Tiszatájonline | 2023. május 19.

Kísértő közelség

NEMES Z. MÁRIÓ: EKTOPLAZMA

BORBÍRÓ ALETTA KRITIKÁJA
„Az ektoplazma a szellem materializációjának a médiuma, egy olyan (ki)áradó, képlékeny és csorgó eseményszerűség, mely a jelen önmagával való nem-egyidejűségét kommunikálja” – írja Nemes Z. Márió az Ektoplazma című gyűjteményes kötet Hungarofuturista kísértetképzés című szövegében (83). Az ektoplazma tehát valami immateriális materializációja, ami a parciálisra utal, ezzel is a kísértetre, a jelenlét és hiány közti oszcillálóra irányítva a figyelmet, hiszen a kísértet nem egészen élő, nem egészen holt. Az Ektoplazmát több szinten is – vizuálisan, szerkezetileg, tematikusan – a köztesség jellemzi.

A kötet nem csupán a szöveg hordozója, hanem könyvtárgyként is kiemelkedő. A keménykötés felületének tapintása heterogén, az elő- és hátlap egy kemény, néhány milliméteres vastagságú félfamentes lap, ami a gerincet alkotó, a belső lapokat összekötő kartonra van erősítve úgy, hogy szemből nézve látható az anyagok illesztése. A gerinc sötét és a borító halvány felülete találkozik egymással, határt képezve a sötét és világos, a telített és az írható felületek között. Az előlap halvány felületén a kötet piros címe három sorba törik (Ekto-plaz-ma), ami a kifejezésben megbúvó kisebb jelentéses egységeket is beemeli az értelmezői térbe. Egyrészt a plazma, ami vérplazmaként összekötő, kitöltő, szállító anyag, és a jelentése összekapcsolódik a kötet korporális orientáltságával. A plazma másrészt a negyedik halmazállapotot, az ionizált gázt is jelenti, vagyis egyfajta keveréket vagy elegyet, ami a kötet műfaji sokszínűségére és a tematizált hibriditásra utal. A másik kifejezés a ma, amely a kötet temporalitáshoz való viszonyára irányítja a figyelmet, különösen a hungarofuturizmus időket egybeomlasztó poétikájára.

A borító vizualitásához hozzátartozik egy újabb grafikai réteg, ami ugyancsak az írhatóság kérdését, az üres telítését veti fel, hiszen a kötetből nyolc rövid szemelvény kerül a lapra és ezzel együtt a piros címre. A szerző neve és a kiadó az idézetek közt kap helyet, ezzel azt sugallva, hogy a szerzői identitás megfeleltethető a szövegnek, a szövegek konstrukciója, vagyis az olvasás révén születik meg. A belső intertextek a címhez is kötődő kísértetiességet viszik színre, elvégre megidézik a szöveget, amihez tartoznak, de a borítót nézve mégsem válnak teljességükben megtapasztalhatóvá. A hátlap kitöltetlensége is erre a hiányra irányítja a figyelmet, illetve az írhatóság tekintetében arra, hogy a Nemes Z. Márió-féle szöveggép termel, és akár a befogadó is továbbépítheti a Nemes Z.-szöveguniverzumot.

Az Ektoplazmát jellemző komplexitás már a jól tervezett, rétegekre bontható borítóban (és a belső oldalak fekete-piros vizuális játékában) is megjelenik.

A gyűjteményes kötet, amely Nemes Z. korábbi kiállításokhoz írt megnyitóit és kiáltványait, manifesztumait adja közre, olyan szövegeket tár az olvasó elé, amik jelen nem lévő dolgokról, a múltról vagy az egymásba omló időről szólnak, ezáltal csak kísértik a tárgyukat. Elsősorban a kiállításokhoz írt megnyitókban jelenik meg, hiszen Nemes Z. vizuális művekről ír, amik a szövegeken keresztül nem tapasztalhatók meg, de a nyelv médiumán keresztül (részlegesen) mégis hozzáférhetők, így a képzőművészeti alkotások egyszerre vannak jelen és hiányoznak, a „múlt”-ban vannak és az „itt”-ben, vagyis maguk a szövegek is ektoplazmaként értelmezhetők.

Nehéz kivonni az olvasásból és értelmezésből Nemes Z. Máriót mint szerzői konstrukciót és perszónát. Már a név is széles tevékenységi és szerepkört foglal magába (a teljesség igénye nélkül: esztéta, kritikus, költő, performer), a folyamatos és tudatos önszínrevitel pedig beszűrődik a kötetbe. A szerző halott, de kísér(t). A szövegek mozognak az eltérő szerepek között, hiszen egyszerre költőiek, működtetik a nyelvi játékot és szavak pluralizmusát, és közben teoretikusan megmunkáltak, interpretáló jellegűek. A szerző egy korábbi tanulmányából merítve, ahol Prométheuszról mint tricksterről beszél („Metamorfózis és technoemésztés: Ovidius és a poszthumán elméletek”, Ókor 2017/3, 28–36), azt mondhatjuk, Nemes Z. Márió is egy trickster. A szövegekben csapdákat helyez el, így bizonytalanítva el az olvasót, hogy éppen az elmélet vagy a költői megszólalás terepén tévelyeg. Ismételt és folytonos mozgásban egyesülnek és szétválnak ezek a szerepek, ami skizoid helyzetet teremt: mintha a szerző önmagát helyezné a boncasztalra. Olykor nem tudni, hogy éppen melyik Nemes Z. Márió szólal meg, a kritikus vagy a költő, így a szerzői perszónák akkor is kísértenek, ha sikerül valamelyik formája mellett lehorgonyozni.

Az Ektoplazma nyitó szövege, a Kézelő az asszociációk irányába tereli a gondolkodást, amivel részben már itt illeszkedik a kötetben megjelenő gasztropoétikához is: előszó, kezel, előke. A Kézelő olyan játék a nyelvvel, ami a szemmel, a világ domináns értelmezésével és a Logosszal szemben a Kéz fontosságát hangsúlyozza. Körvonalazza azt a szubverziót, ami az egész köteten végighúzódik: a peremkultúra, a hibridizáció és a nézőpontváltás kitüntetett szerepét. „Persze írtam én elemzést, katalógusszöveget, kritikát és megnyitót, ahogy ebben a válogatásban is számos műfaji kód elegyedik, de a számomra igazán érdekes (fél)mondatok azok, amik nem leképeznek, analizálnak vagy térképeznek, hanem tevőlegesen (meg)csinálják a művet. Hívhatjuk ezt performatív létesítésnek vagy jelentéseltérítő mágiának, de ezek mindig azok a pillanatok, amikor a Kéz fellázad. Fellázad a Logosz udvara ellen, a rendet létként legitimáló interpretáció ellen, hogy az elszabadult haptikusság örömét »fejezze ki«” (6). Olyan, mintha a Kézelő részlete választ adhatna arra, hogy melyik Nemes Z. Márió kísért a kötet olvasása során (a költő), miközben mégis a teoretikus hangja érvényesül. A kettősbeszéd és a nyelvi játék remekül megalapozza a soron következő írások hangját.

A szem dominanciájának eltérítése, a kultúra új megközelítése a Szellemcsontban is jelentőssé válik, hiszen a látással ellentétben „[a] bekebelezésben ott rejlik a megértés hermeneutikai metaforakincse (»emésztés«), […] ugyanakkor a világ befogadása nem merül ki a jelentésadás általi gyarmatosításban, hiszen ehhez elegendő lenne a szem virtuális rezsimjének a kiépítése” (71). A test új kontextusba illesztése (revíziója) a megnyitószövegekben rajzolódik ki a legélesebben, hiszen a szerző olyan alkotók munkáiról ír, akikre az extrém testábrázolás jellemző – többek között Kis Róka Csaba, Horror Pista, Verebics Ágnes, Szöllősi Géza. Akár azt is mondhatnánk, hogy Nemes Z. Márió megnyitószövegei erősen kötődnek a Budapest Horror-szcénához, ahol a trash és horror-esztétika nagy hatást gyakorolt az alkotókra (a Budapest Horror címet viselő interjúban a művészek is kitérnek ezekre a hatásokra).

A kötet első fele hasonló felépítésű megnyitószövegeket tartalmaz: egy bekezdésnyi erősen elméleti, távolesőnek tűnő kulturális kontextus, amit a további paragrafusokban a kiállított művekkel köt össze a szerző. Bár retorikai szerkesztésük repetíciója olyan logikai vonalat kínál, amire könnyű rákapcsolódni, a hasonló gondolkodási irány ellenére az írások változatosak tartalmilag, hiszen a tárgyalt alkotások eltérő koncepcióval és vizuális kóddal bírnak. A megnyitók egyik kulcsfogalma (még ha nincs is leírva) a hibridizáció, hiszen mind az alkotások, mind Nemes Z. írásai a Latour-féle Nagy Választóvonal lebontására tesznek kísérletet, így a köztesség, a lent és fent iránymetaforájának felszámolása, a perem és centrum közti határ elmosása jellemzi a szövegeket. Utóbbi különösen igaz a kulturális produktumokra, hiszen az alapvetően eltérő címkék alá eső kánonok esetében nincsenek szilárd kategóriák, sokkal inkább a hierarchiától mentes hálózatosság működik a szövegekben: Philip K. Dick, a Jurassic Park, Kaczor Feri ugyanolyan fontos értelmezési pont lehet, mint Derrida, Homi K. Bhabha vagy Hegel. Ez a határátlépés, interkanonikusság teszi termékennyé a szerző olvasatait, amivel új kánont épít.


Mivel az Ektoplazma valamiféle esszenciája és összefoglalása Nemes Z. Márió érdeklődésének és tevékenységének, így a hungarofuturizmus (HUF) is jelentős szerepet kap a kötetben.

A Hungarofuturista kiáltvány (társszerzője Miklosvölgyi Zsolt) egyszerre rajzolja meg a HUF poétikájának teoretikus sarokköveit (már amennyiben határ szabható egy határokat elmosó irányzatnak) és épít nyelvet. A kevésbé költői szövegek, mint a Hungarofuturista kísértetképzés a kiáltvány pontjaiban foglaltakat illesztik teoretikusabb keretbe: „Nem puszta eszképizmus, nem a táj pereméről való lelépés, hanem a táj újraépítése a régiben, a régiből, mely már mindig is konstrukció volt. Ez a vonás különbözteti meg a hungarofuturizmust a történeti futurizmus militáns időfelfogásától, hiszen a posztmagyar radikálisan nem-új-volta az »új« avantgárd metafizikájával is ironikus viszonyban áll, mert a múlt eltörlése és az utópiába való előugrás helyett itt inkább téridő-hurok létrehozásáról van szó. A forradalmi jóslatokkal és a passzéizmussal szemben tehát a hungarofuturizmus egyfajta kísérteties retrofuturizmust működtet, vagyis a visszatérés és az ismétlés által termeli a különbözés anakronisztikus kódjait” (79–80). Ezeknek a kódoknak a termelése és burjánzása hatja át a Hungarofuturista kiáltványt, amely az utolsó, negyedik pontnál („Pantheon”) úgy tűnik, nyugvópontra jut, de a pantheon tagjainak névsora és az alfabetikusságot nélkülöző felsorolás olyan esetlegesnek tűnő társításokat hoz létre, amely a korábbi pontok kódgenerálását idézi fel: „[…] Zalatnay Sarolta, Móricz Zsigmond, Horthy Miklós […]” (58).

„[H]a művészetté avatod a húst, eszközeid törvényszerűen oda vezetnek, hogy halott testeket termelsz. Ebben az esztétikai jelenségben én a művészet és a művészet­ipar »nekrofil« allegóriáját látom, hiszen miközben megveszed a műtárgyat, egyszerre meg is ölöd lényegét saját birtoklásvágyaddal, ugyanakkor maga a teremtés is egyfajta birtoklás, mely elválaszthatatlan a mortifikálástól” – állítja Szöllősi Géza a Budapest Horror interjúban a Hús-projekt szobrairól, amely során állati testrészekből formázott meg emberi testrészeket (47). Szöllősi zárlatát továbbgondolhatjuk Nemes Z. egyik interjúja mentén (Borbíró Aletta, „Se privát, se közös nincs, csupán interszubjektív inváziók”, Tiszatáj online 2020.12.04.). A szerző szerint a Barokk femina című kötetének megjelenése (Jelenkor, 2019) valamiképpen a gyásszal kapcsolódott össze, így (Szöllősiéhez hasonlóan) ez a megnyilatkozása a teremtés, a birtoklás és mortifikáció kapcsolatára utal, hiszen a megjelenéssel a birtoklás, a saját, a privát és a jelenlét helyébe a megosztás, a közös, a veszteség lép. Ebben a keretben az Ektoplazma szövegei valami halottnak, az elmúltnak a visszhangjai, hiszen a korábbi munkák újra egésszé állnak össze. A kötet újrahantolt szövegtemető, ahonnan az írások visszatérnek kísérteni, és írásból szöveggé válva rematerializálódnak, hogy a szellem anyagává, ektoplazmává váljanak.

Az újraközlés ellenére az Ektoplazma olyan szerves komplexum, ahol a vizualitás, a címadás és a szövegek tartalma egymást értelmezik és egészítik ki, mintha a szerző korábbi kiáltványai, manifesztumai és megnyitói csupán ezért a könyvért keletkeztek volna. A kötet műfaji és stílusbeli heterogenitása nem fedi fel, hogy valójában összevarrásról van szó, épp ellenkezőleg, olyan konceptkötetnek tűnik, ahol a sokféleség a kötet kérdéseit és tartalmát húzza alá, miközben reprezentálja Nemes Z. Márió különböző alkotói szerepváltozatait.

Borbíró Aletta


(Megjelent a Tiszatáj 2022. májusi számában)


Symposion Kiadó

Szabadka, 2020

135 oldal, 2500 Ft