tiszatáj | 2022. január 25.

Kétlelkes négykezesek

FEHÉR IMOLA ÉS SIMONFY JÓZSEF

KŐMŰVES KELEMEN

festőecsetem eső mossa
diszperzit könnyet ejt
zsírfoltos falaimnak most
épp ilyen ecset kell
elterül rajta s mosolyog 
csorba faablakán
arcán sokszínű fények
epésen kérdezi sötétben
már láttál sötétet
abban minden szép
nincsenek repedések
minta vagyok ki
színeznéd lelkemet
de hagyd a buta sablont
s az előítéleteket
őszhöz csapódott
a fa lombja színek
szóródnak mindenfele
barna sárga piros foltok
múltam jól fedjétek be ne 
kelljen két réteg 
ha már ily rafináltan
kivédted állnál-e
modelt csöndemhez
falhoz szorított magány
remete létemnek dudorain 
fehér diszperzitpaca kandikál
vagy már csak vagyok
vagyok vagyogatok
azt sem tudom mit akarok
kalcitba burkolóztam
megköttöttél bennem
szobádra néző ablak lettem
közben csupa kosz lettèl
de egyet se félj itt a
finom égetett mész
olts be legyek habarcs
legyen mi összetartson
tikkadok porlik malterarcom
mint aki ájultából bred
látom ecseted megkövesedett
magányod beivódott a falba
szeget verek beléd csüngjön
egy két közös kép rajta
bár sötétben az sem látszik
mindig meg tudsz lepni
csakhogy a belém vert szegeket 
a szentlélek tartja
kereszted hordozom
csöpög a vér rajta hajnalodik 
megváltásod befesti a teret
és a földalatti ablakainkat
festi napszínűre
bocsássa meg isten 
minden vétkemet azt is
hogy egykor szerettelek
próbálom magam hiába
hiába próbálom magam
szavadtól elnémultam teljesen
falamon fénylik a sárga
nap sugára benne fürdök
hiába mosom tisztára
tisztára mosom magam
mint arany ágnes asszonya
de legdrágább legkedvesebb
neked már sosem lesz
a folt ott vöröslik a plafonon
mosom mosom mosom
lassan megvilágosodom
ès az leszel aki vagy
vagy valami más
szinte már idegen
egy falatka csönddé kövültél
a lelkemen idebenn
eltemettelek abfra
vedd vissza amit magadból
bennem hagytál nem
nem lesz több feltámadás
mosom falaimat
festő ecsetem eső mossa 
elkiáltott szavak kisérnek
a dal fekete alma



ELSZÁMOLÁS 

mindenki magát olvassa
gázóra állását a számlás
hieroglifák ezrei
várják a megoldást
gyanta a fölsebzett fára
tapadok e beteg világra
gyógyítom sebét hegét
bár úgy érzem mindhiába
abba is hagynám ha neved
nem lenne minden fában
ha nem kérgesedne 
csapzó hiányodtól bőröm
csakhogy isten pennája
tövig belemártva az éjszakába
túlcsordul csöpög rorschach 
pacákat hagy a mába
koromsötèt éjszakában fekete
fehér  ès színes a hold ábra
téged látlak benne is 
kráter arcod feldereng
s idegesítően mint egy bogár
mászkál az ég celofánján
dong zizeg idelent
is hallatszik élni akarása
fölfújom magam semmivel
hogy repül- repül velem
fától fáig nevedtől nevedig
e földön minden idegen
hagyjuk el és olvassuk
együtt odafenn
isten tudja mit írt
gyere lapozzuk fel mi is
hallod hogy reszket
tenyeremben gémberedett szívem
utolsókat dobbant a másvilágra
defibrillálj nevem te is vésd be
abba a korhadó fába
erőm alig se talán egy
villámcsapás fölélesztene
istent kérem ne fába
kőbe vésse a nevem
s aki olvassa mintha 
mintha magát olvasná
tudván van kegyelem
tőled látszólag most
elmegyek temető
mellett gyászmenet
fejfára festik koportsóra
vésik s a te számládra 
írják földi életemet
mindezt az éjszakába el
szenesedett szerelem helyett



SAJÁT KERESZT 

múltunk beomlott bánya
maga alá temette jövőnket
magunk mögött hagyjuk
az előttünk menőket
sorsod az én sorsom
végső sorstalanság
furcsa madár a meggyfán
a meggyszemekből bújik elő
nem énekel egész nap
némán gubbaszt
meggyre megy
furcsa lekvár lesz belőle
madárlátta
fölkúszok az éj- padlásra
s a hold hatalmas
bogyójából csípegetek
morzsolom a múltam
hagyott aszott szemeket
kráter- magány
félrehúzódva a világtól
csak úgy dől belőlem
az egyedüllét
hányok
kigurul belőlem, 
mégis újratermeli magát
fa nélküli kertbe
madár nélküli madár
nem é-n-e-k-e-l
nem én- ekel
én én én
hát már te se
gerincem 
emlékezik szárnyaimra
amivel sosem repültem
repülj madár
rep ülj
egy- egy szó úgy
telibe talál ingemen
vér üt át
golyó a szó
porrá szitál
hullanak belőlem
a betük
olyan bűnös nincs
mely csupán
bűnből állna
állj hát fel
s ne büntesd
magad
holdanyával
rámcsavarozták
az éjszakát
gyúljon ki
csillagfényed
förtelmes de a nemlét
lényege hogy
valamin elmerenghetsz
azon, hogy vagy
lehet hogy voltál
talán lehetsz
az élet túl rövid
hogy befejezzem
ablak között a hold
reggelig tartó
remegésem
majd reggel
vele nyugszom
a gyermek még hiszi
a boldogság a földön jár
kire hagyjam a gyermeket
magára hagyom
másra nem lehet
csavargó
utcakölyök lesz
belőle
az ő sorsa,
ő választja
mindenki a 
saját keresztjét
hordja
réműlten konstatálom
hová tűnt a kereszt
a hátamról
nem te kell hordd
Jézus megszenvedte
hordjad cipeld
kicsi gyermek
mindenkinek van
keresztje a jelképesek
nehezebbek
nem fában mérik
a súlyát
szegben
jelképesen 
az bizony
lehet bármi
és bármilyen
a jel a kép
összefolyik
s marad mindenki
a saját keresztjével