tiszatáj | 2014. február 17.

Kis körből is kiláthatni túlra?

SZŐCS PETRA: KÉTVÍZKÖZ
Mi a költészet (jó, legyünk pontosak: a lírai költészet), ha nem alak és név által megragadni egy részt az ismeretlenből? A világban, a tudatban, a gondolatban, vagyis a valóságban nincs a priori líra; itt csakugyan egyedül a hódítás, a küzdelem célravezető. A Csinszkával a Kalota partja felé kocsizó Adynak ezen élményéből fakadt, világirodalmilag is kivételes nagyságrendű költeménye […]

SZŐCS PETRA: KÉTVÍZKÖZ

Mi a költészet (jó, legyünk pontosak: a lírai költészet), ha nem alak és név által megragadni egy részt az ismeretlenből? A világban, a tudatban, a gondolatban, vagyis a valóságban nincs a priori líra; itt csakugyan egyedül a hódítás, a küzdelem célravezető. A Csinszkával a Kalota partja felé kocsizó Adynak ezen élményéből fakadt, világirodalmilag is kivételes nagyságrendű költeménye a legkevésbé a Kalota partjáról szól; ha csupán arról szólna, ötöd rangú írás se lenne.

A költészet formálisan ugyan a valóságra hivatkozik (mi másra is hivatkozhatna?), de valójában mindig túlcsap a valóságon; vagy ha úgy tetszik: mindazt, amire hivatkozik, egyfajta permutációnak veti alá. És ha a valóságot valaminő oknál fogva a költészet hiánytalanul feltöltött készletraktárának tekinthetnénk, a költők akkor is hozzátennék a magukét. „…csomagolok, anyám szeret, / de mindennap új lakót hozok, / és lekaparom a falakat, hogy még nagyobb legyen a ház, és szépen elférjenek.” (Lakók)

Hozzáteszi a magáét Szőcs Petra is; és aligha hirtelen újult ismeret a számára, mit művelnek a költők a valósággal, s mit művelendők. Annál érdekesebb és elgondolkodtatóbb, hogy világa arcán – mert az is, mint bárki világáé, először inkább sokszínű, s nem annyira elmélyült – a felszínt állítja be kivételesnek vagy különösnek; átél – és leír. Mintha nemigen vetne számot vele, hogy az igazán jelentős vers nem nélkülözeti a szemlélet egyéni jellegét és mindenekelőtt mélységét. De még ekkor is: hol tartunk a valóság megsokszorozásában – márpedig a valóság kiegészítésén és korrigálásán túl van-e belülről eredőbb, dogmáktól függetlenebb érdeke a lírának? És ezen a síkon minden azon áll vagy bukik, hogy a költőnek, írása belsejébe zárva, mire futja erejéből; a ráismerés és a rádöbbenés milyen súlyarányával jön elő, s tölti ki a megtalált, a kifejezésre egyedül alkalmas formát.

Képzelete bizarr nyilallásait megtestesítve, Szőcs Petra egyelőre és jobbára mintegy a versei zugában helyezi el azt, ami kicsiny világának stabilitásán felül, csakugyan többlet-rádöbbenés, és fura, groteszk, meglepő. Határokat feszít, és olykor kétségbeesik határok miatt. Ez a rendkívüliség, a fesztelen realitásnak ez a lehetetlensége az ő realitása. Legszabatosabban talán Luthertől ered, miszerint az épített ember azért van belsőleg kényszerítve, hogy lényege ne csak helyet, hanem tartamot is nyerjen, mert folyamatosan abszolútnak veszi építettségének korábbi elemeit. Ha tehát megragadni véli tulajdon lényegét, ezt tüstént tartammal kell kitöltenie.

Szőcs Petra a Kétvízközben javában leérettségizik költészetből. Ámde egyet-mást klasszikusan félreért a matúrán túl. Arany, a művelt, arisztokratikusan intellektuális Arany, talán túl egyszerűen fogalmazott: „»Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak«; / Mert van egy példa, hogy: a sánta eb… / A sánta költő még keservesebb.” Arany fórum-szólama cifrább, mint látszik, idézgetik őt, és okfejtéséből ki-kifelejtik, hogy a Vojtina ars poétikájában tovább viszi a gondolatot: „Itt a különbség: hogy e látszatot / Igaz nélkül meg nem csinálhatod.”

Ha tehát az ember a saját énjét nyakra-főre abszolútnak veszi, tartamát maga fogja megroggyantani, amennyiben egyszer is elvéti igazát.

És Szőcs Petra egy szűkre kerített térben, egy feltételezett magánmitológiával vív. Szállnak, csapdosnak, aztán újra és újra visszatérnek a földre az ő jelenség-egészei és darabkái.  Szőcsnél az is megszokott, ami rapszodikus, s nem egyszer a szokvány csábít, hogy lássuk, mit bír a szeszéllyel szemben. De az ember, fellengző biztatás nélkül is érzi, a szerző kész megnyitni aktuálisan uralt tartományát a szélesebb megismerés felé.

Kétségkívül értékelendő, habár nem éppen eredeti, hogy e mitológiainak szánt magántér a realitásban van összefoglalva, holott e realitást minduntalan túlhaladja a leíró, jóformán a mindennapi banalitások krónikásaként fellépő versalany – túlhaladja egy tetszőlegesen egyénieskedő fantáziában. „Visszavágytam a szülőfalumba, / ahol anyámékkal laktam egy szobában. / A pókok búvárharangot készítettek a hálójukból, / majd felfaltak. Közel egy évig éltek. Miután elpusztultak, / apám széthúzta a függönyöket, és azt mondta: itt a nyár.” (Leningrádi kollégium) A költészetben van anyag élet nélkül, és van élet anyag nélkül. Úgyhogy az iménti idézet elsősorban nem azért inog, mert huszonhárom éve nem létezik Leningrád; nem azért inog, mert a kolozsvári születésű Szőcs Petrának egy kinccsel kevesebb jutott: nincs szülőfaluja.  A szerző részére ugyanis sehol sincs előírva, hogy tárgyian kell jótállnia közléséért. Ellenben, ha nem képes transzcendálnia mondandóját, és léttudata e viszonylatban nem elég meggyőző (halvány a forma, fakó, lapidáris, gépies beszédmód közvetít), valami végig nem gondolt, módi-versírás, valami spekulatív, titokszegény kunszt születik. A trendnek alávetett, szájról szájra továbbszálló szólásmód.

Hát hogyne: minden szerző a lehetősége szerint, egyénien viszonyul tehetségéhez, és e tehetségben immanensen benne dolgozó múlthoz. Igen ám, de ott, ahol a jelzésből (azaz a sort sorra követő versszaporulatból) a nyoma is hiányzik az örökkévalóság igényének (hiszen most úgy fest, akartan vagy rejtetten, de minden viszonylagos), ott elkezdődik az önkényes kiragadás és az önkényes tagadás. Mintha valaki térdben fűrészelni kezdené a saját lábát. Ott nemcsak Aranynak nincs érvénye, ott visszamenőleg ezer éveket próbál felülírni egy évadnyi írás-sikk. Ott Arisztotelésztől Albert Camus-ig a sok százak: elnéző tudomásulvétellel létező pehely-szavú egylet. Tényleg begubózhatunk: eljön az aranykor végének vége is?

Még ha ez az érzés egyre gyakrabban kap is okot, következményeit megbocsáthatatlan igazságtalanság volna Szőcs Petra nyakába zúdítani. De minél csodaütöttebb, amikor aktuális mintákra néz, s minél áhítatosabban néz föl a mainstream irodalmi tízparancsolatára, annál inkább kötve él; s ha a legkézenfekvőbből nyer vezetést, szabadságot veszít. Pláne, hogy a maga hangszínén és szemléletében máris megkapó versre kész: „Andreának mentettelek el a telefonomban, / hogy ne legyen belőle probléma. / Nagyanyámat használt sírban temették, / az állt rajta: Editke, élt egy évet. / Ez persze két különböző dolog. /  Annyi mindent akarunk letagadni.”  (Szép rövid vers)

A Kétvízköz éppen az, aminek született. A megtorpanni nem akaró, intellektuálisan képzett tehetség produktuma, amely pillanatnyilag csak annyiban különbözik hasonkorú társai műveitől, hogy a Szőcs Petra nevet már ne hitvány prózai toldalékkal kelljen megkülönböztetni a kórustól.

A kórusnak azonban nem fog megártani, amennyiben egy szólóénekre termett hang tulajdonosa legközelebb előrelép a porondon. S mint a nagyok, aláveti magát az igazi próbának, amelyben üdv és elkárhozás kettős sorsproblémáját oldja meg a fátum, amely elviszi az embert a napból a következő napba. Különben a Gyakorlat már meg is van, s: „aztán körülnézek, és mégis megmaradok.” Ámen.

(Magvető Kiadó, Budapest, 2013, 60 oldal, 1990,- Ft)

Kelemen Lajos