tiszatáj | 2020. október 11.

Kiűzetés a Paradicsomból

A GYÜMÖLCSKERTÉSZ
Immár valóság Dragomán György pár évvel korábbi jóslata: a teljes Cormac McCarthy-életmű forgatható magyarul. 2018-ban a Jelenkor szerencsésen vette át a még le nem fordított regények jogát a Magvetőtől (miközben néhány újrakiadással is örvendeztetett), így végigkövethető a lassan kilencedik X-be lépő, déli irodalmat keblére ölelő szerző összes stílusfogása, tíz szépirodalmi alkotást számláló pályaképének kivétel nélküli csúcsai… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

A GYÜMÖLCSKERTÉSZ

Immár valóság Dragomán György pár évvel korábbi jóslata: a teljes Cormac McCarthy-életmű forgatható magyarul. 2018-ban a Jelenkor szerencsésen vette át a még le nem fordított regények jogát a Magvetőtől (miközben néhány újrakiadással is örvendeztetett), így végigkövethető a lassan kilencedik X-be lépő, déli irodalmat keblére ölelő szerző összes stílusfogása, tíz szépirodalmi alkotást számláló pályaképének kivétel nélküli csúcsai.

Fontos ezt leírni, ugyanis az író első regénye, a mindössze 31 éves korában megjelent A gyümölcskertész rögtön szintetizálja azon formajegyeket és tematikai megoldásokat, amelyek McCarthy-t 4 évtizeddel később (Az út regény-diadalmenete, plusz a Nem vénnek való vidék-adaptáció kritikai sikere előtt ritkán hivatkoztak rá) a legnagyobbak közé emelték. Örök, haszontalan vándorlás, színek kavalkádjába, de legtöbbször a sötétség leplébe bugyolált panorámák, rendkívüli, csaknem ősinek tetsző pesszimizmus – az 1965-ös könyv jószerivel előre tisztázott kivonatát nyújtja annak, amivel a szerző foglalkozik majd. Végtelen stagnálásban élnek a regény főkarakterei: az Appalache-írások (Odakint a sötétség, Isten gyermeke) sorát erősítő műben nincs haladás, pusztán a mészköves, saras, fekete ösvénybe zárt, olykor Hold által világított, civilizációtól távol eső vidék. Hiányzik a vadromantika – A gyümölcskertészben minden az enyészeté, Isten mintha soha nem pillantott volna e környékre, vagyis McCarthy debütregénye rögtön adottnak veszi a fejlődés, a haladás eposzian amerikai eszményének illúzióját, innen, vagyis az azonnali passzivitásból jutunk majd el 2006-ban Az út posztapokaliptikus, nyelvet roncsoló, családi köteléket edző senkiföldjéig.

Jóllehet, az induló regényben még nyomokban fellelhető a barátság, a jóság, a valakihez tartozás ideája, igaz, McCarthy lassan felfedi, végül hiába reménykedünk ezek szárba szökkenésében. Epizódok villannak fel, az író tablóstruktúrájában a figurák egyik napról a másikra tengődnek, rezignáltan hagyják, amint a sors kegyeire bízva jön egy újabb jellegtelen holnap vagy zúdul rájuk egy csapás. Sosem cselekvő, hanem csendes apátiába, tehetetlen szemlélődésbe, netán értelmetlen tettekbe fogódzkodó karakterek élnek Red Branch-ben: A gyümölcskertészben háromszög-reláció jön létre az erdőben csaknem szőrtelen, 14 éves kutyájával élő nyolcvanas öreg, Arthur Ownby, a szeszcsempész Marion Sylder, valamint a 14 éves John Wesley Rattner között. Irányítani nem tudják, voltaképpen nem is kívánják az életüket – a töredékekből álló, négy, semmibe vesző fejezetben tetteiknek irányt adó orientációs pontok révén teszik egyik lábukat a másik elé, miközben láthatatlan metafizikai erők mondanak ítéletet felettük.

Vallási párhuzamokkal sokszor élő szerzőként McCarthy ezúttal az ősbűn természetrajzát kutatja, Ádám és Éva bukását a két világháború között hasznosítja újra – parabolájában az Ember végképp kiesett a felsőbb hatalmak kegyeiből, innen a posványba fulladó életvitelük. Véletlenszerűségekről, helyesebben fatalizmusról regél a könyv: tudjuk, senki nem ússza meg, a főalakokra veszélyt jelentő szimbólumok a kezdettől ott vannak a lapokon, csupán várnunk kell néma semmibe tűnésükig. Összefonódik a figurák sorsa, de A gyümölcskertész szereplői gyakran még ennek sincsenek tudatában: rögtön gyilkosság indítja a dedramatizált, parányi konfliktuscsírákban gyökerező cselekményt. Sylder önvédelemből végez a rá törő Kenneth Ratnerrel, vagyis a kölyök John Wesley apjával, tehát a família szentsége a kezdetektől hamvába hullott – legfeljebb a régi, atavisztikus törvények diktálta, családi vérbosszú marad, ám McCarthy e téren is más irányba viszi a történetet. A fiú ugyanis nemcsak az öreg Ather bácsival, de a bűnöző Sylderrel is barátságot köt – A gyümölcskertész előre kódolt tragédiájában az őszinte odafordulást rögtön fertőzi a bennünk lappangó, még ha csak apró közösségekben is rejtőző kisszerűség.

Típusalakokkal dolgozó regényében McCarthy újfent a bibliai, látomásos allúziók mellett teszi le a voksát: a vén Ownby az utolsó emberként egy rothadó gyümölcsös mellett él reflektálatlanul, a végromlás ellen már nem tehet és nem akar beavatkozni. Próbálja őrizni emberi mivoltát, ennek jegyében, afféle Matula bácsiként ad tanácsokat John Wesley-nek és a környékbeli fiúknak, de már késő. A gyümölcskertészben a földjébe szúrt víztartály, majd a fegyverrel ellenére törő rendőrség, végül az arctalan, papírokat lebegtető, intézményekbe rendelő bürokrácia rideg tárgyszerűséggel veszi el a természet, illetve a benne járó-kelők őshonosságát, ahogy a találkozóhelynek számító kocsma is valamiféle pörölycsapás hatására ég porig és Red Branch lepukkant, üres házait is kegyetlen sorsszerűséggel lepi el a por. Újabb ellentmondás, hogy Sylder, bár jólelkű, John Wesley-t ugyancsak mentorként terelő felnőtt, mint mondja, bűnből kell élnie. Peremgengszterként nem ildomos felsőbbrendű megmentőként tetszelegni és a 28 éves Marion is tudja, amit csinál, az helytelen, így McCarthy mintha az apa-archetípusok fenntarthatatlanságáról, a gyerekeket idejekorán gyökértelenségre ítélő, céltalanul felnövő sarjakról is szomorúan beszélne – a coming-of-age storyk antitéziseként. Fejlődésregényében – akárcsak a Véres délkörök, a Határ-trilógia és Az út ifjai – a gyerekek perspektívátlanul vágnak neki az életnek. Odavész az ártatlanságuk, John Wesley-nek ráadásul igazi apja sincs (pajtásával, Warn Pulliammel csak ideig-óráig lézenghet önfeledten vagy állíthat csapdát hiúzoknak, de utóbbival mintha épp a természet rendjét sértené), aki volt, az önzőn ki akart zsebelni, majd megölni egy kétes jellemű whiskey-kereskedőt. És akik Kenneth Ratner helyébe lépnének, azokat szintén elragadják a sors vaskarmai: a környezet, a karakterrajz, kivált a véletlendramaturgia szinte a Donald Ray Pollock jegyezte Mindig az ördöggel narratíváját idézik.

Így már érthető a laza, széttartó részekből összeálló, kizárólag a figurák reményvesztettsége által egyben tartott anti-cselekmény: A gyümölcskertész Isten háta mögött vegetáló alakjai önmaguk, valamint a környezetük elől sem tudnak menekülni. Eső hullik alá az égből afféle örök büntetésként, hó lepi el az utat, gally mindenütt, szemét borul egy gödörbe, Kenneth Ratner hullája zöld tetemként oszlik Ownby permetezőszeres gödrében, vagyis ismét egymás mellé rendelődik a bibliai pusztulás (tönkrement gyümölcsös) és az ember kíméletlensége (a tetemet Sylder rejtette oda). Aki segíteni próbálna, túlzottan védelmezi a saját ideáit – Ather bácsi ezért nyit tüzet a kormány által a háza mellé telepített fémmonstrumra, így veszélyesnek minősül, míg a csempészt ugyan John Wesley megmenti a vízbe fulladástól, Sylder továbbra is zsiványként próbált érvényesülni, ráadásul a fiú éppen akkor húzza ki a csávából, mikor egy újabb bizniszt készült nyélbe ütni. Nemcsak a külvilág vagy az ismeretlen külvilág fenyegető, az ember is öndestruktív – McCarthy egyetlen kínálkozó alkalmat sem mulaszt tézise bizonyítására, így A gyümölcskertész összetett dilemmákkal operáló karakter, mi több, sorsdrámaként rögtön egy árnyalt, érett látásmódú regényíró képét mutatja.

Zseniális tájleírásai, pőre szereplőjellemzései – a későbbiek fényében – változatlanok, Cormac McCarthy 1965-ben ugyanolyan találó metaforákba csomagolta apokaliptikus nagytotáljait vagy bandukoló alakjait, mint ’73-ban, ’79-ben, a nyolcvanas években vagy a 21. században: egyszerre színpompás és baljós gyehennájában kutyákként személyesednek meg a hegyek, sárga fátyolként emelkedik a köd. A gyümölcskertészt olvasva úgy érezni, McCarthy mindig is birtokában volt az írói eszközeinek és azoknak 40 évig sosem fordított hátat, egyszerűen csak leírta, ami benne maradt, vagy amit közölni szeretett volna a világról – még ha rendszerint lesújtó is a filozófiája.

Szabó G. Ádám

Cormac McCarthy: A gyümölcskertész (The Orchard Keeper, 1965)

Fordította: Greskovits Endre

Jelenkor Kiadó

Budapest, 2020

284 oldal, 3499 Ft