HANGOLÁS Most hogyan is van ez? - Sír a lanton még? Avagy ha veled, velem szólni vágynak, a hangjuk: szívhang? Dehogy? A tébolyodó bizonytalanságot kéne kizengetni, ha egyszer ennyit kaptunk? Mint hűlt betonba egy-egy búzaszem, beledermedtünk a dolgok nehezébe? Aki Istennel megbeszélte, és becsületbeli jussa, az innen és odaát ugyanazt látja: a vég meg a kezdet megszámlálhatatlan ténye tekereg, karolja, fogja, egymást? Túlforrt szenvedéllyel nemzenek? Soha össze nem illőn? Vagy örökre összeölelkezve? ÚJ LAKCÍMEDRE Mert elköltöztél, érett édesem, elveszett ember, véssed hát eszedbe jól, eztán a rövidebb léptek kora következik, s lám, itt az üzenet címemre: „tartós status quo kellett végre, a kutya úristenit” – s ha volt volna is kapcsolatunkban ízes, igazi izgató rizikó, az évekkel elveszett, az új otthon se más, külön ágy, külön szobák titkába dermedt szabadság, viszont ott fülel, vigyáz folyvást, a határaid őrizve, hű apód, akiről nem terjeng többé szerelem-szag, legfeljebb hal-illat csupán, és savanyú közöny, a helybekötöttség az átfestett falakkal most még vakít, de éned nem reszket-e belül? - ne is kérdezzem? mivel ez az egész, akár az emeletek, nekem különben is örök túloldal, és túlságosan magas, rózsákkal, jázminokkal ékes bajok sora, úgy rémlik, aszfaltrésekből kivirult varázsfüvekkel kerített rommező - valami a határaimon túl, ahová számomra nincs kapu, ott laksz tehát, annyi hamisság sziklaalapján, hol eztán csak igazságosság fészkel veled, ami reális nézetben, bár őrület, manapság a dolgokhoz akár mértéket kölcsönözhetne, csakhogy minden szó, vallomás: immár sár egy aranyedényben, ám hiába a falkányi ige, lelkemből szánt megannyi elem, akár e sedre idők jobb ígérete, mint mikor a forrás a kertben a rohadásig keseredik, neked sem futja többre alkímiád.