tiszatáj | 2022. szeptember 26.

Kelemen Lajos versei

Lápi lányka

Most is látom, noha nincs benne
semmi ördöngös, egy sziluett, 
egy lélek-koldus, bámészkodó lányka,
s a provinciális, apró települést
kettészelő szokás- és harag-határ, nádas,
a kisváros láp- s iszap mikro-óceánja, 
ott áll, a szennyes, szürke vizet
hímezgető hullámok redőjén a maga
mennyországát tükörben keresgélő 
lápi lányka, hajlam s hajlékony erkölcs
hálójába gubancolódva; 
s részére bánat, gondolat, pl. a holnap,
holnapután: a napok hova-téréséből,
kiengedő útokmány;  vagy egynémely
dolog érvényén a túlpillantás: tiltva – 
lápi lányka, rezelválva, ki közhely-vallomást
vettél egy életre számításba szerelemként:
így történt anno, sok éve, velünk is? képzelem,
ahogy futsz utcákon át, válaszképpen,
csodás-hamis testfényeddel,
tompa agyú hímed parancsára elkápráztatni
a már leamortizált jobbik részed, 
a nagy főnök és nagy szerelmed közül 
emez, vérig-remény, naiv fiút?
Ennyi talán, lápi lányka, dörmögöm. 
Egy béka a sárban. És még egy amott. 
Lápi lányka, a hétköznapi sors az egyetlen
magva az öröklétnek, lenni vagy sem: 
nem aggály, hanem árnyalat, lápi lányka,
ha szívemre oldott emlékezet maradsz, 
ahogy az már megtörtént másokkal tízezerszer,
valamit ismételsz, egy  konkrét szívet,
mondjuk? neked engedtem át az enyémet, 
lápi lányka, és szeretet-iszapba veszíted.  



Szállás – alacsonyan

Soha más – miattad már,
akár egy vénasszony gondol vissza: 
„hol vagy? jaj, jaj, mit tettél” –  
hangodon hallom, roszog e fisztulás lárma,  
hogy fájjon is, cserélgetett érzelmek közt, 
szeszélyek nyüzsgésében kiutat találni –  
annyi belső seb, lelkem már rosta.

Nem mondjuk, legyen megernyedt szavaink 
kiváltsága némi csend, 
lát gyönyörűnek képzeletem, 
amint emlékvackomból  kinézek. Általad lett 
elképzelt kerted árva ága: a repülésnek
szégyenszék. S tenger-feladat: 
hullámzik, majdhogynem 
önnön határait mossa a fű: no, most mondd, 
tényleg a tenger ez? 
A tenger, mely lehetett volna akár 
egyenes ági rokonunk is, 
de megrekedt egy csirkeitatóban. A jelenet beszéde, 
persze, tudom, ócska tiráda, 
amúgy a csoda meg végleg kiúszott a csodákból.  

Tespedt kis ház, lesve, kémlelve téged, nem fájhat, 
mennyire rémiszt, lassú léptekkel lett tele itt 
minden szoba. 
De ne félj! Hazajön az őszülő, bármikor téged intő
tanyagazda: ő diktál, 
ahogy saját helyükön az egyszerű bölcsességek. 
Nem is kell kérdezned, megkapod az elvárt választ; 
szava tán más egyébről is szólna, 
van érzelmek örökölt ismétlése 
a vénség révében,
s az agg ugyanoda térül naponta, 
 				víz, fűszag, miniatűr tér, 
s ő – a fáradhatatlan horgászgép.