Dunai Tamás és Topol emlékére
Két Tevje-halál közelében nehéz a purimi vigalom, minden színét és minden hangját fekete keretbe vonja a fájdalom. Először Tamás ment el, a régi-régi szögedi cimbora, az Egyetemi Színpad örök Óriáscsecsemője, s később, már színész-muzsikusként a Budapest Klezmer Band fogadott fia. De ugyanakkor könyves jóbarát is, mondtuk, csak mondtuk, amit kellett, verset vagy prózát, a Fekete Sas Kiadó aszályos időkben is makacsul üdezöld lapulevél-ernyője alatt. Néha panaszkodtunk egymásnak, beteg szemre, térdre, mégis tudtuk, hogy muzsikával, tejjel és örök erővel teljes, s a mesterségünkbeli vérengzésektől nagyon távoli, egy-egy gyerek- és unoka-képpel, jóízű ifjúság idézéssel kitapétázott minden találkozásunk, ha több óra hosszú, vagy ha csak néhány pillanat. Amikor meghalt, fogadalmat tettem, hogy némán, magamban gyászolok, nem vagyok és soha nem is voltam főkeserves-ipari, nagyságok haláláról cincogó kis torok. De aztán ez az alig két héten belül ránk törő második Tevje-halál, Topolé, a Hollywoodot elegánsan félrebillentő galiciai tejesember-ikoné (mi mást tehettem volna, ugyan mi mást?) már legyőzte bennem a fogadalmat és a hallgatást.
