Két világ határán

A kötetben szereplő két fénykép a kisindiánt és a felnőtt férfit ábrázolja. Vége a gyerekkornak, azaz a lélekbe, fantáziába koncentrált ideákat felváltja a valóság, a mindennapok egyszerűsége. A két világ határai azonban nem különülnek el vagy záródnak el végleg és hermetikusan. A belső világban rejlő erős hit, a felfedezések értéke megmarad.

A rezervátum pontjai azok a helyszínek, települések, melyeket a lírai én bejár, belak az elbeszélésben. Fokozatosan avat be serdülésének, felfedezéseinek halmazaiba, a férfivá válás mentén. Kénytelen a sápadtarcúak társadalmában élni és létezni később, kényszerből háttérbe helyezni eredeti, belső világát. Ebben az egységben az otthon csak lakhely, nem igazi talaj. Nem adja meg az alapvető biztonságot. A várostól (lakóteleptől) elkülönülő falusi, vidéki élet viszont megfelelő a felfedezésekhez, a természetbe meneküléshez. A kórház, a Gyürky-kastély, Esterházy-kastély (utóbbi elmegyógyintézetként funkcionál) a templom, a házak stabilan állnak ebben a közegben. Szülei semleges részei a gyerek életének, nagyanyja azonban „indián asszony” (Öntudatos indián-), indiánná minősített ember, aki előtt még a tyúkok is leülnek, ami kiváltságos, kitüntetett helyzetre vall. A kialakult pszichés frusztráció befelé növekvő ágakat növeszt a fiúra, mélyen és állandóan „bántja valami a gyereket” (Amennyiben nem születés kérdése). Édesanyja „szigorú, sziklakemény nő” (A régi időkről mesélsz), kiabálós természetű, emiatt elidegenednek egymástól, nem alakul ki vele az anya-gyermek kapcsolatot hagyományos értelemben jellemző szeretetteljes viszony, főként amikor a papagájtól szándékosan, a gyereket átverve válik meg, realizálódik a fiúban, mit tett az anya, ezzel jellemzi őt. Anyja „távolítja a valóságot” (A régi időkről mesélsz), körülötte kialakul a csend, pedig kerüli azt. Ugyanolyan képzelt világba ring bele időskorára, amelyből a fia kikerült. A költő apjával jobb minőségű kapcsolatot tud fenntartani. Nagyszülei szelídek, engedékenyek. Mellettük jól érzi magát a gyermek indián: „elfeledkeznek rólad / egy kicsit” (Bátran vállalod). „Mennyi szeretet bír el egy ember… a kérdés sokkal inkább az, mennyi szeretetlenségtől nem omlasz össze” (A csalódásokat bizony meg kell szokni, és írni fog még néhány), írja, amikor a csalódások, megaláztatások vagy az öngyilkosság, az élet fenyegetései, játékai, az életek jelene és hiánya (édesanyjával, feleségével való kölcsönhatásai) tölti be őt. Majd mint „öregedő indián” azon gondolkodik, az apa vagy anya közül „melyikük génállománya érvényesül” (Egy időre legalábbis) inkább benne, ő mit képes hozzátenni közvetlen világához. A kérdés, mit hozunk, mit kapunk, mi rajzolódik ki a felszínen vagy mélyebb rétegeinkben, sugallja Jász.

Látszólag elhanyagolható, apró, de valójában fontos kötődések illusztrálásáról, jelképes megformálásáról van szó. Jász képekként eleveníti fel a számára maradandó emlékeket, eseményeket, mely eseményekben a szabadság központivá válik, köré épülnek fel a szövegek. Az otthon, a lakótelepi létezés bezárja, a kert, a táj, a természet kinyitja, megadja a szabadságot, a felfedezéseknek időt enged, korlátlan tevékenységet biztosít. Mindezzel az elme szabadsága is kibontakozik. A gondolat, az elmélkedés szabadsága is ott van a folyton bambuló, messze vágyó, a valóságtól szinte menekülő fiatal számára. A szabadság az egyedüllétben éri el tetőpontját. Jász minden rezdülésében a belső és a külvilág közötti kapcsolódásokat tartja fenn (akaratlanul is talán), egymás mellé rendelve: „a kulcslyuk figyel / rád a sötétben” (Ha nem is egészen kölcsönös az intenzitás, de figyel rád nagyon).

A hibáinkon gondolkodás és a rendelkezésre álló idő véges, ahogyan a szabadság megélése, átélése is. Az idő visszafordíthatatlan, nincs lehetőség visszatérni vagy előremenni: „aztán az idő ver meg benneteket, / győz, elmúlik, mint egy korszak, / és más valami jön a helyébe” (Miért kellene mindig belepusztulni a vereségbe). A hiba (hibázás) és az idő kapcsolata összeforr (Csak jóval később). A pillanatban kell dönteni, ha rosszul, annak emléke (meg)marad és következménye lesz. A költő kitüntetett figyelme az otthon felől az egyedül kivitelezett felfedező utakra, a természeti és az emberi szépségre koncentrálódik (Majdnem elájulsz a látványtól és az érzéstől). A felfedezéseknek része a klasszikus és egyben valamiféle magasztossággal felruházott kastély, a titokzatos belső rendszer (A régi időkről mesélsz). A „paradicsomon kívül”-i (Egy időre legalábbis) állapot ezeknek a belső kalandozásoknak vet véget. A gyermek végleg kikerül ebből a világból, a kert, a terep megszűnik, megváltozik. Valóságos lesz. Az Álmodtad az egészet felvetése is jelzi a konkrét élethelyzet változását, az egész élet múlására, visszatekintésére is utal. A szabadsághoz hasonlóan elmozdul és beszűkül, számlálható, fizikai voltában kisebb és levesebb lesz. De „kitartásodban biztos lehetsz, / semmi másod nincs és nem is volt soha” (Csak jóval később), írja Jász. Az indián, a harcos, az igazi életet hordozó ember küzdelmének jelképes szellemisége tükröződik: „szép lassan felillesztheted / mostani indián vonásaidat.” (Így aztán tényleg nehéz lesz neki). Ennek jelenbe érő jelentése is van talán, a felnőttkori, új indián lét új elemeinek felillesztésére utalva, saját gyermekeinek indiánságán eltöprengve. Az ember „ha nem is [tudja] pontosan hova [jut]” (Nem pazaroljuk feleslegesen), mindig múlt és jövő között őrlődik, mindig a jelenben gondolkodik.

„Védekezel a külvilág ellen, / Őzi, ez a neve… Őzi kell” (Lesz). A „rongyossá szorongatott” (Helyből beavatódsz) évek nyelvezete is lesz a megfogalmazott szövegegység, napló, elbeszéléstörténet. Egyik befejező gondolat húzza fel a következő egység kezdeti sorait, címét, olykor nem szó szerint, de felvezeti és beköti a szöveget, így folyamatos egységes szövegképzés, szövegfolyam alakul ki az életszakaszok bemutatásáról, hangvételében szolid intimitással. A nyelvi adottságok része a sajátos humor megképződése is a kötetben, a gyermek számára kedvesen tragikus mozzanatokban. Ilyen mozzanat az angolnafogás, a beavatódás, a suszter- és krumplibogarak versenye, a mézes-zsíros kenyerek és szilvalekváros-parizeres szendvicsek elkészítése, a papagájhoz való kedves ragaszkodás, pecabot elkobzásának, a messze kirándulásnak, az egerek halálának vagy a harsonázás kényszerével egybekötött lovaglás élményének ábrázolása is, mely csendes szimpátiát, örömben és fájdalomban osztozó együttérzést ébreszt az olvasóban, az alapjában véve mindig jót akaró, érzékeny ember(ke) iránt. Jász Attila, amikor a monogramokkal alkot nyelvi játékot, egyben konkretizálja is „JA”, azaz József Attila párhuzamát, a Nagyon fáj című versre utalva. A gyermekkor a születéstől az elkezdődő életen át, a szerelem (szeretet) és a pszichikai hontalanság egyénített kifejezésben, ezek párhuzamaként tételezhető. Fáj a gyermekkor, mert nincsenek igazi kötődések, csak mindig a valamennyire állapotában kénytelen létezni a költő. Csendes Toll pedig utalhat Cseh Tamás alakjára, akinek indiánlelke, életmódja párhuzamot alkot Jász felfogásával, világérzetével. Ahogyan Baktay Ervin is. Továbbá megjelenik a szövegekben Miles Davis, Jan Garbarek, Keith Jarrett is, mint meghatározó személyiségek.

Jász megfogalmazza, hogy „a tökéletesség baromira ijesztő és / mesterkélt dolog” (Mitől válnak még szerethetőbbé). A „leheletnyi szépséghiba” (Álmodtad az egészet) nemcsak a nők megjelenésére, jellegére, hanem az egész életre igaz (igaz kell, hogy legyen). A mesterkéltség és a valóság, a tökéletes és a hibás szinte a jó és a rossz (nem szürke) pólusaiként, kiélezetten jelenik meg, a belső éber álom, dimenzió részeként. „Azt hiszed, hogy ez a sze­relem” (Újra és újra). Az indiánlélekhez és a valósághoz hasonlóan mindennek talán csak a leképezését ismerjük igazán, az emlékképek időtlenségében, állandóságában állva. Jász továbblépteti az olvasót a konkrétumoktól egy tágabb értelmezési világba. Az életben való helytállás, a hülyeségek elkövetései mind a tökéletesség ellen játszanak, az igazi, apró szépséghibákat jelentik. „Elég egy megcsúszás, / elesés vagy vékony jéghártyaroppanás” (Így aztán tényleg nehéz lesz neki), és a tökéletesség és a hibák közti határ elmozdul. „Tehát itt az ideje a jó döntéseknek” (Minden felülíródik egy rossz döntés miatt), írja a szerző. „Érdemes [volt tehát] végiggondolni” (Amennyiben nem születés kérdése).

Hörcher Eszter

(Megjelent a Tiszatáj 2021. áprilisi számában)

Kortárs Kiadó

Budapest, 2020

167 oldal, 2500 Ft