Álomban és
időtelen,
ahol a vadszegfű
lebeg,
tovább élnek a
holtak,
átlátni rajtuk,
mindenen,
világos, holdas
helyeken,
ahol a vadszegfű
lebeg,
átlátni
rajtuk, rajtam is,
fatáblás
zárt ajtómon is,
talán sötét
forrás fakad,
ismétli kérdését
a szél: te vagy?,
s megint:
te vagy?,
világos, holdas
helyeken,
ahol a
vadszegfű lehull,
a dombok és a
hold, ilyen
alvadtvér-szirmok
mindenen,
pólyáik
elbomolnak,
ahol a
vadszegfű lebeg,
tovább élnek a
holtak –
álomban és
időtelen,
magamra még
emlékezem,
ahol a vadszegfű
lebeg
hibátlanul –
álomban és
időtelen,
még változom,
emlékezem,
ahol a vadszegfű
lebeg –
átlátni
rajtuk, rajtam is,
fatáblás
zárt ajtómon is,
talán sötét
forrás fakad,
ismétli kérdését
a szél: te vagy?,
s megint:
te vagy?,
világos, holdas
helyeken,
ahol a
vadszegfű lehull,
a dombok
és a hold, ilyen
alvadtvér-szirmok
mindenen,
pólyáik
elbomolnak,
ahol a
vadszegfű lebeg,
tovább élnek a
holtak,
ahol a
vadszegfű lebeg
s aztán lehull.
Megjelent a Tiszatáj 2011. szeptemberi számában
