KŐMŰVES KELEMEN festőecsetem eső mossa diszperzit könnyet ejt zsírfoltos falaimnak most épp ilyen ecset kell elterül rajta s mosolyog csorba faablakán arcán sokszínű fények epésen kérdezi sötétben már láttál sötétet abban minden szép nincsenek repedések minta vagyok ki színeznéd lelkemet de hagyd a buta sablont s az előítéleteket őszhöz csapódott a fa lombja színek szóródnak mindenfele barna sárga piros foltok múltam jól fedjétek be ne kelljen két réteg ha már ily rafináltan kivédted állnál-e modelt csöndemhez falhoz szorított magány remete létemnek dudorain fehér diszperzitpaca kandikál vagy már csak vagyok vagyok vagyogatok azt sem tudom mit akarok kalcitba burkolóztam megköttöttél bennem szobádra néző ablak lettem közben csupa kosz lettèl de egyet se félj itt a finom égetett mész olts be legyek habarcs legyen mi összetartson tikkadok porlik malterarcom mint aki ájultából bred látom ecseted megkövesedett magányod beivódott a falba szeget verek beléd csüngjön egy két közös kép rajta bár sötétben az sem látszik mindig meg tudsz lepni csakhogy a belém vert szegeket a szentlélek tartja kereszted hordozom csöpög a vér rajta hajnalodik megváltásod befesti a teret és a földalatti ablakainkat festi napszínűre bocsássa meg isten minden vétkemet azt is hogy egykor szerettelek próbálom magam hiába hiába próbálom magam szavadtól elnémultam teljesen falamon fénylik a sárga nap sugára benne fürdök hiába mosom tisztára tisztára mosom magam mint arany ágnes asszonya de legdrágább legkedvesebb neked már sosem lesz a folt ott vöröslik a plafonon mosom mosom mosom lassan megvilágosodom ès az leszel aki vagy vagy valami más szinte már idegen egy falatka csönddé kövültél a lelkemen idebenn eltemettelek abfra vedd vissza amit magadból bennem hagytál nem nem lesz több feltámadás mosom falaimat festő ecsetem eső mossa elkiáltott szavak kisérnek a dal fekete alma ELSZÁMOLÁS mindenki magát olvassa gázóra állását a számlás hieroglifák ezrei várják a megoldást gyanta a fölsebzett fára tapadok e beteg világra gyógyítom sebét hegét bár úgy érzem mindhiába abba is hagynám ha neved nem lenne minden fában ha nem kérgesedne csapzó hiányodtól bőröm csakhogy isten pennája tövig belemártva az éjszakába túlcsordul csöpög rorschach pacákat hagy a mába koromsötèt éjszakában fekete fehér ès színes a hold ábra téged látlak benne is kráter arcod feldereng s idegesítően mint egy bogár mászkál az ég celofánján dong zizeg idelent is hallatszik élni akarása fölfújom magam semmivel hogy repül- repül velem fától fáig nevedtől nevedig e földön minden idegen hagyjuk el és olvassuk együtt odafenn isten tudja mit írt gyere lapozzuk fel mi is hallod hogy reszket tenyeremben gémberedett szívem utolsókat dobbant a másvilágra defibrillálj nevem te is vésd be abba a korhadó fába erőm alig se talán egy villámcsapás fölélesztene istent kérem ne fába kőbe vésse a nevem s aki olvassa mintha mintha magát olvasná tudván van kegyelem tőled látszólag most elmegyek temető mellett gyászmenet fejfára festik koportsóra vésik s a te számládra írják földi életemet mindezt az éjszakába el szenesedett szerelem helyett SAJÁT KERESZT múltunk beomlott bánya maga alá temette jövőnket magunk mögött hagyjuk az előttünk menőket sorsod az én sorsom végső sorstalanság furcsa madár a meggyfán a meggyszemekből bújik elő nem énekel egész nap némán gubbaszt meggyre megy furcsa lekvár lesz belőle madárlátta fölkúszok az éj- padlásra s a hold hatalmas bogyójából csípegetek morzsolom a múltam hagyott aszott szemeket kráter- magány félrehúzódva a világtól csak úgy dől belőlem az egyedüllét hányok kigurul belőlem, mégis újratermeli magát fa nélküli kertbe madár nélküli madár nem é-n-e-k-e-l nem én- ekel én én én hát már te se gerincem emlékezik szárnyaimra amivel sosem repültem repülj madár rep ülj egy- egy szó úgy telibe talál ingemen vér üt át golyó a szó porrá szitál hullanak belőlem a betük olyan bűnös nincs mely csupán bűnből állna állj hát fel s ne büntesd magad holdanyával rámcsavarozták az éjszakát gyúljon ki csillagfényed förtelmes de a nemlét lényege hogy valamin elmerenghetsz azon, hogy vagy lehet hogy voltál talán lehetsz az élet túl rövid hogy befejezzem ablak között a hold reggelig tartó remegésem majd reggel vele nyugszom a gyermek még hiszi a boldogság a földön jár kire hagyjam a gyermeket magára hagyom másra nem lehet csavargó utcakölyök lesz belőle az ő sorsa, ő választja mindenki a saját keresztjét hordja réműlten konstatálom hová tűnt a kereszt a hátamról nem te kell hordd Jézus megszenvedte hordjad cipeld kicsi gyermek mindenkinek van keresztje a jelképesek nehezebbek nem fában mérik a súlyát szegben jelképesen az bizony lehet bármi és bármilyen a jel a kép összefolyik s marad mindenki a saját keresztjével
