Tiszatájonline | 2022. július 7.

Kisajátított olvasó

VAJNA ÁDÁM: EGYÉBKÉNT IS, MIT AKARHATOTT ITT AZ ŐRGRÓF?

SZABÓ DÁRIÓ KRITIKÁJA
Amikor egy szerep mémmé válik, az azt jelenti, hogy túlcsordul a kultúrában, evidens lesz – a belső poén kifordul magából és külső alakot ölt. Költőnek lenni ma már valami ilyesmi – de ez nem fanyalgásra okot adó tény, hanem esély arra, hogy a költői szerep bárki számára hozzáférhető téttel bírjon. Amikor Vajna Ádám második kötete reflexív, akkor az tűnik ki belőle, hogy a beszélő örömest rója magára ennek a tehernek a tudatosítását. De vajon, ha mindent magára vállal a beszélő, mit akarhat itt az olvasó? Akarhat-e, és amennyiben igen, mennyire nehéz ez az akarás, attól, hogy maga is teher alá születik meg?

Fotó: Takács Borisz / Grand Café Szeged

Egyébként is – rájönni arra, hogy a valóság, amely nem tűnik valóságnak, az is valóság

Az egyébként is, mit akarhatott itt az őrgróf? olvasója egyértelműen teher alá születik meg, mert a kötet beszélői mindig, már-már messianisztikusan határozottak. Nem csinálnak individuális problémát a tudásból, annak mibenlétéről. Az itteni beszélőkre az is jellemző, hogy nem inognak meg határozottságukban, s az érzékelés általában nem befolyásolja tudásukat, inkább leképezi azt. Ilyen módon a kötetet körbe lengi eredendően egyfajta klausztrofóbiás érzet, hiszen olvasóként egy olyan érzékelési rendszerbe csöppenünk, amelyben nincsenek ránk váró kitöltendő hézagok, vagy nem úgy vannak, ahogy azt megszokhattuk; s ahol helyünk lenne, ott jelentkezik egy másik beszélő, mely az olvasó helyett megszólalónak is tekinthető (a beszélőtípusokról később). A történelem kelepce alakot vesz fel, a költő, akinek határozottsága a közéletből származtatható (nem Vajna, hanem a kötet által általánosan emlegetett költő) pedig rácsippent a befogadó grabancára és beemeli e kelepcébe, az olvasóból pedig egy szofisztikált gúnyt gyúr azáltal, hogy megmutatja, ismeri a reakcióit. A kötet humora is leginkább erre játszik rá, nem a beszélők tudását zökkentgeti ki. 

Ilyen módon egyébként érzek némi hasonlóságot az őrgróf és egy tavalyi netflixes film között. A Ne nézz fel!-ben olyan esztétika működik, amely jó ideig képes elhitetni nézőjével, hogy szatírát lát, ám a játékidő múlásával felmerül a gyanú, hogy inkább közelebb van ez az egész egy dokumentumfilmhez – ezáltal a néző szégyenérzete hangolásra kerül, mert ami eleinte túlzónak tűnik, arról lehull a lepel, kiderül a néző számára, hogy a saját valóságát érzi túlzónak (COVID – kihalási veszély, média, blaszfémia, manipuláció). Vajnánál sincs ez máshogy:

az olvasó/olvasónak levés maga a kisajátított gúny, és ez a ravaszság rendkívül tetszetős, mert rájönni arra, hogy a valóság, amely nem tűnik valóságnak, vagy amiről nem akarjuk, hogy annak tűnjön, az is valóság, az fokozott teher. 

Nagy tétje ez az egyébként is, mit akarhatott itt az őrgróf?-nak, mert a mémmé vált költői szerep, amellyel a kötet játszik, azt feltételezteti, hogy a költői viselkedésről már mindent tudunk, na de ezt árnyalja, hogy a konstruált költő jelzi, ne aggódjunk, ő ettől még baromi jól van és olívabogyó majszolás közben egy random mosollyal jelezheti, ő is mindent tud rólunk, mint mondjuk a Facebook, meg az algoritmusok – ezek azért elszórtan, főleg a kötet végéhez közeledve elő is kerülnek.

Vajna költője néha olyan, mint egy algoritmus. 

Mit akarhatott – az abszurd, az abszurd és a kontraszt

Három beszélővel operál ez a kötet. Az egyik beszélő az, aki a nyitóversben is megnyilatkozik, s aki a másik beszélővel, a rövid, keretezett versekben megszólalóval összecsúszik áttetszőn az utolsó előtti szövegben. E kettő hang kidolgozása után jön létre a harmadik beszélő az a vers azon gondolkodik, hogyan válhatna kultikussá című lírában. Meglehet, minden létező dolog, eszme, kulturális szerep és/vagy kulturális tárgy – itt most a vers mint tér – tudatos vagy tudattalan célja, hogy kultusszá (kultusztérré, kultuszoknak megágyazó térré) váljon – és hát, amíg olvasó van, addig a kultuszok létrejöttének folyamata el is kerülhetetlen –, ami pedig kultusszá, azaz a történeti szempontok közül kiszakítva közéleti jellegűvé válik, annak a megkérdőjelezhetősége – noha a megkérdőjelezés lehetősége ugyan körbe tudja lengeni – kevésbé lehetséges.

A közélet így hordozza magán a történeti előzmény lenyomatát. A kultikusság ténye olyan, akár egy kényszer.

Némileg ezzel rezonál a fentebb említett vers is, ráadásul egyértelműen jó poén, hogy ismétlődő gondolatával és címével ez a szöveg pimaszul beleírja magát a hétköznapok nyelvébe, ahol a libidót az foglalkoztatja, mit/mire gondolhatott egy vers/egy költő. Hát, így találkozik két beszélő és tesz ki egy harmadikat az őrgrófban, amely nagyon jól is sül el. De milyen ez a két beszélő, mennyire működnek jól? 

Az egymásra csúszás egy hol archaikusnak, hol nagyjából időtlennek tűnő beszélővel történik meg, aki a hosszabb szövegek narrátora, valamint egy olyan lírai megnyilatkozóval, aki a keretezett rövid versekben kiszól az olvasóhoz és beszélni próbál helyette – persze, ez nem ilyen egyszerű, az E/3-ban túlnyomóan bővelkedő személytelen hangulatú hosszabb versekhez képest az E/2-re több ízben váltogató rövidek tudnak úgy érvényesülni, mintha egy fel nem vállalt E/1 rakódna a megszólítottra (amiről már korábban volt szó, kivetül a tudás, ez lenne a teher). Ilyen szempontból amúgy a beszélők összekerülése szimbolikus is az utolsó előtti szövegnél, mert a látszólag élesen – egyébként pedig a kivetülés miatt bizonytalan módon – elkülönülő költő és olvasó eggyé válik. Ebből az ősrobbanásból születik meg a mém.

Az őrgróf hosszabb költeményei magas színvonalúak, közülük is kiemelkedik a kötet egyik, technikai reflexióként is működő, késleltetés című verse. A rövid, keretezett verseket ellenben a koncepció gyengéjének érzem. Mintha azt a célt szolgálnák, hogy valami mást, valami frisset adjanak olykor-olykor felbukkanva olvasás közben a többi szöveghez képest, de nálam ez az élmény nem működött. A humoruk sokat tompul abból adódóan, hogy a befogadó szájába adogatva merülnek fel, nem áll jól az E/2-re váltás annyiszor, amennyiszer előfordul, és gondolatilag alig-alig szolgálnak újdonsággal. Érthető, hogy e versek helyenként a valóságunkba akarnak visszahelyezni bennünket, de nincs meghatározóan szükség a kontrasztra, mert a nem keretezett szövegek sem kerülnek igazán távolra a valóságunktól. A leírások, a tárgyak, az épületek is realisztikusak, vagyis inkább csak valóságok kerülnek valóságok mellé, mely önmagában eredményezni tud egy izgalmasan abszurd kontrasztot: korok csúsznak össze korokkal, nem fikciók fikciókkal.

Így nehéz is mindig szatíraként érezni a kötetben mozgatott nyelvi téteket. Sőt, az abszurd és groteszk fogócskája sem világlik ki sémaként: inkább az abszurd találkozgat az abszurddal, vagy az abszurd a nála valóságosabbal.  

Az a benyomásom, hogy Vajna kvalitásai sokkal jobban érvényesülnek hosszabb szövegekben, mert nagyon erős a leírásokban és a leírások cselekményesítésében, az olyan líráiban pedig, ahol van tere ebben kibontakozni, kialakul egy érzeti játékosság. A leírás és a cselekmény bravúrosan körvonalazódó harmóniáját általában nyugtalanítani képes a gondolatiság. Így van ez a késleltetésben is, amelynek címe akár a szerző líranyelvének egyik címkéje is lehetne, hiszen az leíró jellegéből adódóan gyakran késlelteti a cselekményt, fesztültséget teremtve ezzel a versekben. Én például kimondottan kedvelem, amikor egy szövegben felsorolásra váltanak leírások; az őrgrófban ezt számtalanszor meg lehet figyelni, és üdítő, hogy nem ritmust kölcsönöznek a szövegeknek, hanem fragmentálják az érzékelést, izolálják az érzékelhetőt, amely amellett, hogy hasonlít a filmes vágásokra néhol, közéleti szempontból is igen baljós hangulatot képes kölcsönözni – a dolgok néha csak úgy magukra maradnak, nem kerülnek be egy szerkezetbe. És ha már a filmes jelleg szóba került: az utószó című versben megfigyelhető, hogy nem pusztán a leírás természete késlelteti a cselekményt, de a vágásszerű sortörések is: „[A]z üres gyártelep / jelzőfénye óvatosan / az öledbe mászik”. Épp úgy, ahogy a médiumok is betolakodóan ölbe másznak, például az independentisme catalàban, ahol egyszerre sűrűsödik a távoli események bekúszása a privát térbe, a hajdani szerelem mint holmi kísértet, aki/ami akaratlanul is rátalál a beszélőre, felbukkan a tévében. Ilyen apró döccenéseken keresztül szemlélteti Vajna, hogy az egyén figyelmét egyébként a kollektív eseményekről gyakran eltereli egy párhuzamosan futó történelem, az egyén privát történelme.

Itt az őrgróf

Az Oda sokrétűsége az egyébként is, mit akarhatott itt az őrgróf?-ra is jellemző, ám az komoly különbség a szerző debütáló és második kötete között, hogy míg előbbi szinte teljes távolságot tartott az alanyi hagyománytól, az őrgróf regisztere épp attól kevert, hogy a szövegek gyakran ringatóznak az alanyiság irányába, de ez egy tudatosan be nem teljesített, félbehagyott alanyiság. Ettől tűnnek Vajna versei sok esetben egyszerre túl- és lazán szerkesztettnek is, amely nagyon ironikus, s ami a bevezetőmben említett klausztrofóbiás jelleget lebontja.

Szabó Dárió

Scolar Kiadó
Budapest, 2022
96 oldal, 1990 Ft