„Kigyógyultam a szocializmusból…”

A kommunisták „útitársa” 

Sartre kapcsolata a szocializmussal és a kommunista párttal bonyolult és ellentmondásos. Erre jól rámutat Simone de Beauvoir. Idézi Sartre 1939. szeptember 4-én, jegyzetfüzetébe írt szavait: „Kigyógyultam a szocializmusból, ha ugyan szükségem volt rá, hogy kigyógyuljak.” Beauvoir hozzáteszi: „Negyvenegyben azonban, mikor ellenálló-csoportot szervezett, elnevezéséhez ezt a két szót választotta: szocializmus és szabadság. A háború gyökeres változást idézett elő benne.” Sartre a kommunista párton kívülről kívánta támogatni a pártot: „Politikai síkon (…) az volt a felfogása, hogy a szimpatizánsoknak a KP-n kívül azt a szerepet kell játszaniuk, amelyet más pártokon belül az ellenzék vállal: bírálva támogatni minden törekvésüket.” A kommunista párt még a szimpatizáns értelmiséggel szemben is rendkívül gyanakvó volt. Sartre filozófiáját pedig egyenesen veszélyesnek tartotta, és nem egyszer utalt arra, hogy az egzisztencialista filozófia gyökerei nem csupán „idegenek”, mert németek, de fasiszták is, mint Heidegger. 

A kommunista párttal szimpatizáló jelentős írók és filozófusok, mint Henri Lefebre, Roger Garaudy, Henri Mougin, nyíltan támadták Sartre-t. Simone de Beauvoir keserűen ír erről: „Egy Action-beli cikkében Henri Lefebre kellemetlen modorban vádolta Sartre-t, hogy A lét és a semmi-ben arra fecsérli idejét, hogy olyasmit bizonyít, ami egy marxista számára magától értetődik, (…) Garaudy és Mougin rátámadtak: idealista, eltéríti a fiatalokat a marxizmustól; attól fogva egyetlen kommunista sem írt többé nekünk.” A legközelebb 1942 és 1945, valamint 1952 és 1956 között kerül Sartre a kommunizmushoz.

Ez utóbbi közeledés kiváltója 1950-ben kirobbant koreai háború. Ekkor lett a Francia Kommunista Párt „útitársa”. Ugyanebben az évben letartóztatnak és elítélnek egy Henri Martin nevű tengerészt az indokínai háborúban állítólagosan elkövetett szabotázsért. A Francia Kommunista Párt és a francia értelmiség elitje összefog, hogy kiszabaduljon Martin a börtönből, ami 1953-ban be is következik. 

Ebben az akcióban nagy szerepe volt Sartre-nak, akinek mintegy száz oldalnyi írása jelenik meg 1953-ban a L’Affaire Henri Martin (Az Henri Martin ügy) című gyűjteményes könyvben. Sartre habozás nélkül aláírta a köztársasági elnökhöz benyújtott kegyelmi kérvényt, és kihallgatást kért Vincent Auriol elnöktől. 

Sartre 1952 júliusa és 1956 novembere között megszakította irodalmi tevékenységét, kongresszusokon, nagygyűléseken szólalt fel; 1954 decemberében a Francia-Szovjet Baráti Társaság alelnökévé is megválasztották. Nem csoda, hogy barátai pálfordulásról beszéltek annál az írónál, akinek azelőtt annyi késhegyre menő vitája volt a kommunistákkal. Sartre minden addigi sérelmét félretette, és – Annie Cohen-Solal szavaival élve – „a hajdani sakál, görény, hiéna, vipera, patkány egy pillanat alatt útitárssá lépett elő négy hosszú évre.” Sartre következetlenségeit Cohen-Solal nagyon jóindulatúan annak tulajdonítja, hogy a filozófus „ciklusokban gondolkodott”, „az örökmozgás technikájával élt”. Mondjuk ki nyíltan: Sartre politikai cikkcakkjai aligha menthetők. 

1952 júliusától a Les Temps Modernes-ben A kommunisták és a béke címszó alatt Sartre mintegy háromszáz oldalt szentel a kommunistákhoz való közeledésének. A kommunistákkal való közös platformot a burzsoázia gyűlölete jelentette Sartre számára. A Szovjetunió feltétel nélküli dicsérője lesz, ami barátaival történő sorozatos szakításokhoz vezet. Ezek közül a legemlékezetesebb Camus-vel való kapcsolatának megszakítása, annak határozott kommunista-ellenessége miatt. A két barát elhidegülésének közvetlen kiváltója Camus 1951-ben megjelent L’Homme révolté (A lázadó ember) című esszéje, amelyet Sartre keményen megtámadott. Sartre Merleau-Pontyval is megszakítja barátságát, ami ugyancsak megviseli. 1954-ben, a Szovjetunióból való visszatérése után hat cikket közöl a Francia Kommunista Párthoz közel álló Libérationban, amelyekben a szovjet rezsimet dicsőíti.

Sartre élete egyik felemelő eseményének tartotta a béke-világmozgalom felhívására létrejött, 1952. december 12-19 között megtartott Bécsi Kongresszust. A világ minden tájáról odasereglett delegáltak között voltak francia dokkmunkások, bányászok, ruhagyári munkásnők, családanyák. Sartre, aki a megnyitón beszédet mondott, elragadtatással nyilatkozott a kongresszusról. Találkozhatott Pablo Nerudával, Ilja Ehrenburggal, Alexandre Fagyejevvel is. Pablo Picasso erre az alkalomra „a népek kongresszusa a békéért” feliratú rajzot készített. 

Sartre egyik látványos „pálfordulása” pontosan a Bécsi Kongresszus idején történt. Ugyanis felülvizsgálva önmagát, letiltotta az akkor éppen műsoron lévő Piszkos kezek című drámáját a színpadokról, mivel úgy ítélte meg, nem tenne jót a béke ügyének a darab bécsi bemutatása. Később azzal magyarázta gesztusát, hogy bár nem tagadja meg drámáját, színrevitele az akkori feszült helyzetben nem szolgálta volna a békét olyan városokban, mint Bécs vagy Berlin. 

Az Henri Martin-ügy után a következő per, aminek kapcsán Sartre felveszi a kesztyűt a Rosenberg-per. Az amerikai Rosenberg házaspárt, Julius Rosenberget és Ethel Rosenberget azzal vádolták, hogy a hidegháború idején atomtitkokat adtak el a Szovjetuniónak. A per óriási nemzetközi felháborodást váltott ki, olyan személyiségek tiltakoztak a kivégzés ellen, mint Albert Einstein, Pablo Picasso, Bertold Brecht vagy XII. Piusz pápa. 

Jóllehet közvetlen bizonyítékok nem voltak a házaspár bűnössége mellett, a közvélemény nyomására 1953. június 19-én kivégezték Julius és Ethel Rosenberget. Ekkor Sartre indulatos írást közöl a Libérationban A veszett állatok címmel. A cikk valóságos vádirat az amerikai hatóságok ellen. Csak 1995-ben derült fény arra, hogy egyikük, Julius Rosenberg csakugyan kém volt.

Ugyanerre az időre tehető Sartre-nak a Mutualité Teremben 1953. május 5-én mondott beszéde az indokínai háború kapcsán. Felesleges vérontásról beszélt, arról, hogy hiábavaló a franciák és a vietminhek legyilkoltatása. 

Időközben Sztálin meghalt, az új vezető Nyikita Hruscsov lett. A változás a Les Temps Modernes munkatársai között ellenmondásokat szült, mivel egyesek amúgy sem lelkesedtek a sztálinizmusért és főleg a lap Sartre által adott sztálinista arculatáért. Sartre nyíltan ellentétbe került Merleau-Pontyval és a lap irodalmi rovatának szerkesztőjével, René Étiemble egyetemi tanár, íróval. Ez utóbbinak az a kijelentése verte ki a biztosítékot Sartre-nál, hogy a sztálinista náciknál jobban kedveli a náci nácikat. Ezt Sartre nem tudta megbocsátani neves munkatársának, és rövid úton kirúgta a szerkesztőségből. 

1954 tavaszán Sartre először utazott a Szovjetunióba. Hazatérése után mindenkit meglepett, amilyen lelkesedéssel írt útjáról. Még Annie Cohen-Solal is − aki csaknem ezer oldalas, kimondottan baráti életrajzot írt Sartre-ról – megütközéssel számol be Sartre cikkeiről: „a leghihetetlenebb dicshimnuszokat zengte a szovjet rendszerről, elképesztő fellengzősséggel a legnaivabb, legmeghökkentőbb nyilatkozatokra ragadtatta magát.” 

Simone de Beauvoir, aki nem kísérte el útjára Sartre-t, hogy mentese a menthetőt, Sartre kimerültségére hivatkozott, ami miatt az nem ellenőrizte az újságnak adott riportja szövegét. A probléma az, hogy ha egybevetjük a Libérationban megjelent riportokat és Sartre későbbi beszédeit, azok tartalma teljesen megegyezik. A beszélgetés Jean-Paul Sartre úti élményei a Szovjetunióban címszó alatt került az olvasók elé a Libération 1954 júliusi számaiban. 

Sartre Saint-Germain-des-Prés-hez közeli lakásában fogadta Jean Bedel újságírót és stábját. Riportja elején Bedel elnézést kér a szöveg beszédnyelvi stílusa miatt, de – mint mondja – „szerette volna hűen megőrizni a beszélgetés teljes őszinteségét és melegségét.” Az újságíró először arról kérdezte Sartre-t, hogy került sor az utazásra, és hogy boldogult a nyelvi nehézségek ellenére. Az író elmondta, hogy először Moszkvába, azután Leningrádba utazott, és hogy végig biztosítottak számára tolmácsot. Ezek után a tiszteletkörök után Bedel rátért a lényeges kérdésekre. Először azt kérdezte, hogy az emberek kinyilváníthatják-e véleményüket a Szovjetunióban. Sartre válasza: „Véleményem szerint a szovjet állampolgár teljes kritikai szabadságot élvez (az első riport címe innen merítve: Teljes kritikai szabadság a Szovjetunióban), de nem az embereket, az intézkedéseket bírálják.”  

Az iskolázással kapcsolatos kérdésre az író idilli képet fest a jól felszerelt iskolákról, figyelmes pedagógusokról, a tanórákon kívüli foglalkozásokról, a kultúrházakról, a zenei képzés lehetőségeiről. Ezután szembeállítja a francia és a szovjet hivatalnokok karrierjének lehetőségeit. Míg az előzőeké behatárolt, a szovjet hivatalnokok tudják, hogy helyzetük egyre javul a társadalom által biztosított keretek között. A szovjet emberek „állandó harmóniában élnek a társadalommal.” „Az egyén és a körösség érdeke számukra elválaszthatatlan.”

A riport második részében a szovjet irodalom helyzetéről tett fel kérdéseket az újságíró (a megjelent cikk címe: Dosztojevszkijtől a kortárs irodalomig). Sartre először arról szól, hogy a szovjet emberek, még az iskolás lányok is elavultnak tartják Dosztojevszkij műveit, és kedvenc írójuk Tolsztoj. Ezek után egy nagy kitérővel ismét a lakosság életkörülményeit ecseteli, majd egy riporteri kérdésre, amely arra vonatkozott, hogy milyen anyagi körülmények között élnek az orosz írók, Sartre kifejti, hogy nagy példányszámú könyvek esetében a szerzői honoráriumokból lehet kis faházat vagy akár egy kétemeletes otthont is építeni, ám ez nem hasonlítható például Paul Géraldy birtokához.

Az elithez tartozás nem jelent semmit címszó alatt megjelent cikk azoknak a kérdéseknek és válaszoknak az alapján készült, amikre ezután került sor Jean Bedel és Sartre beszélgetésében. Sartre elmondja, hogy a szovjet emberek nagyon büszkék technikai vívmányaikra, olyannyira, hogy fel kellett világosítania őket: ezek Nyugat Európa országaiban is léteznek. Ugyanakkor nincs bennük semmilyen felsőbbrendűség érzése.

A szovjet filozófusok építő munkája című cikkben Sartre a filozófia helyéről nyilatkozik. Szerinte a szovjet embereket nem foglalkoztatják a filozófia elvont kérdései, a tudósokat is inkább a gyakorlati problémák érdeklik. A marxizmust már az iskolások is jól ismerik. Arra a kérdésre, hogy az író összeegyeztethetőnek tartja-e egzisztencializmusát a marxizmussal, azt válaszolja, hogy igen, és most éppen azon dolgozik. 

Az ötödik, utolsó cikk címe: Békével a békéért. A beszélgetés ezen szakaszában Jean Bedel felteszi a kérdést: „Mit gondolnak a szovjet emberek a békéről? Hogyan fejti ki munkáját a propaganda a béke érdekében?” Sartre azt mondja, hogy a Szovjetunióban minden propagandatevékenység a béke megőrzésének ügyét szolgálja. Míg az amerikaiak – mondja Sartre – az atlanti paktummal és az atombombával, a szovjet emberek a békével akarják a békét. 

Az életszínvonalról szólva egy meglehetősen meglepő jóslásba bocsátkozik Sartre: „1960 felé, 1965 előtt, ha Franciaország továbbra is stagnál, a Szovjetunióban 30-40 százalékkal magasabb lesz az életszínvonal a miénknél.”

A riport elolvasása után az az érzésünk támad, mintha Volataire Candide-jának „optimizmusa” költözött volna Sartre-ba: „ez a világ a lehetséges világok legjobbika.”

A Libération cikksorozatát követően elszabadult a pokol. Még a kommunisták is gúnyolódtak Sartre lelkesedésén: „hamarosan idejön (Sartre), hogy kérje párttagsági igazolványát.” – jegyezték meg. Az író jószerével mindenkivel összeveszett, mindenki értetlenül állt az előtt a Sartre előtt, aki azelőtt A Les Temps Modernes hasábjain és minden megszólalásában kíméletlenül ostorozta a kommunistákat. Milyen logika mentén jutott el Sartre a Szovjetunió feltétel nélküli tömjénezéséig? Ne keressünk semmiféle logikát Sartre politikai pályafutásában. A legjobb indulattal sem találhatunk nála következetességet. Erre jól rámutat az a nyilatkozata, amit a Situation X-ben olvashatunk. Ezekben a sorokban Sartre megpróbálja magyarázni megmagyarázhatatlan beszámolóját a Szovjetunióbeli látogatásról: „A Szovjetunióban tett első látogatásom után, 1954-ben, hazudtam. Illetve az, hogy hazudtam, talán túlságosan súlyos kifejezés: írtam egy cikket – amit egyébként Cau fejezett be, mert én beteg voltam −, amelyben mondtam egy sereg olyan kedves dolgot, amit nem gondoltam komolyan. Egyrészt azért tettem, mert úgy véltem, ha az embert egyszer meghívták valahová, nem pocskondiázhatja vendéglátóit, alighogy hazaért, másrészt meg azért, mert magam sem tudtam, hányadán állok a Szovjetunióval, mit is gondoljak valójában.” Később erről a nyilatkozatáról is mondhatta volna Sartre, hogy hazudott, hiszen ha egybevetjük fenti mondatait az általam idézett interjújának szövegével, legalábbis két dolog kiderül: nem egy Sartre által írt cikkről, hanem az általa adott két órás riportról van szó, másrészt titkárának, Jean Cau-nak semmi köze nem volt a Libérationban megjelent cikkekhez.

Ami pedig a „ha az embert egyszer meghívták valahová, nem pocskondiázhatja vendéglátóit”kijelentését illeti, az álnok és gyermeteg. Mi kötelezte arra Franciaország legnagyobb tekintélynek örvendő íróját, filozófusát, hogy hízelgő és hamis képet adjon a Szovjetunióban látottakról. Nem ő volt az egyetlen, aki megírta benyomásait a szovjet rendszerről. Georges Duhamel 1927-ben jelentette meg Le voyage de Moscou (Moszkvai utazás) című útleírását. Illyés Gyula és Nagy Lajos együtt látogattak a Szovjetunióba 1934-ben. Illyés útinaplója Oroszország. Úti jegyzetek címmel 1934-ben jelent meg, Nagy Lajos Tízezer kilométer Szovjetoroszország földjén című könyve pedig 1989-ben. Egyikük sem fest idilli képet a Szovjetunióról. Illyés a szolidaritás hiányára panaszkodik, az utcán látható közömbösséget, gorombaságot emlegeti. Nagy Lajost egyenesen szorongás fogja el, amikor a rendőrök brutális beavatkozásait látja, a munkásfizetések semmire sem elegendő voltára pedig szarkasztikus megjegyzéseket tesz. 

A legeklatánsabb példa arra, hogy egy lelkiismeretes író még akkor is valósághű képet fest a Szovjetunióról, ha látogatása előtt illúziói voltak „az új eszmékről”, André Gide Retour de l’U.R.S.S (Visszatérés a Szovjetunióból) című könyve. Gide a harmincas években közel kerül a kommunistákhoz, anélkül, hogy feladná írói függetlenségét. Baloldali politizálása nem marad észrevétlenül a sztálini diktatúra előtt. A szovjet kultúrpropaganda 1932-től hatalmas példányszámokban jelenteti meg műveit orosz fordításban.1936-ban a szovjet hatóságok hivatalos látogatásra hívják Gide-et. Az író sokáig halogatja az utazást, míg végül az akkor már súlyos beteg Gorkij személyes kérésére eleget tesz a meghívásnak. 1936. június 17-én érkezik Moszkvába, de Gorkij egy nappal megérkezése előtt meghal. Utazása során Gide csalódik mindabban, amit a Szovjetunióról azelőtt hitt. A munkásokkal való közvetlen találkozása során érzett „megragadó öröm ritka nagy pillanatait” az elnyomó rendszer mechanizmusának felismerése követi. Rájön, hogy a nép lelkesedése felülről irányított: „Reggelente a Pravda megtanítja őket arra, amit tudni, gondolni, hinni kell. Ettől eltérni nem ajánlatos.” A személyiségi jogok lábbal tiprását Gide saját bőrén is tapasztalja. Amikor köszönetet akar mondani Sztálinnak a fogadtatásért, sürgönyének szövegét megváltoztatják. Minden lépését figyelik. „Korrigálják” megjelenésre vagy elmondásra szánt szövegeit: „mivel már több ízben észlelnem kellett, hogy a Szovjetunióban tartott beszédeim fordítását átcsiszolják, „kiigazítják”, nyomban kijelentettem, hogy nem fogok a magaménak elismerni egyetlen ittlétem alatt megjelent orosz szöveget sem, s ezt közzé is fogom tenni.” 

A legkeményebb bírálatát Gide ezekkel a szavakkal fogalmazza meg a sztálini diktatúráról: „Kétlem, hogy napjainkban egyetlen országban is, akár Hitler Németországában, ily kevéssé volna szabad a szellem, ennyire megaláznák, terrorizálnák, ennyire szolgaságba süllyesztenék.” A kommunizmus jelszavát, a proletárdiktatúrát pedig így méltatja: „Proletárdiktatúrát ígértek. Hol vagyunk attól? Igen, van diktatúra, de ez nem az egyesült proletárok, a szovjetek, hanem egy ember diktatúrája.”  

Sartre ragaszkodását a kommunista eszmékhez Francis Jeanson Sartre című könyvében azzal magyarázza, hogy az író nem bírálta a megkövesedett marxista álláspontot a Francia Kommunista Párt vezetőinél, hanem inkább velük akart küzdeni az egyre erősödő antikommunista, szovjetellenes és Amerika-barát áramlatok ellen. 

Szakítás a kommunistákkal, ragaszkodás a Szovjetunióhoz

Ismét egy vargabetű Sartre politikai állásfoglalásaiban. Ezúttal nem tévedett, egy igaz ügy mellé állt. Simone de Beauvoir így számol be erről A körülmények hatalmában: „Olaszországból hazatérve, Sartre elolvasta a kommunista lapokat. A Libération a magyarországi eseményekkel kapcsolatban „fasiszta puccsot” emlegetett, André Stil a budapesti munkásságot a „levitézlett osztályok szemetjé”-nek, Yves Moreau pedig „versailles-istáknak” nevezte.” Sartre november 9-én a L’Expressben ezt írja: „Teljes mértékben elítélem a szovjet agressziót.” Ugyanebben a cikkben szakít a kommunistákkal, és kijelenti, hogy semmiféle kapcsolat nem lehetséges a továbbiakban közte és a Francia Kommunista Párt között. Az elmúlt harminc évet mindvégig hazugság jellemezte, mondja.

A Les Temps Modernes 1957. január elsején megjelent számában Sartre közzéteszi a Le Fantôme de Staline (Sztálin kísértete) című cikkét, amelyben egyértelműen elítéli az 1956-os magyar forradalom szovjetek általi vérbefojtását: „Senkinek sincs joga azt mondani, hogy a magyarországi események elkerülhetetlenné tették az intervenciót. Senkinek, még azoknak sem, akik eldöntötték. (…) amikor bejelentette a rádió a szovjet erősítések Magyarországra érkezését, a baloldal embere, a Szovjetunió és a kommunizmus barátai, Franciaországban és máshol, egy erőszakos hatalomátvétel következményeit méregették, és azt mondták: ez lehetetlen, ezt nem fogják megtenni. Megtették. De minek a nevében és mit akartak megmenteni?” A magyarok iránti szimpátiáját jelzi Sartre azzal is, hogy Fejtő Ferenc La tragédie hongroise 1956 (A magyar tragédia 1956) című könyvéhez előszót írt.

Azért ide egy megjegyzés kívánkozik: jóllehet Sartre elítélte a szovjetek vérengzését Magyarországon, mindvégig ambivalens maradt. Simone de Beauvoir A körülmények hatalmában azt írja, hogy Sartre elítélte a Szovjetunió beavatkozását a „kis államok” ügyébe, „Mindazonáltal hangsúlyozta ragaszkodását a szocializmushoz, úgy, amint ez a szovjet államban megtestesül, vezetőinek hibái ellenére. Budapest súlyos csapást mért meggyőződéseire, de végül is, ez alkalommal csak próbára tette a magatartást, amelyre végképp elszánta magát: a Szovjetuniót választja, de csak magára számít, amikor fenntartja önálló felfogását.” Beauvoir szavait igazolják a Sztálin kísértete zárómondatai is: „Ha a Szovjetunió nem ér se többet, se kevesebbet a kapitalista Angliánál, akkor nem marad más, mint művelni kertjeinket. De hogy a reményt megőrizzük, éppen ellenkezőleg kell cselekednünk: belátni a tévedéseket, a szörnyűségeket és a bűnöket, felismerni a szocialista tábor nyilvánvaló előnyeit, s ehhez mérten még jobban elítélni azokat a jelenségeket, melyek ezeket veszélyeztetnék.”

Sartre igen jelentős politikai harcot vívott 1956 és 1962 között az algériai „anakronisztikus kolonializmus” ellen, leleplezve a „francia Algéria” mítoszát. 1960 szeptemberében aláírja a híressé vált 121-ek nyilatkozatát, amelyben a francia értelmiségiek, írók, tudósok, művészek, Algéria függetlenségét követelik.

Sartre szembekerül de Gaulle politikájával, és arra szólítja fel a francia választókat, hogy ne adják szavazataikat de Gaulle-ra. Ennek ellenére, amikor hivatalos szervek börtönbe akarják juttatni Sartre-t nézetei miatt, de Gaulle ezt mondja: „Nem börtönözzük be Voltaire-t.”