Király István „találkozásai” Pilinszky Jánossal

6. RÉSZ[1]

A Pilinszky munkásságával szaktudományos igénnyel foglalkozó irodalomtörténetírás azóta igazolta tömör és lényeglátó megállapítását, mely szerint „[a] bibliai és az aktualizáló nyelvi elemek paradox, hökkentő keverése”[2] a szöveg egyik jellegadó vonásának tekinthető.[3] Igaz, Király az Apokrif stíluspolifóniáját nem a későmodernség „szabályrendszeréből” vezette le (nem is használta ezt az akkoriban még csak szűkebb irodalomtudományos körben alkalmazott fogalmat). Magyarázatának rendező elvét – ezúttal is – az „ontologizáló megjelenítés”[4] sémája képezte. Konkrétabban: a vers szókészletére jellemző többrétegűség okát abban látta, hogy a lírikus – akárcsak a Négysorosban – az Apokrifban is egy történeti korok határain átívelő, „időn kívüli”[5] szférába játszatja át egyedi versvilágát. Sajnálatos, hogy az általában sok szóval beszélő irodalomtörténész ez alkalommal kifejtetlenül hagyta oktulajdonítását, így az általa jelzett összefüggés termékeny újraalkotása aligha lehetséges. Vélhetően arra gondolhatott, hogy egy adott korszak vagy társadalmi rendszer saját „szótárral”, nyelvi paradigmával is rendelkezik, így az „elontologizáló” költői szemlélet nemcsak a tágabb értelemben vett – több objektivációs rendszert átfogó –, hanem kifejezetten a nyelvi vonatkozású történetiség figyelmen kívül hagyását is jelenti.

Királyt az Apokrif nyelvi heterogenitásánál láthatóan jobban érdekelte a mű lírai szubjektumának az őt körülvevő világhoz fűződő kapcsolata. Ezt a viszonyt – egy Pilinszky szövegéből átemelt hapax legomenon mellett – olyan kifejezések segítségével írta le, amelyek a „katedrafilozófiától” meglehetősen távol eső, irodalmias színezetű egzisztencializmus szókészletéhez tartoznak: „»Levegőtlen présbe«, egy elidegenedett, közönyös világba dermedt be az elmaradt utolsó ítéletnek, a tragikus vallásosságnak ebben a fegyelmezett, áttetsző látomásában teljesen az én.”[6] (A „levegőtlen prés” jelzős szerkezet az Apokrif harmadik – lezáró – egységében lelhető fel, azon belül pedig a kontemplatív lényként megidézett Istennek a lírai énre irányuló reflexiójában szerepel: „Lélekzet nélkül látja állani / árnyékomat a levegőtlen présben.”)

Az egzisztencialista eszméket erős fenntartásokkal kezelő és következetesen pesszimizmus-ellenes irodalmár úgy vélte: az Apokrif egyfelől evilági reménytelenséget, másfelől bizonytalan körvonalú túlvilági reményt sugall. Ezt a számára idegenszerűnek ható kettősséget elemzői érzékenységgel írta le, jóllehet a szubtilis megfogalmazás keretei között ellengondolatának is hangot adott: „[a] műben a hiány posztulátuma, a képpé vált ismeretlenség: a minden kommunikációs határon, megérteni tudáson túllévő, pusztán szemlélő – nem cselekvő – Isten villantott csak reményt.”[7] Király körültekintő gondosságát és egyre nyitottabbá váló dialektikáját tanúsítja, hogy az idézett passzusban szereplő, negatív értékhangsúlyú „csak” partikula nem marad ellenpont nélkül. Nem lehet eléggé túlbecsülni annak jelentőségét, hogy a következő mondat élére az a „mégis” kötőszó kerül, amely stílusfordulatként az irodalomtörténész szerzői védjegyének számít, és maradéktalanul pozitív jelentéstartalmat hordoz: „Mégis: a versből nemcsak a pusztulás, a hiány, az evilági lét keserű magánya, tragikuma szólt, de paradox módon a világban való otthonlét vágya, akarata is, a József Attila-i kikönyöklés a szeles csillagokra.”[8]

Király itt az Apokrif második egységének harmadik versszakára hivatkozott; arra az önmagában is megálló nyolcsoros vallomásra, amely drámai atmoszférája ellenére viszonylagos harmóniát közvetít, s így zárványként ékelődik be a katasztrofista líra vonulatához köthető, eredendően pesszimista hangoltságú költemény szövegébe: „Haza akartam, hazajutni végül, / ahogy megjött ő is a Bibliában. / Irtóztató árnyam az udvaron. / Törődött csönd, öreg szülők a házban. / S már jönnek is, már hívnak is, szegények / már sírnak is, ölelnek botladozva. / Visszafogad az ősi rend. / Kikönyöklök a szeles csillagokra.”

Nem hagyható említés nélkül, hogy az Apokrif más értelmezői általában nem tulajdonítanak e strófának, illetve a „Visszafogad az ősi rend. / Kikönyöklök a szeles csillagokra” sorpárnak olyan kitüntetett helyet a mű egészén belül, mint a [Szerkesztői emlékek…] szerzője. Érdemes például Németh G. Béla merőben ellentétes álláspontjára utalni. A kérlelhetetlenül szigorú esztétikai értékítéleteiről ismert irodalomtörténész egyenesen úgy vélekedik: a költő – tőle nem megszokott módon – komolyabb művészi engedményt tesz kevéssé kifinomult ízlésű befogadóinak, amikor beemeli a felszínes „Kikönyöklök a szeles csillagokra” sort a máskülönben sallangmentes és kivételes alkotói fegyelmezettségről tanúskodó versszövegbe: „[…] az olyan nem is »rossz«, csak pusztán dekoratív, retorikaian hangzatos, szürrealistán kimódolt sorok, amelyek másoknál a vers állagát teszik, nála [ti. Pilinszkynél] kényelmetlenül ülik meg az olvasót. Az Apokrif-ban mindössze ez az egyetlenegy: »Kikönyöklök a szeles csillagokra.«”[9] De hivatkozhatunk olyan, számos vonatkozásban eltérő szemléletű szerzőkre is, mint Fülöp László, Tolcsvai Nagy Gábor vagy Bókay Antal, akik – jóllehet nyíltan nem vonják kétségbe a „Kikönyöklök a szeles csillagokra” metaforasűrítmény esztétikai hitelességét – egyöntetűen úgy látják: a Pilinszky által e szöveghelyen felvázolt idill nem bizonyul különösebben teherbírónak.

Pontosabban: Fülöp László azt sem tartja evidenciának, hogy az én és a világ közötti, folyamatos meg-nem-felelésen alapuló viszony akár csak egyetlen pillanat erejéig is nyugvópontra jutna az Apokrif-ban. Pilinszky első monográfusa még a „Visszafogad az ősi rend” és a „Kikönyöklök a szeles csillagokra” sorokat sem tekinti összetartozónak, épp ellenkezőleg, a közöttük lévő törést hangsúlyozza, már-már a túldimenzionálás szintjén: „Valójában az idegenségbe, az otthontalanságba tért vissza a szenvedések kálváriáját megjárt, a pusztulással szembekerült ember, helyét nem lelheti ebben a más rendszerű mikrovilágban, sorsszerű magányát hozta magával. Ez a szorongásélmény fogalmazódik meg a hazátlanság érzetét kozmikus méretekig tágító látomásképben […]: »Kikönyöklök a szeles csillagokra«. A »visszafogad az ősi rend« ellenképe is egyben ez a látomásforma, minden elemében kontrasztot alkot vele, ellentétébe fordítja a hazatalálás képzetét.”[10]

Tolcsvai Nagy Gábor szerint a revelációszerű léttapasztalatot rögzítő „Visszafogad az ősi rend” kijelentés veszít erejéből, ha azzal a négy sorral előbb szereplő elliptikus mondattal olvassuk egybe, amelynek hangulati értékét a végletes disszonanciát kifejező irtóztató melléknévi igenév szórendi elsősége határozza meg: „a teljesség elérhetetlenségének véglegessége itt is érvényesül, az »Így indulok« következetes vállalásában, ellentétek formájában: a hazajutásnak csak a szándéka fejeződik ki cselekvő formában, a bekövetkezés nincs kifejtve, aminek az eredménye egyébként kettős: »Visszafogad az ősi rend«, de »Irtóztató árnyam az udvaron«.”[11] [Kiemelések tőlem – M. G.] Végül Bókay Antal árnyalt versanalízisében elismeri ugyan, hogy a tékozló fiú példázatának motívumait megidéző szemelvény utolsó két sora „váratlanul valami stabilt, lezárulót és talán megnyugtatót hoz a világ struktúrájába és a személy sorsába is. […] Akár lezárulhatna a vers, talán valamiféle ideiglenes győzelem érhető el az apokalipszis fenyegető jövőjével és jelenével szemben, talán be lehet zárkózni […] a családi nyugodtabb és még kezelhető rendjébe.” Ám ugyanő – gondolatsorának folytatásában – azt is leszögezi, hogy az otthonra találás illúziója hamar szertefoszlik Pilinszky művében: „A vers azonban nem ér itt véget, a kései, keserű léptek nem szakíthatók meg.”[12]

Kép: Király István, 1986, Fortepan / Király Júlia

JEGYZETEK

[1] Az érdeklődők szíves figyelmébe ajánljuk a tanulmányfüzér első, második, harmadik, negyedik, illetve ötödik részét. [A Szerk.]

[2] Király István: [Szerkesztői emlékek Pilinszky Jánosról] = Uő: Petőfitől Tandoriig, szerk. Agárdi Péter – Soltész Márton, Osiris, Budapest, 2021, 439.

[3] Lásd elsősorban: Kulcsár-Szabó Zoltán: Intertextuális háttér és szöveghagyományozás rétegződése az Apokrifben = Uő: Hagyomány és kontextus, Universitas, Budapest, 1998, 83–102. (Vonatkozó szövegrészek: 83–86., 91–92., 95–96., 100–102.) A filológiai pontosság kedvéért megemlíthető, hogy mintegy másfél évtizeddel Kulcsár-Szabó dolgozatának megjelenése előtt, Németh G. Béla sokat idézett 1982-es tanulmányában már szerepelnek olyan – igaz, kifejtetlenül maradó – utalások, amelyek a Pilinszky-mű nyelvi rétegzettségével kapcsolatos kérdéseket is érintenek. Lásd: Uő: Az Apokalipszis közelében. Egy ősi műfaj mai rokona. Pilinszky: Apokrif, Kortárs, 1982/9., 1454–1465. (Vonatkozó szövegrész: 1460.)

[4] Király István: [Szerkesztői emlékek Pilinszky Jánosról], i. m., 439.

[5] Uo. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy a Pilinszky eszkatológikus szemléletét az Apokrif alapján is vizsgáló Schein Gábor – talán szándéktalanul, mindenesetre anélkül, hogy megemlítené a nekrológ írójának nevét – voltaképpen Király fogalomhasználatát korrigálja, amikor hangsúlyozza, hogy e kontextusban az „időn kívülivé” tétel helyett az „elidőtlenítés” terminusának használata látszik megfelelőbbnek. Lásd: Uő: Poétikai kísérlet az Újhold költészetében, Universitas, Budapest, 1998, 200.)

[6] Király István: [Szerkesztői emlékek Pilinszky Jánosról], i. m., 439.

[7] Uo.

[8] Uo.

[9] Németh G. Béla: Az Apokalipszis közelében. Egy ősi műfaj mai rokona. Pilinszky: Apokrif, i. m., 1463.

[10] Fülöp László: Pilinszky János, Akadémiai, Budapest, 1977, 94.

[11] Tolcsvai Nagy Gábor: Pilinszky János, Kalligram, Pozsony, 2002, 110.

[12] Bókay Antal: Az Apokrif. Fantázia egy késő modern személyiségkonstrukció lehetőségeiről = A tizenkét legszebb magyar vers 2. Apokrif, szerk. Fűzfa Balázs, Savaria University Press, Szombathely, 2008, 78.