tiszatáj | 2021. augusztus 17.

Két fickó a bolondokházában

J. M. DEMATTEIS, JOE STATON: BATMAN: GOING SANE
Visszatérő jelenség a képregényekben Batman és Joker örök antagonizmusának elemzése és bár korábban is olvashattunk figyelemreméltó munkákat ilyen téren, a ritkán emlegetett Going Sane zokszó nélkül odaállítható a legjobbak mellé… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

J. M. DEMATTEIS, JOE STATON: BATMAN: GOING SANE
(1994 – 1995)

Visszatérő jelenség a képregényekben Batman és Joker örök antagonizmusának elemzése és bár korábban is olvashattunk figyelemreméltó munkákat ilyen téren, a ritkán emlegetett Going Sane zokszó nélkül odaállítható a legjobbak mellé.

Ikonikus zárópillanat az Alan Moore írta A gyilkos tréfában a Denevérember és A Bűn Bohóchercegének rokonsága. Csakúgy, mint a 2 évvel korábban írt Watchmenben, a szerző újfent a vicc motívumán keresztül reflektál karakterei pszichózisára, csattanójában végképp egyértelművé lesz a sötét és a világos oldal képviselőinek totális egybemosódása. Hőseink nemcsak az ősellenség nyomában járva keserítik meg egymás életét, bizonyos értelemben az őrültek kasztjába tartoznak, legfeljebb különböző mértékben, eltérő viselkedésmódokkal – képtelenek egymás nélkül élni.

E riasztó párhuzamot vesézi ki az 1994 végén négy részben, a Legends of the Dark Knight-képregényszéria epizódjaként publikált Going Sane (kb. Gyógyulás). Harmónia sosem létezhet bűn nélkül, amint tovaszáll Joker és vele együtt az általa reprezentált káosz, Batmannek sem lenne többé miért felébrednie, keresztes hadjáratot folytatnia a gonosz ellen, ahogy – és ez talán relevánsabb is – nemezise is képtelen volna célt adni az üres napjait átható, őt belülről feszítő oktalanságnak. Rendkívül abszurd életvitelük pusztán a másik vegzálásában merül ki, teljesen elszakadtak a társadalmi normáktól, így folyamatos konfliktus tölti ki az életüket. Bele sem mernek vagy tudnának gondolni, mit jelent a hétköznapi, polgári taposómalom, a letelepedés és a béke. Egzisztencialista tónusú, nyomatékosan karaktercentrikus sztorijában J.M. DeMatteis két szánalmas, periférián rekedt antihős balladáját énekli meg – örökké a zilált elméjű főalakok elméjének labirintusában időzünk, csupán Batman és Joker perspektívái között ingadoznak a szépen kontúrozott panelek.

Zöldben, sárgában, kékben, rózsaszínben játszó kockák, illetve szövegbuborékok tűnnek fel, utóbbiak a főkarakterek belső monológjait húzzák alá: Willie Schubert betűi hibátlanul böknek rá valamennyi figura hangulatingadozásaira. Szinte olvashatatlan a folyton machináló, tébolyba veszett Joker összes tirádája, Batman gondolatai zabolátlan bosszúvágya és higgadtsága egyre nehezebb fenntartásáról szólnak, de a Going Sane ennél jóval tovább merészkedik. Fontos mellékszereplőket hoz be a képbe, jelesül nőalakok árnyalt jellemrajzával rukkol elő – miután úgy tűnik, Joker végzett Batmannel, a bűnöző új identitású szürke egérként beleszeret a társra vágyó Rebecca Brownba és újjászületésével párhuzamosan a súlyos harctéri sebekkel kínzott fekete köpenyes igazságosztót egy Lynn Eagles nevű doktornő kúrálja hónapokon át. DeMatteis azt vizsgálja, hogyan borul fel abszolút hétköznapi figurák élete, ha normalitásból teljesen kizökkent páriák furakodnak belé. Nyilvánvaló, Batman és Joker képtelenek másokhoz kötődni, párkapcsolatot fenntartani – a Going Sane belső monológokban gazdag története a női szemszöget sem hagyja figyelmen kívül, hovatovább a szerző olyan komolyan veszi újabb vállalását, hogy Romana-füzetekre, romantikus lányregényekre hajazó nyelvezettel tudósít Rebecca és Lynn érzelmeiről, bátran ingadozva hirtelen támadt lamúr és fájdalmasan lecsengő csalódás között.

Persze, rendre Batman és Joker feloldhatatlan, bizarr rokonsága jelenti a legfőbb csáberőt, a Going Sane másképp darabokra hullana és a részletezett mellékszálak hatásossága is eltűnne: előbbi foggal-körömmel visszatérne igazságosztó-szerepéhez, Alfreddel és Gordon felügyelővel kapcsolatba lépve nyomoz, adatokat gyűjt, megszállottsága csakis Joker nyakon csípésében merül ki a benne tomboló harag és az elérni vágyott nyugalom körforgásaként, míg utóbbi Joseph Kerr néven próbálja fenntartani a nyárspolgári élet látszatát. Sem a rendíthetetlen igazságosztói póz, sem a Joe Kerr/ Joker-alteregó nem biztosít menedéket: a Going Sane mintha azt vallaná, higgadtságra, rendezett problémamegoldásra egyikük sem számíthat, ha képtelenek búcsút mondani rút beidegződésnek és akkor is konfliktust keresnek, amikor már rég járhatnák a maguk útját. Batman a „világ legjobb detektívjeként” tüsténkedik, Jokert elfojtott traumák, óriásfogú denevérek rémvíziói, a Rebeccával töltött percekben gyorsan feltörő tickek zökkentik ki a tartósnak hazudott jólétből.

DeMatteis négy fejezete antihősei rendhagyó összetartozásának szimmetriájára épül: az első rész Batman és Joker sokadik összeütközéséről regél, a második Joker talpra állási kísérletéről számol be, a harmadik a denevérember felépüléséről tudósít, míg a finálé az elkerülhetetlen végső összecsapásé. Az utolsó 10-20 oldalon pozdorjává robbannak múlt és jelen, józanész és őrület distinkciói, Joker háborodott monológjaiban immár megkülönbözhetetlen, hogy a becsületes Kerr vagy az elmezavaros főellenség beszél-e hozzánk, plusz DeMatteis e vizuálisan és szövegekkel egyszerre leképzett káosszal varrja el Rebecca és Lynn, vagyis a saját oltalmazó férfijaikra várakozó nők sorsát is.

Sajnálatos, hogy a Going Sane az eltelt közel 30 évben nem emelkedett referenciaanyaggá: feltétlenül ott a helye A gyilkos tréfa mellett a „nem élhetek az ellenségem nélkül”-tézis nyugtalanítóan hiteles lenyomataként.

Szabó G. Ádám

 

 DC Comics

1944. november – 1995. február

160 oldal