Tiszatájonline | 2022. június 8.

A magyar irodalom nemzetközi közvetítésének stratégiái

„Kellenek azok a művek, melyek egyediek, melyeknek jellegzetes íze, bűze van”

BESZÉLGETÉS KOLLÁR ÁRPÁDDAL

DUDÁS ROBERT INTERJÚJA
A szerzői jogokról, a világirodalom importjáról, valamint a hazai, de határon túli magyar irodalom és kultúraközvetítés mikéntjéről Kollár Árpáddal beszélgettünk.

– A MISZJE igazgatója, ezzel együtt a PesText szervezője vagy. Mindkét intézmény foglalkozik a magyar irodalom külföldi kapcsolataival, sőt az előbbi az utóbbi szervezője. Honnan indulva jutottál el a szerzői jogvédelemig és a világirodalmi kapcsolatok gondozásáig?

– A Magyar Irodalmi Szerzői Jogvédő és Jogkezelő Egyesületet annak idején a reprezentatív magyar írószervezetek alapították. Ezek a mai napig képviseltetik magukat az elnökségben. A MISZJÉhez először a Fiatal Írók Szövetségének elnökeként kerültem közel, később megpályáztam az igazgatói posztot, mert úgy láttam, hogy sok lehetőség van az egyesületben. Ilyen a szerzői jogvédelem, a szerzők képviselete vagy az irodalmi életben való aktív jelenlét. A szerzői jog kapcsán egyébként sok érdekes kérdés vetődik fel manapság, ezt onnan tudom, hogy a szakjogászoknak mindig felcsillan a szeme, ha ezekről beszélnek. Számos területen most dolgozták vagy dolgozzák ki a vonatkozó uniós szabályokat, ilyen például az elektronikus kölcsönzés kérdésköre. A magyar szerzők mindeközben sajnos nem eléggé jogtudatosak, ezért sokat tudunk nekik segíteni abban, hogy mire figyeljenek, ha szerződést kötnek egy-egy kiadóval.

– A Petőfi Irodalmi Ügynökség nemrég Petőfi Kulturális Ügynökséggé alakult át, és PesText világirodalmi fesztivál kiemelt támogatója lett. Az ügynökség a magyar irodalom exportjában gondolkodik, míg a PesText – profilja szerint – a világirodalom behozatalára fókuszál. Hogyan tud kapcsolódni a fesztivál a magyar irodalom és kultúra külföldi közvetítéshez?

– A Petőfi Kulturális Ügynökség kiemelt támogatója a PesText Nemzetközi Irodalmi Fesztiválnak. Ez a támogatás és együttműködés azért fontos a fesztivál szempontjából, mert enélkül sokkal kisebb formátumban gondolkodhatnánk. Látszólag ellentétes a két szervezet mozgása, ők kiviszik a magyart, mi behozzuk a külföldit. De! Van egy csavar a történetben. A PesTextnek nem titkolt célja, hogy segítse a magyar irodalom, a magyar kultúra külföldi terjedését. Mindezt egy belföldi rendezvénnyel. Olyan laza, közepes méretű, magas színvonalú fesztivált álmodtunk meg, melyen vendégül láthatunk neves írókat, szerkesztőket, műfordítókat. Ezek itt megismerkedhetnek Budapesttel, Magyarországgal, a magyar irodalommal, a magyar kultúrával. A vendéglátáson és a fesztiválhangulaton van a hangsúly.

Fontos, hogy legyen egy klasszikus világirodalmi fesztiválunk, hogy az itt megforduló vendégek jó hírünket vigyék a világba. Valószínűleg a PKÜ is ezért tartja támogatásra érdemesnek a PesTextet.

– Belföldi mellett külföldi, elsősorban régióbeli intézmények támogatják a PesTextet. Gondolok itt például a lengyel, szlovák, cseh intézményekre, tehát a V4 országokra. Született-e valamilyen terv, elképzelés arra vonatkozóan, hogy ezek az országok is népszerűsítik saját hazájukban a magyar irodalmat?

– Jó partnerek nélkül meg lennénk lőve. Nagyon fontos számunka ezen országok kulturális intézeteinek, alapítványainak támogatása. Az együttműködés persze sokkal többet jelent a pénzügyi támogatásnál. Azt látom, hogy ez oda-vissza működik, tehát az utóbbi időben rendben vagyunk ezekben az országokban. Mindhárom helyen nem olyan régen volt díszvendég Magyarország a különböző könyvvásárokon, de más fesztiválokon is jelen vagyunk, illetve folyamatosan jelennek meg magyar könyvek. Vörös farokként elmondhatom persze, hogy midig lehet javítani a dolgon, de egyértelműen látszanak az erőfeszítések.

– És mi a helyzet az észak- és dél-európai támogatókkal, gondolok itt például a Svéd Nagykövetségre, illetve a portugál Camões Intézetre? Ők is mögöttetek állnak.

– Miután eldől, hogy egy író elfogadja a meghívásunkat, megkeressük az adott ország nagykövetségét vagy kulturális intézetét. Idén a Lengyel, a Szlovák és a Cseh intézet mellett a svédek és a portugálok is sokat segítettek a szerző idehozatalában, vendégül látásában. Ez mindig nagyon hangsúlyos kérdés, hiszen nem légüres térben érkeznek meg. De ugyanilyen fontos a kiadókkal való együttműködés. Nagy megtiszteltetés, ha a diplomáciai testület vagy a kiadó képviselteti magát a fesztiválon, a hóna alá veszi az írót, segít nekünk a kapcsolattartásban.

– A magyar irodalom külföldi közvetítésébe beleértődik-e a határon túli magyar irodalom is, vagy nekik máshogyan vezet az út Európa felé?

– Az én felfogásomban nincs olyan, hogy határon túli magyar irodalom. Egy darab magyar irodalom van, és ez az egy darab sok elemből áll össze. Benne foglaltatnak olyan szerzők, akik a Kárpát-medencében, de nem Magyarországon születtek, nem itt, hanem ott alkotnak. De ez egy mozgó rendszer, van, aki ott született és itt alkot, és akár fordítva is megesik. És akkor még a nem magyarul író magyar írókról nem is beszéltünk. Az az egyik erőssége a magyar irodalomnak, hogy nem homogén. Illetve az lehetne, ha jobban figyelnénk erre…

– Szerzőként hogyan látod a magyar irodalom külföldi terjesztésének az elmúlt időszakokban alkalmazott gyakorlatát, módszereit?

– Azt látom, hogy folyamatos erőfeszítések vannak, illetve azt, hogy ez a kérdés újra a fókuszba került. A külföldi könyvfesztiálokon való jelenlét, a műfordítás-támogatás, a külföldi kiadóknak szóló kiadványok mind-mind fontos gyakorlat. De azt is gondolom, hogy ezt központilag nem lehet megoldani. Nyilvánvalóan nem vagyunk könnyű helyzetben.

Kellenek azok a művek, melyek egyediek, melyeknek jellegzetes íze, bűze van. Szóval bármilyen furcsa, de a legtöbbet a szerzők tehetnek az ügy érdekében.

– Szükségét látod-e egy olyan orgánumnak, amely a magyar szerzők, kiadványok külföldön megjelent recenzióit szemlézné?

– Ez egy nagyon-nagyon jó ötlet. Nem feltétlenül kell ehhez külön orgánum, valamelyik létező, olvasott platformon is jó helye lenne.

– Ha te indítanál világirodalmi lapot, hogyan működtetnéd?

– Isten ments, hogy ilyen kalandba bonyolódjak még hátralévő éveimben, szóval nem tudom…

Dudás Robert


A magyar irodalom nemzetközi közvetítésének stratégiái

Az újabb kori magyar irodalom idegen nyelvű fordításainak története az 1840-es évek közepén, az első német nyelvű Petőfi-szövegekkel kezdődött, és hullámhegyekkel, hullámvölgyekkel folytatódott. Akaratból és szándékból nem volt hiány, de a kudarcos kísérletek mintha minden esetben ugyanazon rossz lépések valamelyikén múltak volna. Kertbeny Károly sikeres terjesztésű, de rossz minőségű Petőfi-átültetéseinek hibái fordított sorrendben ismétlődtek meg Arany János német megjelenésekor: Kolbenheyer Móric német Toldi-fordításai hiába voltak jobbak, mint Kertbeny kínos erőlködései, ha semmiféle reklámtevékenység nem övezte, Jovan Jovanović Zmaj kiváló szerb Toldi-fordításainak híre pedig alig jutott el jobb helyekre – a környező nyelvek soha nem jelentettek utat a világirodalomba. Az MTA 1870-es és 1880-as német nyelvű folyóiratai legfeljebb a hazai nyelv- és irodalomtudomány eredményeit tudták (valamelyest) közvetíteni külföldre, szépirodalmi anyag és tájékoztatás kevés volt benne, szervezetlen volt, nem eléggé folyamatos, és nem is volt, aki – túllépve a hazai kánon keretein – a megcélzott kultúra kontextusában segített volna elhelyezni a lefordított szövegeket. Nem beszélve arról, hogy a művek külföldi fogadtatását semmiféle hazai figyelem nem kísérte.
Ez volt az eset a Jókai-regényekkel is, pedig azoknak egykorú és állandó közönsége is létrejött különböző nyelveken. Ezért nem csoda, hogy a Nyugatosok szinte ugyanazon okok miatt voltak kedvetlenek, mint a 19. századi szerzők: érdektelenségre panaszkodtak a nyugati kritika részéről, a magyar nyelv lefordíthatatlanságának toposzát ismételgették, mintha kizárólag az lenne az oka a helyzetnek, s erősen utaltak arra is, hogy a nyugati olvasók, kritikusok korántsem azokat a szerzőket értékelik, akik itthon a legrangosabbnak számítanak, hanem olyan másodrangú szerzőket olvasnak szívesen, mint például Molnár Ferenc. Komoly elemzése azonban e tényeknek, jelenségeknek ekkor sem jött létre, pedig Babits Mihály tanulmányai, esszéi, kritikái számos esetben rámutattak, hogy a magyar irodalomra vetett idegen tekintet milyen sokféle módon lenne itthon kritikailag hasznosítható.
A Nyugatosok utáni évtizedek eredményei – bár nagyok és jelentősek voltak – szintén időszakosnak bizonyultak. Olykor elkötelezett, gazdag kapcsolatrendszerrel rendelkező egyének segítettek a magyar szerzőknek és műveknek eljutni külföldre (így jött létre például az 1955-ös francia József Attila-kötet); mögöttük azonban alig volt intézményes háttér. Máskor, éppen ellenkezőleg, ott volt a hatalmas, egymásra épülő apparátus: az 1956-ban újrainduló Nagyvilág, mögötte az állami támogatás, a Corvina Kiadó, a kulturális diplomácia, a világirodalmi tájékozottságú, értékes szakembergárda, a folyóirat ötletes szerkesztése, kiváló szöveganyaga, a nemzetközi (értsd: szocialista blokk-béli) kulturális csereprogram, a több évtizedes folyamatosság a munkában. Működött és működhetett volna. Kérdés, hogy mennyit segített mindebben az ideológiai feltét és az, hogy politikai síkon éppen az irodalomközvetítésben fedezték fel az országimázs-terjesztés hathatós eszközét.
Ha a mai helyzetről beszélünk, érdemes tehát a stratégia finomításáért pillantást vetni az egész folyamat múltjára. Talán ez hiányzott 1999-ben is, amikor Magyarország a rendszerváltás után a nemzetközi könyvpiacon, a Frankfurti Könyvvásáron debütált. Az itt szerzett tapasztalatok, a szándékok és eredmények különbözőségei késztették végül a 2000-es évek első évtizedében létrejött kiadványokat, tanulmányokat (Bernáth Árpád, Bombitz Attila, Józan Ildikó köteteit) a kérdéskör távlatos áttekintésére és a tanulságok összegzésére. S talán megint az utóbbiak vezettek oda, hogy 2010 után oly sokszor, két-három évente cserélődtek le e téren az intézmények, szakemberek, szándékok, stratégiák. Ami ismét a folytonosság folytonos megszakítottságához vezetett, pedig ez – a történelmi tapasztalatokat tekintve – alapvető fontosságú lehet a magyar irodalom világirodalmi integrálásában.
A szegedi Magyar Irodalmi Tanszéken 2008 óta működik az Alkalmazott irodalomtudomány mesterszakirány, ahol többek között e témában is vannak kurzusok. Idén a hallgatóink olyan szakembereket kerestek meg kérdéseikkel, akik a magyar irodalom nemzetközi kapcsolatainak terén közvetlen tapasztalattal rendelkeznek. Az alábbiakban a velük készült négy interjút közöljük, s a hallgatókkal együtt ezúton is köszönjük, hogy az oktatói munkát olyan műhelytudással gazdagították, amit írott forrásokból nehezen lehetne megszerezni.

Hász-Fehér Katalin