Két démiurgosz

Pólik József a Debreceni Egyetem oktatója, filozófus, művész. Ugyan először írt képregényt, de több filmet is rendezett és írt (Lamm, Balcsillag, Életem legrosszabb napja), így nem állt távol tőle a képi történetmesélés. Az interjúmban erről a sajátos képi történetmesélésről, annak folyamatáról és előzményeiről kérdeztem.

– Emlékszik, hogy mi volt az első képregény, amelyet olvasott?

– A képregényekkel kapcsolatos első emlékem a történelmi korszakkal kapcsolatos emlék is egyben. A nyolcvanas évek elején volt egy osztálytársam, aki az egyik nap behozott egy amerikai képregényt az iskolába. Egy rokonától kapta, aki az Egyesült Államokban élt. Furcsa volt, hogy valakinek magyar rokonai élnek egy ilyen távoli országban. Nem értettem, miért élnek ott, ha egyszer magyarok. A mi családunkból senki sem disszidált, nem is beszéltünk arról, hogy vannak olyan emberek, akik politikai okokból elhagyták Magyarországot, például 1956-ban. Az a bizonyos képregény egy füzetes Superman-történet volt. Teljesen lenyűgözött, mert addig soha nem láttam hasonlót. Egy másik világ hírnöke volt, egy távoli, idegen világé, ahova el lehetett vágyódni. Színes volt, izgalmas, különleges – épp az ellentéte annak az általános szürkeségnek, ami a Kádár-korszakot jellemezte. A szabadság levegője áradt abból a füzetből. Emlékszem, elkuncsorogtam az osztálytársamtól, s otthon többször „elolvastam”. Nem értettem a szöveget, de a képek elvarázsoltak. Örültem volna, ha nem kell visszaadni, de persze nem ez történt. Magyarországon akkoriban nem lehetett ilyen képregényeket vásárolni, gyűjteni. Hatalmas kincs volt, ha valakinek a birtokában volt egy ilyen vagy ehhez hasonló kiadvány. 

– Miért döntött úgy, hogy megírja a Tréfamestereket?

– Erre nem tudok röviden válaszolni. Először is azt szeretném mondani, hogy volt egy időszak az életemben, amikor egyáltalán nem érdekelt ez a művészeti ág, pont akkor hagytam fel a képregények olvasásával és gyűjtésével, amikor a rendszerváltás után nem sokkal hirtelen olyan dolgok kezdtek megjelenni, amelyekre korábban nagyon kíváncsi lettem volna. A kilencvenes években más izgatott. Mindenekelőtt a filozófia, majd később a filmkészítés. Tanulmányokat írtam, videoklipeket forgattam, Lamm címmel kisjátékfilmet rendeztem a Duna Műhelyben. Aztán ledoktoráltam, családot alapítottam, tanítani kezdtem az egri főiskolán és a debreceni egyetemen. A kétezres évek közepén figyeltem fel megint a képregényekre. Láttam, hogy érdekes dolgok jelennek meg. Az érdeklődésem egyre intenzívebbé vált. Az én alkotói létemben van egyfajta ingamozgás. Ez azt jelenti, hogy bizonyos életperiódusokban elsősorban tudós vagyok, filozófiai, esztétikai vagy éppen filmtörténeti esszéket, tanulmányokat írok, bizonyos periódusokban pedig inkább művészeti tevékenységet folytatok: filmet készítek, drámát írok, esetleg, ritkán, prózát. A Tréfamesterek forgatókönyvét egy ilyen intenzív művészeti szakaszban írtam, 2013 nyarán. A történet abból nőtt ki, amivel akkoriban esztétaként foglalkoztam. Ez a Rákosi-korszak „sematikus” filmművészete volt. Nagyon érdekelt, hogy egy totalitárius állam nyomása alatt milyen módon torzul a művészi autonómia, milyen groteszk, hibrid megoldások születnek a képző- és a filmművészetben. Részletesen tanulmányoztam a korszak szocreál filmtermését, agitpropos képzőművészetét. Aztán az ötvenes években készült amerikai filmek iránt is feltámadt a kíváncsiságom. Ez volt számomra, úgymond, az érem másik oldala. Megfigyeltem például, hogy a magyar termelési filmekben népszerűsített kollektivizmus a korszak amerikai filmjeiben nem erény, hanem bűn: mutáns hangyák és űrből érkezett testrablók „ideológiája”. Amikor kitaláltam a „tréfamestereket”, eldöntöttem, hogy olyan történetet írok, amely az ötvenes évek Magyarországán játszódik majd, s visszaköszönnek benne a korszak filmjeinek tipikus karakterei, dramaturgiai megoldásai, „sémái”.

– A képregényhez talán legközelebb álló művészeti ág a film. Ön írta és rendezte a Lamm, az Életem legrosszabb napja és a nemsokára bemutatásra kerülő Balcsillag című filmet, tehát elmondható, hogy tapasztalattal rendelkezik mindkét területen. Miben különbözik és hasonlít egymáshoz a két kifejezési forma? Miben más az alkotási folyamat?

– Mindkettőhöz kell forgatókönyv, s mindkettőről elmondható, hogy a forgatókönyv önmagában kevés. A film esetében az operatőr, a világosító, a vágó, a hangmérnök, a színészek, egyszóval sok ember közös erőfeszítésén múlik, hogy milyen lesz a végeredmény. A filmkészítés csapatmunka, közösségi élmény. A képregény is csapatmunka, de, legalábbis szerintem, nem közösségi élmény. Nem együtt alkotunk, hanem külön-külön, igaz, egymást támogatva. A grafikus egyedül van, amikor rajzol, színez, beír; egyedül néz szembe az üres papírlappal. Mint két, egymás művét folyamatosan építő, romboló, nyitó és záró, felszabadító és korlátozó démiurgosz, olyan az író és a grafikus viszonya, amikor képregény születik. Megvitatjuk, mit és hogyan kell ábrázolni egy adott panelban, de a megvalósítás pillanatában a grafikus magára marad; kizárólag az ő felelőssége, ami a papíron történik. Egy filmforgatáson a felelősség mindig kollektív. Egy plán sikeres rögzítése éppúgy közösségi élmény, mint a kudarc. 

– Hogyan kell elképzelnünk a Zách Attilával együttműködést? Voltak vitáik, konfliktusaik? Zách Attila teljesen szabad kezet kapott a grafikai munkában? 

– Megírtam a történetet, a dialógusokat, azt is meghatároztam, hogy egy-egy panel esetében milyen „plán” lenne véleményem szerint az ideális. Attilával egyet értettünk abban, hogy „papírmozit” készítünk, tehát olyan képregényt, amely filmes hatásra törekszik. Ezt a hatást, azt hiszem, sikerült elérni. A kettőnk munkakapcsolatát úgy írnám le, mint a rendező viszonyát a kamerába néző, képet komponáló operatőrhöz. Bizonyos értelemben „megrendeztem” a képregényt, bár, hozzáteszem, ritkán kellett belenyúlni a folyamatba, ritkán hangzott el tőlem, hogy másféle rajzot szeretnék, ez vagy az a karakter nem tetszik nekem. Egyenrangú felek voltunk, azzal a megszorítással, hogy Attila pénzt kapott tőlem a munkájáért, és a kiadás nehézségeivel sem kellett foglalkoznia. Ez a probléma egyedül az én vállamat nyomta. 

– A szűk értelemben vett „ötvenes évek” 1948-tól 1953-ig tart. Miért pont 1949 a cselekmény kezdőpontja?

– A Rákosi-rendszerre jellemző terror szempontjából tipikusabb lett volna 1950-be vagy 1951-be helyezni a cselekményt, de Sztálin hetvenedik születésnapját 1949-ben ünnepelte az ország és erről az eseményről a képregényben is szó van. Úgy döntöttem, hogy ezzel kapcsolatban ragaszkodom a történelmi tényekhez, a Mikus Sándor-féle Sztálin szobor felállításának időpontját viszont már szabadon kezeltem – a szobrot ugyanis nem 1949-ben, hanem valójában két évvel később leplezték le. 

– A képi világra egy sajátos kettőség jellemző. A karakterábrázolás stilizált (de nem karikaturisztikus), a tárgy- és környezetábrázolás pedig konkrét. Arra vagyok kíváncsi, hogy ez Zách Attila rajzolói stílusának köszönhető, vagy Önnek is volt beleszólása ebbe?

– Abból indultunk ki, hogy a történetvezetés legyen filmszerű, dinamikus. Ez a dinamizmus a karakterábrázolásban is tetten érhető. Attila kevés vonallal érzékelteti egy-egy figura érzelmeit, viszont ezek a vonalak mindig nagyon kifejezőek. Fontos volt továbbá, hogy a korszakra jellemző tárgyak, helyszínek, illetve a történelmi személyek felismerhetők legyenek. Rákosi, Kádár, Sztálin vagy éppen Truman ábrázolásában nem lehetett eltérni a valóságtól. Jellemző a munkafolyamatra, hogy Attila néha arra kényszerült, hogy kutatást végezzen, például amikor meg kellett rajzolni egy korabeli Truman gőzmozdonynak azt a részét, ahol a fűtő tartózkodik. Ebben a konkrét esetben az történt, hogy Attila elment a budapesti Magyar Vasúttörténeti Parkba, és megnézte, hogy néz ki egy ilyen mozdony belülről. Én a grafikai munkát teljes egészében Attilára bíztam – a szerepem csak annyi volt, hogy Attila portfóliója és egy mintaoldal elkészítése után eldöntöttem: vele szeretnék együtt dolgozni. 

– Van konkrét célközönség, akiket szeretne elérni a Tréfamesterekkel?

– Olyan történetet akartam írni, olyan képregényt készíteni, amelyet a kamasz énem örömmel elolvasott volna annak idején. Úgy gondolom, hogy nem kell ismerni az ötvenes éveket ahhoz, hogy valaki szórakoztatónak találja a Tréfamestereket – a könyv részben épp azért készült, hogy gyarapítsa az olvasó tudását a korszakról. Akik szeretik a fordulatos történeteket, a rejtélyeket, a horrort vagy éppen a science fictiont, biztos vagyok benne, hogy nem fognak csalódni. 

– Lesz folytatása a történetnek?

– Lehetne, de azt hiszem, nem lesz. Jelenleg egy Petőfi-történeten dolgozom. Jó lenne még idén megírni. Ha befejeztem, akkor jön majd a neheze: megtalálni a grafikust, akiben van elég képzelőerő és kitartás.

Papatyi Balázs