„Végül a Rém kinyújtotta durva kezét, S a dalnokot ellepték a sebek És a nővérek cserepes ajkáról Letörölték a költészetet.” Ronald Stuart Thomas: Az elnémított költő (Petrőczi Éva fordítása)
Jaj, mégse kellett volna éppen ezt a verset Arany János nyelvére átültetnem, Bangorban, Észak-Walesben, a mindig szélmarta Eryl Môr Hotelben. De honnan tudhattam volna akkor, réges-régen, én, a zsenge negyvennégy éves, hol puritánokat búvárló, hol fordításba merülő, naiv, olykor még befont hajú és szőkés poéta-süvölvény, 1995 arratájt fogvacogtató nyarán, hogy mindez nálunk mára majd inkább kötelező kín-kűr lesz, mintsem szabadon választott gyakorlat, napról-napra egyre többen vagyunk, (s ki tudja, mit hoz még a holnap!) akiknek cserepes, megkínzott szájáról egyre több dalt és dallam foszlányt a nővérek már rég nem letörölnek, de durva kézzel levakolnak.
