KÖNYVHÉT – „Elveszített világok” – Kilépés és megérkezés

KOVÁCS KRISZTINA ÍRÁSA FÜZI LÁSZLÓ ÚJ KÖTETÉRŐL ÉS SZEGEDI BEMUTATÓJÁRÓL

A 83. Ünnepi Könyvfesztiválhoz kapcsolódó szegedi programok közt kapott helyet június 13-án 19 órakor a Grand Café egyik könyvbemutató irodalmi estje. Füzi Lászlóval, a Forrás főszerkesztőjével új, a Kalligram gondozásában megjelent Kötések, szakadások című kötetéről beszélgetett Szőke Katalin irodalomtörténész.

Füzi izgalmas szerkezetű, a műfaji határokat képlékenyen értelmező könyve, ahogy azt az est kezdetén a beszélgetőtárs Szőke Katalin is felvezette, immár három darabból (Lakatlan sziget; Világok határán; Kötések, szakadások) álló sorozat része. A visszaemlékező karakterű munkát az önéletrajziság konfesszionális beszédmódjai uralják, szerzője a tudományos és az irodalmi esszé módszertanával, a szociográfia anyaggyűjtő módszereivel építi fel prózája karakteres világát. Ez a kétrétegű szerkezet az olvasó érdeklődését végig fenntartó hullámzást ad a szövegnek, hiszen a könyvben az önéletrajzi tér múltba tekintő természetét jellemző hagyományos memoár rétegeit és az én megalkotásának folyamatát sajátosan argumentáló, az „önéletrajzi regény” részleteitől tipográfiailag is elkülönülő szekunder irodalmi „jegyzetek”, tanulmányok esszenciáját tartalmazó részletek váltakoznak. Füzi új munkája, miközben részben a biográfia tradicionális eszközeivel beszéli el hagyományos módon, a gyerekkortól a jelenig az én történetét, az egyén sorseseményeit valójában módszeresen kontextualizálja, ezzel is jelezve, hogy azt csak rendszerekbe építve tartja elmondhatónak. Ez a struktúra tette egyedivé a Kötések, szakadásokat megelőző Világok határánt, amely magát alcímében ikerkönyvként aposztrofálva finoman jelezte is ezt a szövegalkotási módot.

A bemutató másik csapásiránya a kötetet uraló életrajzi szubjektum világot értelmező karaktere, amelyet az „olvasó emberként jellemzett szemlélő” szerepével definiált immár nem először az alkotó…

A Kötések, szakadások egyrészt a hagyományos paraszti kultúra és társadalom kereteinek, élettereinek felbomlását, elsüllyedését teszi fő témájává és mint ilyen, a falu mint társadalmi táj feltérképezésének problémájára tér újra és újra vissza. Ennek megfelelően a könyv az életrajz elmondása során elsősorban a különböző jellegű és működésű tértípusok bemutatását használja eszközéül. A könyvről beszélve e délutánon író és moderátor egyrészt ezt a „térben gondolkodást”, másfelől az idő domesztikálásának gyakori könyvbeli gesztusát jelölte ki a diskurzus fő szálaként. A bemutató másik csapásiránya a kötetet uraló életrajzi szubjektum világot értelmező karaktere, amelyet az „olvasó emberként jellemzett szemlélő” szerepével definiált immár nem először az alkotó.

A beszélgetés hosszan időzött a munka szerkezeti sajátságai, fő helyszínei és rétegei körül. A Kötések, szakadások elsőként a Fertőszentmiklós, Fertőd, Petőháza környéki gyerekkort, a térség paraszti társadalmának szociometriáját, kapcsolatrendszerét, attitűdjeit villantja fel, miközben e közeg nagyobb társadalmi rendszerekhez, berendezkedésekhez, a politikumhoz való viszonyával is foglalkozik. A nyugati határtól nem messze élő, ám a határzónában levést a korlátozott mozgásterek lehatároltságát természetes és készen kapott diszkomfort érzésként átélő önéletíró történeteit követve egy, a kortárs magyar trendek közt ma egzotikusnak számító, emiatt is tanulságos és fontos világlátás mozzanatai bontakoznak ki az olvasó, és körvonalazódhattak az est hallgatósága előtt is.

A szerző irodalmi szociográfiát tiszteletreméltó szenvedéllyel újraéleszteni igyekvő professziója alapvetően határozta meg a kötetbemutató atmoszféráját…

A szerző irodalmi szociográfiát tiszteletreméltó szenvedéllyel újraéleszteni igyekvő professziója alapvetően határozta meg a kötetbemutató atmoszféráját. A gyerekkori szcénák prezentálásában a részben ösztönösen, részben nagyon is tudatosan gyakorolt metódus nyomait láthatjuk, miközben az is észlelhető, és erről a beszélgetés irányai is tanúskodtak, hogy a mikrotörténések rögzítéséből következtetéseket levonni vágyó önéletíró szubjektum a magánélet alakulását is elsősorban a modellalkotás szempontjából tartja érdekesnek. Füzi önéletrajzi köteteiben olyan beszédmódra lelt, amely a személyes és őszinte, a szikár és egzakt nyelvi regisztereit vegyítve mégis elsősorban kordokumentumként határozhatja meg legsikeresebben saját magát.

Ebben a látleletben külön részt, fontos helyet foglalnak el a hetvenes években Szegeden töltött egyetemi évek. A szegedi egyetem fontos időszaka(i) és kultikus személyiségei, köztük a hallgatóság soraiban ezen a délutánon is jelen lévő Ilia Mihály irodalomszervező tevékenysége nem először témája és tárgya a tanítványok által rögzített visszaemlékezéseknek, tükröződik vissza a szépirodalom különböző műfajaiban. Füzi László könyvének fontos rétegét is a szegedi egyetemi közeg történései adják. A kötet szóban forgó második egységében a Kádár-korszak ellentmondásai, reménytelen kilátástalansága és az ennek ellenpontjaként végig létező termékeny, szellemi kihívásokat is nyújtó, meghatározó viszonyulásokat kialakító, az alakuló pálya morális tartalmait és határait, az érdeklődés fontos vonásait is kialakító kötődések hálózata tárul fel.

Ilia alakjára, a magyar irodalom szerveződésére gyakorolt inspiratív és minden dimenziójában máig feltáratlan hatására is fókuszál, miközben mesterét könyve „szegedi” fejezeteinek másik főhősévé teszi…

Füzi munkája dokumentarista eszközökkel, többek közt az ügynökjelentések szövegbe applikálásával mondja újra ezt a korszakot, hőse, miközben a saját identitás alakulástörténetének talán legizgalmasabb fázisait, a felnőtté válás folyamatát rögzíti. Ilia alakjára, a magyar irodalom szerveződésére gyakorolt inspiratív és minden dimenziójában máig feltáratlan hatására is fókuszál, miközben mesterét könyve „szegedi” fejezeteinek másik főhősévé teszi. A szöveg utolsó szakaszában, erről a Grand Café-beli estén kevesebb szó esett, a kecskeméti időszak, az irodalmi szerkesztői munka elsajátításának stációi, a rendszerváltást megelőző évtized hangulata és irodalompolitikai mozgásai, a régi-új szellemi áramlatok újradimenzionálása kerülnek szóba.

A Kötések, szakadások persze elsősorban kivonulás-történet, amelyet a helyek elhagyása, a fejlődésregények természetes és várható kiszakadásai uralnak. Ami egyedivé teszi, az nem elsősorban a magyar közelmúlt történéseit a személyes visszaemlékezés szempontjából, vagy az egyén sorseseményeit az illúziók felszámolásának fázisai felől olvasó szerkezet és hang, hiszen az a műfaj jól sikerült darabjainak különben is sajátja. A könyv legfontosabb stílusjegye az a viszonyulás, amely a szerző valamennyi írásából egyértelműen kiolvasható. Füzi minden problémafelvetésében (tanulmány, kritika, esszé vagy memoár) közéleti, még pontosabban fogalmazva közösségi ember, akit a folyamatosan változó szervezeti keretek közt mozgó egyén viselkedésformái izgatnak, a hagyományra és a változásra adott válaszok érdekelnek.

Kérdései a modern társadalom és a posztmodern ember otthonra találásának módjaira irányulnak, válaszai közt elsősorban a közösség kölcsönösségében feloldódó én történetei szerepelnek. A Kötések, szakadások önéletrajz, ám nem csak emiatt fontos. Humanista könyv, hiszen szerzője utópisztikusságával együtt vállal fel egy klasszikus aufklérista ideát, mely szerint az egyén boldogsága érdektelen, ha nem áll a hátterében az őt formáló közösségeké is. A kötetet olvasva, a beszélgetést hallgatva úgy tűnik, főszereplőjük a komfortos élményt nyújtó szerveződések eltűnésére inkább számít, mint továbbélésére, miközben modellalkotó, rendszerező törekvéseivel, kérdésfelvetéseivel hitelesíteni, megőrizni próbálja azokat.