1.
A fődolog a magánvaló, vagyis én; a magánvaló az, ami magán való, vagyis rajtam; most jönnek az attribútumaim, modifikációim, affekcióim és akcidenciáim: hol az ingem, a nadrágom?; itt elöl a szabad akarat tárva-nyitva; hol a morál, hol vannak a mandzsettáim?; a kategóriák a leggyalázatosabban összegubancolódtak: két gombbal több van begombolva, a dohányzacskóm meg a jobb zsebemben, – romokban az egész szisztémám… stb., stb.
Így szaladgál föl-alá, félig pucéran a hetedik ég fényszáraz termeiben, körülötte meg az istenek fiai és a Sátán, az ismert protokoll szerint.
Az álmatag tanácsosok mindent összekevernek, mert minden összekeverhető, és még a meztelenség sem valódi.
A félig-meddig kínos örökkévalósága.
Légypiszkos kotta, összezavart ritmusok, elcsúszott szöveg, egyre reménytelenebb hévvel hadonászó karmesterek.
És a mind közül legelegánsabb Sátán, az egyetlen abszolút hallású, ő tűnik a legtanácstalanabbnak: nincs kinek a fejére fogadást kötnie.
A gyűlölt Jób fiai és lányai rábeszélésére visszaadja szerepét és nyugalomba vonul.
Ki léphetne helyébe, égen-földön nem alakított akkorát senki.
2.
A vörös hajú, szépséges Rosettától elszakadni hogyan is lehetne, a korán jött öregség csak még lobogóbbá teszi a lángot.
Kitárult teste úgy fogad magába, mint frissen illatozó sírgödör.
A férfiembert eltölti saját nagysága, divatos eszmék nevében üdvözült mosollyal tagadja meg a szaporodást, a termékenység alantas ösztönéről értekezik aprókat vonyítva, magáról meg mint visszataszító példaképről szónokol vallásos elragadtatással.
Táncolj, Rosetta, táncolj, hogy két szép lábad ütemére múljon az időm…!
Megjelent a Tiszatáj 2011. októberi számában