Kérdőjelek François Villon élete és költészete körül

Miért menekült el Villon Párizsból?

A kis testamentum elején Villon arról panaszkodik, hogy egy lány megcsalta, és ezt a szerelmi csalódást nevezi meg annak okául, hogy elhagyja Párizst és Angers-ba megy:

„Hogy e veszélyt elhárítsam, 
A legjobb lesz, ha meglépek.
Agyő! Angers-ba visz utam:
Mivel kegyét nem nyerném meg,
Nincs más hátra: el kell menjek.
Ép tagokkal így pusztulok;
És szerelmi mártír leszek;
S szent szeretők közé jutok.”
(Süpek Ottó fordítása)

A kutatók véleménye eltér abban, hogy Villon valóban szerelmi csalódása miatt hagyta el Párizst vagy inkább azért, mert néhány társával kirabolta a Navarrai Kollégiumot. 

A legtöbb életrajzíró véleménye az, hogy mindkét tényező közrejátszott Villon távozásában. Italo Siciliano szerint az „Adieu! Je m’en vois a Angiers” (Agyő! Anger-be indulok) Villon részéről csupán a hatóságok félrevezetésére szolgál, hisz tarthat attól, hogy a Navarrai Kollégium kirablása miatt nyomára bukkanhatnak. Süpek Ottó, Villon kitűnő magyar ismerője hitelt ad a költő szavainak. Hosszasan elemzi Marthe és Villon viszonyát, a nő csalfaságát, majd ezt írja: „S ez azt jelenti, hogy Marthe-nak fő szerepe volt Villon menekülésében, Párizsból való eltávozásával, ami a költő számára egyenlőnek tűnt az elvesztéssel.” A tények azonban nem támasztják alá ezt a feltevést. A Navarrai Kollégium kirablása lehetett az elsődleges ok, amiért Villon menekülésre fogta a dolgot. A 2020-ban François Villon Œuvres complètes (François Villon összes művei) címmel megjelent könyv előszavában a Sorbonne professzora, Jacqueline Cerquiglini-Toulet teljességgel kizárja, hogy Villon szerelmi csalódása bármilyen szerepet játszott menekülésében. Ezt írja: „szerelmi indokot felhozni azért, hogy elrejtsen egy másik okot – elhagyni Párizst a Navarrai Kollégium kirablása után – valóságos szentségtörés és a bolondozás kategóriájába tartozik. Társai bizonyára jókat nevettek ezen.”  

Miért kínoztatta meg Villont Orléans püspöke?

1461-es év nyarán Villont Meung-sur-Loire-ban Orléans püspöke, Thibaud d’Aussigny börtönbe záratta és megkínoztatta. Az okok nem ismeretesek. Egyesek azt feltételezik, hogy szentségtörő írásai miatt zárták a költőt börtönbe. Mások szerint valamiféle ereklyét lopott egy templomból, vagy vásári komédiások közé keveredett, ami a papoknak tiltott dolog volt. Az is lehetséges, hogy elcsábította a püspök unokahúgát. Egyik feltételezést sem sikerült a mai napig sem igazolni, de az bizonyos, hogy Thibault d’Aussigny törvénytelenül járt el, amikor a költőt papi státusától is megfosztotta, mivel ehhez csak Párizs püspökének lett volna joga. Villon a börtönben írt Disputa Villon teste és szíve között című versében ezt írja: „Miért jártam így? – Elbódultál a kéjben. / − Mi közöd hozzá? – Kárát én is érzem.” Ez édeskevés ahhoz, hogy megtudjuk bebörtönzésének okát. Villon elkeseredett és dühös támadása a püspök ellen valószínűleg abból fakadt, hogy az úgy kezelte, mintha ő nem pap és költő, hanem a közönséges bűnöző lett volna. 

Azt, hogy a püspök börtöne milyen mély testi és lelki sebeket ejtett Villonon, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy A nagy testamentum első öt szakaszában csak erről beszél. Az első versszakban Thibault d’Aussignyt teszi felelőssé hányatott életéért: 

„Már harminc évem elhagyott,
S fenékig ittam szégyenem.
Se bölcs, se bolond nem vagyok;
Kínszenvedés lett életem.
Hogy így kijutott énnekem,
Azt d’Aussigny-nak köszönöm…
(Áldást oszt úton-útfélen,
De még attól nem püspököm!)”
(Mészöly Dezső fordítása)

Az utolsó sorban Villon arra utal, hogy az orléans-i püspök nem az ő egyházi felettese, nem neki esküdött fel, így jogtalanul tartja fogva. A LXIII. nyolcsorosban Villon ismét visszatér megkínzójára. Arról ír, hogy kényszeritatásnak vetették alá. Az úgynevezett ’question de l’eau’ vallatási eljárás volt. Az elítéltet négy, a szétfeszített kezekhez és lábakhoz erősített kötéllel kikötözték, és apró kortyokban több liter vizet öntöttek szájába. Ha a szerencsétlen így sem vallott, megduplázták a vízadagot és tovább feszítették a köteleket.

Villon kényszeritatással történő vallatása a magyar fordításból nem derül ki egyértelműen:

„Az Isten után Tacques Thibaut-nak
Köszönöm azt, hogy itt vagyok,
Ki föld alá dugott fogolynak,
És hideg vízzel itatott,”
(Mészöly Dezső Fordítása)

A „hideg vízzel itatott” nem utal egyértelműen a kínzásra, inkább a szokásos „hideg vízen és kenyéren tartották” jut az eszünkbe. Az eredeti francia szövegben viszont a ’tant d’eau froide m’a faict boyre’, ’oly sok vizet itatott velem’, világosan utal a kényszeritatásra. 

François Villon homoszexuális volt?

Villon életének egyik legkényesebb kérdése, amire a legszélsőségesebb válaszok születtek, homoszexualitása. A költő maga erről soha nem beszélt, aminek kézenfekvő okai vannak. A keresztény Európa szívében a 12. század vége táján markánssá vált a homoszexualitással szembeni ellenségesség. 1179-ben a III. lateráni zsinat hivatalosan elítélte a homoszexuális cselekményeket. A század hátralévő részében ezt a rendeletet megerősítette a szodómia észlelésére és büntetésére vonatkozó adminisztratív egyházi szabályok szigorodása. A 13. századra már súlyos természet elleni bűnnek minősült a szodómia, a kánonjogban pedig ez lett az egyik leggyalázatosabb bűncselekmény, amely a legnagyobb kegyvesztettséget és szégyent vonta maga után. A papok esetében ez a hivataltól és az egyházi javadalomtól való megfosztást, a világi személyek esetében pedig a polgári és politikai jogok elvesztését jelentette. Az 1200-as évektől az inkvizíció is megtette a magáét, és az európai törvénykönyvek nagy része is főbenjáró bűnnek tartotta a homoszexualitást. Gyakran egyetlen bizonyított aktus elég volt arra, hogy elevenen elégessék a vádlottat.

Franciaországban a XIII. században a katolikus egyház kinyilvánítja a homoszexualitás teológiai és kánoni megbélyegzését. Többek közt Aquinói Tamás munkáira támaszkodva, az egyház kidolgozza a „természetellenes tevékenységeknek” ítélt romlottság elméletét. 

Villon – mint valamennyi, a Sorbonne egyetemen diplomát kapott társa – felszentelt papként a látszatát sem engedhette meg annak, hogy vonzódott volna saját neméhez. De voltak-e egyáltalán ilyen hajlamai? Láttuk, hogy 1461 nyarán a költő Orléans püspökének „vendége” volt és megkínozták. A kényszeritatáson kívül A Nagy Testamentumban Villon arról is ír, hogy Thibaud d’Aussigny szexuálisan is vissza akart vele élni. Ezt a költő elutasítja: „Sutája, bakja nem leszek!” Ez a mondat nem zárja ki, hogy a Vastag Margó féle nőkön kívül férfiakkal is voltak kapcsolatai. A kutatók ezt a témát is alaposan körüljárták. Az egyik legrészletesebb tanulmány Jean Dufournet 1980-ban megjelent Nouvelles Recherches sur Villon (Új Kutatások Villonról) című könyvében található. A neves kutató itt megemlíti, hogy Villon két barátja, Regnier de Montigny és Colin de Cayeux homoszexuálisok voltak, és „túlzás nélkül feltételezhető, hogy Colin de Cayeux volt Villon rossz szelleme és szellemi vezetője több dologban, mint betörések, a Kagylósok nyelve és talán a homoszexualitás terén is.” Dufournet feltételezi, hogy ha nem is volt Villon áldozata Orléans püspökének, legalábbis alkalmanként volt része homoszexuális kalandokban. Az sem kizárt, hogy A Nagy Testamentumban említett Robin Turgis − Villon törzskocsmájának, a Pomme de Pin-nek tulajdonosa − természetben kapta meg a költő által elfogyasztott nem kis mennyiségű bor ellenértékét. 

Anélkül, hogy állást foglalna abban a kérdésben, hogy Villon homoszexuális volt vagy sem, Pierre Guiraud 1968-ban írt, Le Jargon de Villon ou le Gai savoir de la Coquille (Villon zsargonja avagy a Kagylósok költészete) című könyvében Villon Jargon et Jobelin cím alatt felvett balladáinak három olvasatát adja. A harmadik szerint Villon homoszexuális balladákat rejtett el a Jargon et Jobelin hat balladájában.

Thierry Martin ennél jóval tovább megy. 1998-ban Villon. Ballades en argot homosexuel (Villon. Balladák homoszexuális zsargonban) címmel Villon zsargonban írt balladáit nem csupán homoszexuális versekként fordítja le, de magát Villont homoszexuálisnak tartja. Szerinte nem a Kagylósok nyelvében írta Villon ezeket a verseket, hanem a prostituáltak zsargonjában. Martin egy szójegyzéket is fűz könyvéhez, Villon életrajzi dátumainál pedig azt állítja, hogy Catherine de Vauselles valójában Villon biszexuális szeretőjének, Noël Jolisnak fedőneve volt. 

Konkrét bizonyíték nincs arra, hogy költőnk homoszexuális lett volna, azonban nem csoda, hogy egy olyan hányatott életű és a legrosszabb társaságokba keveredett emberről, mint Villon, a kutatók egy része ezt is feltételezi.

Francois Villon a kagylósok bandájának tagja volt?

Az 1435-ben VII. Károly és Jó Fülöp között megkötött arrasi béke után az armagnacok és a burgundiak csapatainak katonái közül számosan feleslegessé váltak, szélnek eresztették őket. Ezek a volt katonák a béke idején nem találtak maguknak polgári elfoglaltságot, így nincstelenné válva, bandákba verődve fosztogattak, amerre csak jártak. Magukat kagylósoknak nevezték, ruháikra kagylókat akasztottak, amivel Saint-Jacques-de-Compostelle zarándokainak tüntették fel magukat.

A Kagylósok elnevezésű bűnbandáról a legtöbbet a Dijon közelében lévő Côte d’Or levéltárának tizenöt oldalnyi füzetéből tudhatunk meg. Ez egy dijoni per jegyzőkönyvének másolata. 1455 októbere és decembere között folyt le az eljárás egy bűnöző banda ellen, akik évek óta garázdálkodtak a környéken. A vádiratban „a Kagyló gyermekei” elnevezéssel szerepelnek a vádlottak. 

Egy Perrenet le Fourrier nevű borbély hatvannégy gonosztevőt nevezett meg kihallgatásán. Maguk a bűnözők két hónapnyi faggatásuk alatt sem tettek vallomást. Végül a legfiatalabb fogoly, Dimenche le Loup a mai vádalkunak megfelelő egyezkedés után felfedte a betörőkből, rablókból, pénzhamisítókból, hamiskártyásokból, fosztogatókból álló banda tevékenységét. Az eljárás végére kiderült, hogy a Kagylósok bandája egy jól szervezett, belső hierarchiával rendelkező csoportosulás volt, élén a „Kagylósok királyával”. 

Villon életének máig megválaszolatlan kérdése, hogy tagja volt-e a Kagylósok bandájának. A dijoni per iratai között van egy lista, ami a Kagylósok zsargonjából mintegy ötven szót és kifejezést sorol fel. Ezekből Villon húsz körüli terminust használt a Jargon et Jobelin címszó alatt zsargonban írt balladáiban. Ez a tény arra a következtetésre juttatott néhány kutatót, hogy életének valamely szakaszában a költő is a bűnbandához tartozott. Ám erre semmi bizonyíték nincs.

A Revue des Deux Mondes 1892/112. számában Villon egyik legnevesebb kutatója, Marcel Schwob François Villon d’après des documens nouveaux (François Villon új dokumentumok alapján) című tanulmányában ezt írja: „Nem tudni, hogy miután Villon elhagyta Bourg-la Reine-t, melyik vidék felé vette útját. Az biztos, hogy 1455 júniusában Lyon, Dijon, Auxonne, Toul, Mâcon, Salins és Langres útjain kószált, amelyek a Kagylósok társaságának területe volt. Nincs kétség afelől, hogy Villon kapcsolatba lépett ezekkel a Kagylós társaságokkal.” Ezt az állítását Schwob egyrészt azzal indokolja, hogy Villon két jargon-balladát is írt a Kagylósokhoz. Idézzük fel a második zsargonban írt balladát, amelyben azokhoz a bűnözőkhöz szól, akik − mint a Colin de Cayeux névre hallgató pap, aki Villon bűntársa volt a Navarrai Kollégium kirablásában − a bőrüket kockáztatják a rablásokban. A magyar fordításból nem derül ki, de a vers az összes Kagylóshoz (Coquillards) is intelem. Az eredeti vers első sorában benne van a Kagylós (Coquillard) szó: „Coquillards enaruans a ruel”, ami Mészöly fordításában: „Ti jómadarak, lókötők”.

„Ti jómadarak, lókötők, 
Ajánlom, résen legyetek,
Hogy rá ne menjen bőrötök,
Amint Colinnel megesett.
Biz ő köpött egy keveset,
Hogy szárítóra ne tegyék, 
De sokra mégse mehetett: 
Nyakát kitörte a pribék.”

Schwob azt is indokul hozza fel Villon Kagylós mivolta mellett, hogy ugyanazt a zsargont használja verseiben, mint a Kagylósok egymás közötti beszédükben. Ez azonban nem elegendő bizonyíték arra, hogy Villon a bűnbandához tartozott volna. Claude Thiry aFrançois Villon Poésies complètes (François Villon összes versei) című könyv előszavában írja: „ez a zsargon úgy vándorolt az utakon, mint az azokat elözönlő banditák és a többé-kevésbé tisztességes forrásokból élő vándorok, a kocsmák kemény bűnözőivel találkozva.” François Villon című könyvében Jean Favier is azon a véleményen van, hogy „a nyelvezet nem elég bizonyíték ahhoz, hogy a költőt a szervezett alvilághoz kössük.” 

A magyar kutatók véleményei közül említsük meg Szepes Erikának az Ezredvég 1995/5 számában megjelent Villon-variációk című tanulmányát, amelyben egyértelműen a kagylósok bandája tagjának tartja Villont: „Villont első menekülésére egy gyilkossággal végződő verekedés kényszeríti, ezután rablóvándorló öt év következik a coquillardokkal, ezekkel a fosztogató csavargókkal, akiknek nyelvén írta a Le Jargon et Jobelin-t.” Líra és tolvajnyelv című tanulmányában Mészöly Dezső óvatosabban fogalmaz. Villon életének 1456 és 1461 közé eső időszakát „kóbor éveknek” nevezi, és ezt írja róluk: „Ezekről a hányatott esztendőkről alig tudunk valamit. De bizonyosnak látszik, hogy Villonnak ez idő tájt támadtak kapcsolatai a Coquille néven emlegetett bandával, melyhez két diáktársa is tartozott: Régnier de Montignyés Colin de Cayeux. Mindkettő akasztófán végezte.” 

Mikor halt meg Villon?

A költő haláláról semmiféle konkrét dokumentum nem maradt fenn. Ami bizonyos, az, hogy 1462-ben egy társaival elkövetett, jelentéktelennek tűnő garázdaság miatt Villont halálra ítélik. Az ítélet főleg bűnöző előélete miatt születik meg. A költő fellebbezést nyújt be, amire 1463. január 5-én megjön a válasz: „A bíróság megvizsgálta a Châtelet legfőbb bírája, avagy helyettese által lefolytatott pert Francois Villon magiszter ellen, akit felakasztásra és megfojtásra ítéltek, legfelső fokon a nevezett ítéletet semmisnek nyilvánítja, és tekintettel nevezett Villon rossz életére, tíz évre kitiltja a városból, Párizs területéről és környékéről.” Villon 1463. január 8-án hagyja el Párizst, és ettől az időponttól kezdve semmit sem tudunk róla. Ezután a legendák természeténél fogva a legkülönfélébb történetek keltek szárnyra. 

Mit csinálhatott a költő 1463 után? A találgatásokat jól összefoglalja Villon verseinek 1966-os kiadása előszavában Robert Guiette: „François Villon útra kel, talán nem vándordiák papként, hanem a kagylósok társaságában. Franciaország útjait járja. Végképp nyoma tűnik. Nem lehet tudni, írt-e ma már fel nem lelhető verseket. Folytatta-e a „rossz fiúk” életét, avagy tanulva elmúlt kalandjaiból, a Rabelais által megörökített legenda szerint Saint-Maixent-en-Poitouba vonult vissza?” 

A Guiette által említett legenda Rabelais Pantagrueljében olvasható, miszerint Villon „öreg napjaiban” Saint-Maixent-en-Poitou-ban talált menedéket: „Öreg napjaira François Villon mester Saint-Maixent-be vonult vissza, Poitiou tartományban. A helybeli apátúr nagy jóindulattal viseltetett iránta. A lakosság mulattatására és épülésére passziójáték előadását készítette elő. Miután a szerepeket szétosztotta, a színészeket kipróbálta és a színpadot megvizsgálta, Villon tudomására hozta a polgármesternek, hogy a darabot a vásár alkalmából kívánják bemutatni és már csak a jelmezek hiányoznak.”

Rabelais arról is ír, hogy Villon száműzetése után V. Eduárd király uralkodása idején Angliába menekül: „Második példának V. Edvard ánglus király és François Villon mester esetét hozhatom fel. A költő, Frantziaországból való száműzetése idején a londoni királyi udvar vendégszeretetét élvezte. Oly barátsággal fogadták és tartották, hogy az udvartartás apróbb részletei sem maradtak ismeretlenek előtte. Egy szép napon, mikor az említett uralkodó illemhelyén szükségét végezte és főemberei félkörben álltak előtte, Edvard király az árnyékszék falára felfüggesztett frantzia címer felé mutatott és ily szóval fordult Villon mesterhez: – „Ebből is láthatod, mekkora respektussal viseltetem a frantzia király iránt. Az ő címerét ugyanis sehol palotámban el nem tűröm, egyes-egyedül itt, kedvenc retirátom falán. Nagy Isten – felelte Villon. – Mennyi ésszel és előrelátással gondoskodnak egészségtekről, felséges uram!” (Faludy György fordítása)

Az író téved. VI. Eduárd volt akkor Anglia királya. Rabelais nem csupán a királyokat keverte össze, de magát a történetet is egy, a 13. század óta keringő anekdotából vehette, ami nem Villonról, hanem egy másik diákról szólt, aki − miután száműzték Párizsból − Angliába menekült.

Rabelais Villonról szóló fabulációit szinte valamennyi Villon-kutató megemlíti, ám kevés kivétellel hiteltelennek tartják. Azon kívül, hogy Rabelais egyetlen dokumentumra sem hivatkozik, Villonról szóló történetei ugyanolyan kitalációk, mint az, hogy a Gargantua XVII. fejezetében a hős a Notre Dame katedrális tornyából vizeletével elárasztotta Párizst, ezzel „a nők és gyerekeken kívül” 260.418 ember halálát okozta.

Ennek ellenére még neves Villon-kutatók sem zárják ki, hogy Rabelais megtörtént eseményeket ír le. Paul Verhuyck, a leideni egyetem oktatója, író, neves középkor-kutató 1989. december 15-17-én a Villon hier et aujourd’hui (Villon tegnap és ma) című tudományos konferencián lénygében megerősíti a rabelais-i hivatkozást azzal a megjegyzéssel, hogy mivel Rabelais egy nagy misztifikátor volt, nehéz hitelt adni szavainak, de a mai napig sem igazolni, sem cáfolni nem tudták Rabelais Villonról írt epizódjait.

Rabelais történeteinél nem kevésbé hiteltelennek tűnik Jean Droy François Villon coquillard et auteur dramatique (François Villon kagylós és színműíró) című, 1977-ben megjelent könyve, amelyben nem kevesebbet állít, mint azt, hogy Villon 1463-as eltűnése után még nyolc színművet írt, amelyek közül a leghíresebb az 1456–1460 körül íródott La Farce de Maître Pathelin (Pathelin mester bohózata). Valójában névtelen szerzőről van szó, a kritika több lehetséges nevet említ, mint Guillaume Alexis vagy François Villon. Jean Droy egy tudományos munka teljes apparátusával dolgozza fel Villon életművét, azzal a meggyőződéssel, hogy eltűnése után a költő még jó néhány évig élt és alkotott.  

A fenti kérdések egyikére sincs a mai napig sem kielégítő válasz, ám valamennyi feltételezés táplálja a Villon körül kialakult legendákat.