tiszatáj | 2021. november 16.

Király István „találkozásai” Pilinszky Jánossal

MÓROCZ GÁBOR

2. RÉSZ
Király István figyelmét 1956 tavaszán az a Németh László hívta fel Pilinszkyre, akivel a marxista irodalmár már 1953-tól szoros szerkesztő–szerzői kapcsolatban állt. Huszonöt évvel később, közvetlenül a lírikus halála után maga Király vallott arról, milyen intellektuális hozadéka volt kettőjük Pilinszkyről szóló eszmecseréjének: „Németh említette, mennyire szerette mindig ezt a költőt. Egyszer Vásárhelyt meg is hívta egyik órájára…”

2. RÉSZ[1]

Az egy korosztályhoz tartozó Király és Pilinszky pályája az 1940-es évek végén és az 1950-es években nagyon eltérően alakult. Király az 1950-es években (ahogyan később is) fontos pozíciókat töltött be az irodalmi életben; 1953-tól 1956-ig a kor vezető irodalmi folyóiratának, a Csillagnak volt a felelős szerkesztője. Mikszáth-monográfiájáért – amelyet a Rákosi-időszak népművelési minisztere, Révai József is kitüntető figyelemmel fogadott – harminckét éves korában, 1953-ban Kossuth-díjat kapott. Az első verseskötetének, az 1946-os Trapéz és korlátnak köszönhetően egy szűkebb, fővárosi művészértelmiségi körben ígéretes tehetségként számon tartott Pilinszky viszont 1948–49-től az irodalmi élet legkülső peremére szorult. Noha ezekben az években is folyamatosan alkotott, új versei 1949–50-ben már csak a Vigiliában, 1950-től 1956-ig pedig egyetlen folyóiratban sem jelenhettek meg. A kor úgynevezett „hallgató” – valójában elhallgattatott – írói közé tartozott tehát, polgári származásától, katolicizmusától, újholdas kötődésétől, az egzisztencializmussal több ponton rokonítható világképétől a legkevésbé sem függetlenül.

A XX. századi magyar irodalomtörténet különös paradoxonjai közé tartozik az a tény, hogy a két írástudó pályája az 1950-es években két ponton mégis metszette egymást. Király mint a Csillag felelős szerkesztője 1953 elejétől tudatosan arra törekedett, hogy „visszahozza” az irodalmi életbe azokat az írókat, akiket a Rákosi-rendszer korábban hosszú időn keresztül mellőzött. Jóllehet mint ideológust, irodalompolitikust a dogmatikus marxizmus képviselőjeként tartották számon (az akkoriban megjelent brosúrái, vitacikkei tanúsága szerint – teljes joggal), szerkesztői gyakorlata egészen más képet mutatott. Király ugyanis publikációs lehetőséget biztosított a kommunista rendszerrel jól együttműködő, radikálisan baloldali alkotókon kívül olyan, azelőtt „ellenségként”, „ellenforradalmárként” kezelt polgári és népi íróknak is, mint például Németh László, Tamási Áron, Weöres Sándor vagy éppen Pilinszky János.

Király István figyelmét 1956 tavaszán az a Németh László hívta fel Pilinszkyre, akivel a marxista irodalmár már 1953-tól szoros szerkesztő–szerzői kapcsolatban állt. Huszonöt évvel később, közvetlenül a lírikus halála után maga Király vallott arról, milyen intellektuális hozadéka volt kettőjük Pilinszkyről szóló eszmecseréjének: „Németh említette, mennyire szerette mindig ezt a költőt. Egyszer Vásárhelyt meg is hívta egyik órájára, s a vendég versmondása – emlékezett vissza – a mozarti zenét, annak tisztaságát, fényét, csillogását, könnyedség és mélység együtt lebegését idézte meg tanítványai, az ámuló, rajongó leánysereg előtt.[2] Ez után a beszélgetés után vettem elő újból az 1946-os Trapéz és korlát-ot, Pilinszky addig egyetlen kötetét. Ekkor döbbent belém, hogy ez a költő, akit (mint az egész Újhold-kört), az esztéta elzárkózás példájának vettem, sokkalta több annál. Az esztétikum nála egyben etikum is; nem elegyedő belső nemesség. […] Mint a Csillag szerkesztője, ekkor éreztem úgy, hogy meg kell törni azt a feledtető csendet, amelyet a dogmatizmus évei raktak Pilinszky személye s művei köré.”[3]

Király nem sokkal később verseket rendelt Pilinszkytől, és el is fogadta közlésre azokat. A szerkesztő minőségérzékét jelzi, hogy a Csillag 1956. júliusi számában a költő négy kiemelkedő színvonalú alkotását jelentette meg – egy blokkban: A szerelem sivatagá-t, az Apokrifot, a Négysorost, valamint a Vigiliában 1949-ben már napvilágot látott Impromptu-t.[4] Ezekkel a költeményekkel tért vissza tehát az irodalmi életbe Pilinszky János – közel hat év szilencium után.

Király István 1956-ot követően meghatározó – bár zavaró ellentmondásoktól korántsem mentes – szerepet játszott abban is, hogy Pilinszkynek tizenhárom évvel az első kötete után megjelenhessen a második verseskönyve. Domokos Mátyás emlékezései alapján tudjuk: Pilinszky 1958-ban azzal kereste meg őt, a Szépirodalmi Könyvkiadó felelős szerkesztőjét, hogy juttassa el a kiadóhoz A senki földjén című kötetét.[5] A költő új verseskönyve tehát már ekkor megjelenésre készen állt, ám a Kiadói Főigazgatóság csak egy év múlva adta meg az engedélyt a kiadásra. Domokos aláhúzza, hogy a megjelenést végső soron Király István közbenjárása tette lehetővé, akit a főigazgatóság lektori (vagy – kissé rusztikusabban fogalmazva – főcenzori) szerepre kért fel.[6] (A másik központi véleményező Pándi Pál volt.) Ugyanakkor az sem hagyható figyelmen kívül, hogy Király – támogató gesztusai mellett – több feltételt is szabott a kiadáshoz. A következőket kérte a költőtől:

  1. írjon új költeményeket a kötetbe, amelyek a meglévő versekkel szemben nem pesszimista hangvételűek, hanem valamifajta reményt, pozitív létszemléletet is sugallnak (így került bele a verseskönyvbe a Harmadnapon és a Novemberi elízium);
  2. az eredeti kötetcímet változtassa meg annak érdekében, hogy ez a kevésbé borúlátó eszmei tendencia feltűnőbben érvényesüljön (így lett A senki földjén-ből Harmadnapon);
  3. módosítsa a kötetben is szereplő, 1952-ben íródott Apokrif keltezését.

Az utóbbi kérésre érdemes külön is kitérnünk. Domokos Mátyás – több, egymásnak nem minden ponton megfeleltethető változatban is megírt és elmondott – tanúságtétele alapján feltételezhetjük: Király először az első megjelenés dátumát – vagyis 1956-ot – szerette volna a vershez hozzárendelni, azután – vélhetően Pilinszky ellenállása miatt – mégis az 1954-es évszám jelent meg a kötetben.[7] (A pontosság kedvéért jegyezzük meg: a dátum nem a költemény szövege alatt található, hanem a könyv tartalomjegyzékében, a cím mellett, zárójelben szerepel.) Ráadásul a „hiba” nemcsak itt, hanem több későbbi szövegkiadásban is fellelhető.[8] Okkal feltételezhető, hogy politikai megfontolásból került sor erre a különös változtatásra. Király ugyanis minden áron el akarta kerülni azt a látszatot, amely szerint a sötét látásmódú Apokrif valóságreferenciája a Rákosi-korszak legsivárabb, legkiábrándítóbb évének, 1952-nek a történéseire irányult volna.[9]

Ám hangsúlyozni kell, hogy Király lektori jelentése egyelőre nem került elő. Csak találgatásokba lehet bocsátkozni azzal kapcsolatban, hogy az írás gépirata a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattárában lappang valahol. Így kizárólag Domokos Mátyás emlékeire tudunk hagyatkozni az eset kapcsán, aki természetesen rokonszenves és a döntő kérdéseket illetően szavahihető tanúnak tűnik. Ám a perdöntő írásos dokumentum hiánya miatt mégsem árt némi távolságtartással kezelni az általa elmondottakat.

(Kép: A fiatal Király István [a család tulajdona]. A kép forrása: Király István: Napló 1956–1989, szerk. Soltész Márton, Magvető, Budapest, 2017, 1057.)

JEGYZETEK

[1] Az első részt lásd: https://tiszatajonline.hu/?p=142137 (Utolsó letöltés: 2021.11.15.) [a szerk.]

[2] Pilinszky János 1947. október 19-én szavalta el saját verseit azon a hódmezővásárhelyi irodalmi matinén, amelyet az akkor a dél-alföldi városban középiskolai tanárként tevékenykedő Németh László a leánygimnázium tornatermében rendezett Pilinszky (és Nemes Nagy Ágnes) tiszteletére. Németh később így emlékezett vissza Pilinszky versmondására, és annak fogadtatására a diákközönség részéről: „Gyönyörűen olvasta a költeményeit, a karbunkulusszemű besenyő lányok még napok múlva is a számukra megfoghatatlan tüneményt emlegették a szünetekben.” Németh László: Homályból homályba, II. kötet, Magvető–Szépirodalmi, Budapest, 1977, 159. (Az eredetileg élőszóban elhangzott és Király által rekonstruált Németh László-i emlékidézés, illetve az író memoárjának vonatkozó része tehát összecseng ezen a ponton.) – Pilinszky 1947-es hódmezővásárhelyi látogatásáról lásd még: Kőszegfalvi Ferenc: Pilinszky János Németh Lászlónál Vásárhelyen, Vásárhelyi Látóhatár, 2020/2, 14.

[3] Király István: [Szerkesztői emlékek Pilinszky Jánosról] = Uő: Petőfitől Tandoriig, szerk. Agárdi Péter – Soltész Márton, Bp., Osiris, 2021, 436.; 438.

[4] A négy vers egy közös főcím alatt jelent meg; a pontos címleírás: Pilinszky János: Harbachi emlék, egy KZ-láger falára, Csillag, 1956/7, 66–69. – A költemények eredeti sorrendje: Impromptu (66.); A szerelem sivataga (66–67.); Apokrif (67–69.); Négysoros (69.)

[5] Domokos Mátyás: Leletmentés. Könyvek a „nemlétező” cenzúra korszakában 1948–1989, Osiris, Budapest, 1996, 87.

[6] Uo., 92.

[7] Uo., 94. – Fokozza az egyébként is meglévő filológiai zűrzavart, hogy Domokos egyik – valószínűleg már Király István halála után, 1989 végén vagy 1990-ben készült – interjújában tévesen 1954-et említi a vers megjelenési éveként. „Konkrétan néhány dologra emlékszem. Az egyik az Apokrif keletkezésének időpontja. Ez a magyar filológiában tévesen rögzült, ugyanis 1954-re, a Csillagban való megjelenés évére [a Csillagban való megjelenés éve valójában 1956! – M. G.] teszik a keletkezés időpontját. Amikor 1959-ben megjelent a Harmadnapon című kötet, amelynek én voltam a szerkesztője, Király Istvánnak, aki a főinkvizítorok közül egyértelműen a kötet mellé állt, két [valójában három – M. G.] kívánsága volt. Nevezetesen, hogy az 1954-es évszám álljon az Apokrif alatt.” (Vö.: Leletmentés című 1996-os kötetében – i. m., 94. – a pontos évszám megjelölése nélkül írja Domokos, hogy „Király személyes kívánságára [nála ez az első kívánság – M. G.] az Apokrif alatt a vers első megjelenésének az évszámát kellett volna szerepeltetni”. [A vers első megjelenésének évszáma azonban, mint említettük, 1956! – M. G.] Egy 2000-es írásában viszont már – konkrétan és ezúttal helyesen – kiemeli, hogy 1956 volt a költemény folyóiratbeli megjelenésének éve: „[…] a vers keletkezésének időpontja nem 1956, amikor a Csillagban először nyomtatásban megjelent, s nem is 1954, ami a Harmadnapon című kötetben olvasható [a tartalomjegyzék megfelelő helyén – M. G.], hanem 1952.” Domokos Mátyás: Egy kis Pilinszky-filológia = Uő: Szembesülés. Írókkal, művekkel, Nap Kiadó, Budapest, 2003, 118.) Az interjúszöveg idézett gondolatsora a következő mondatokkal zárul: „Valamiért fontosnak tartotta megjegyezni [ti. Király – M. G.], hogy a vers nem az ötvenes évek elején íródott, holott Pilinszky 1951–1952-ben írta a verset, amelyről egy nekem adott interjújában később beszélt is (Versekről, költőkkel, 1982). Emlékszem, hogy 1951 végén vagy 1952 elején boldogan olvasta föl Zugligetben a verset mindenkinek, s akkor ihlette meg Ferenczy Bénit is, aki szobrot mintázott róla.” Bogyay Katalin: Valami megnevezhetetlen, furcsa félelem volt benne. Beszélgetés Domokos Mátyással = in memoriam Pilinszky, szerk. Bogyay Katalin, Officina Nova, Budapest, é. n. [1990], 50. – Itt újabb ellentmondás fedezhető fel: a Versekről, költőkkel című kötetben Domokos idézi Pilinszkyt (a költő általa lejegyzett szavait). Pilinszky azonban e szövegrészben nem 1951 végét vagy 1952 elejét, hanem 1952 végét jelöli meg a vers keletkezési idejeként: „Az Apokrif-ot, erre jól emlékszem, 1952 decemberében írtam.” Domokos Mátyás – Lator László: Pilinszky János: Apokrif = Uők: Versekről, költőkkel, Szépirodalmi, Budapest, 1982, 149. – A Domokos-interjú folytatása is érdekes, de már nem az Apokrif keltezésének problémáját tárgyalja: „Király István második kívánsága a kötet címével kapcsolatos. Pilinszky eredetileg a Senkiföldjén [itt is ellentmondás van: a Leletmentésben még A senki földjén cím szerepel, bár az is lehet, hogy itt egyszerűen a riporter téves lejegyzéséről van szó – M. G.] címet adta ennek az 1959-es kötetnek. A róla készült lektori jelentések is így emlegetik. Ezt azonban egzisztencialista akcentusú címnek érezték, és Király arra kérte Pilinszkyt, hogy változtassa meg a címet, s legalább egy olyan vers kerüljön a kötetbe, amely valamilyen reményt sugall. [Ez már a harmadik kívánság – M. G.] Ekkor további hónapokat csúszott a kötet, míg Szigligeten megírta a Novemberi elízium című versét, ami azonban szintén nem túl vidám.” Bogyay Katalin, i. m., 50.

[8] Még egy Pilinszky-interjúban is hibásan jelent meg ez az adat. Hafner Zoltán mutat rá arra, hogy a Pilinszkyvel interjút készítő Cs. Szabó László „utólag egészíti ki kérdésekkel és válaszokkal az interjút, amikor pedig úgy véli, hogy Pilinszky évszámot téveszt, kijavítja azt, így örökítve tovább pl. azt a hamis (és eredetileg tudatosan hamisított) információt, amely szerint az Apokrif nem 1952-ben, hanem 1954-ben született.” H. Z.: Nem csak filológia = „Merre? Hogyan?” Tanulmányok Pilinszky Jánosról, szerk. Tasi József, PIM, Budapest, 1997, 244. (A teljes szöveg: 242–245.) – Cs. Szabó interjújának címleírása: Aljosa. Első beszélgetés Pilinszky Jánossal = Beszélgetések Pilinszky Jánossal, szerk. Török Endre, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1983, 10–24. Az Apokrif keletkezése a 14. oldalon kerül szóba. Pilinszky azt „állítja”: 1954-ben írta a verset. Valójában Cs. Szabó „korrigálja” a Pilinszky által megadott évszámot (Pilinszky az 1952-es évet említette eredetileg, legalábbis Hafner szerint).

[9] Az utóbbi két bekezdés (fő)szövegét a szerző Szmeskó Gáborral közösen írta.