Tiszatájonline | 2022. május 12.

Kelemen Lajos versei

HANGOLÁS

Most hogyan is van ez? -
Sír a lanton még?
Avagy ha veled, velem szólni vágynak,
a hangjuk: szívhang?
Dehogy?
A tébolyodó bizonytalanságot
kéne kizengetni,
ha egyszer ennyit kaptunk?
Mint hűlt betonba egy-egy búzaszem,
beledermedtünk a dolgok nehezébe?
Aki Istennel megbeszélte,
és becsületbeli jussa,
az innen és odaát ugyanazt látja:
a vég meg a kezdet megszámlálhatatlan ténye
tekereg, karolja, fogja, egymást?
Túlforrt szenvedéllyel
nemzenek? Soha össze nem illőn?
Vagy örökre összeölelkezve?



ÚJ LAKCÍMEDRE

Mert elköltöztél, érett édesem,
elveszett ember,
véssed hát eszedbe jól, eztán a rövidebb léptek
kora következik, s lám, itt az üzenet címemre:
„tartós status quo kellett végre, a kutya úristenit” –
s ha volt volna is kapcsolatunkban
ízes, igazi izgató rizikó, az évekkel
elveszett, az új otthon se más,
külön ágy, külön szobák
titkába dermedt szabadság, viszont ott fülel, vigyáz
folyvást, a határaid őrizve, hű apód,
akiről nem terjeng többé szerelem-szag,
legfeljebb hal-illat csupán, és savanyú közöny,
a helybekötöttség az átfestett falakkal
most még vakít, de éned nem reszket-e belül? -
ne is kérdezzem? mivel ez az egész, akár az emeletek,
nekem különben is örök túloldal,
és túlságosan magas,
rózsákkal, jázminokkal ékes bajok sora,
úgy rémlik, aszfaltrésekből kivirult
varázsfüvekkel kerített rommező -
valami a határaimon túl, ahová számomra nincs kapu,
ott laksz tehát, annyi hamisság sziklaalapján,
hol eztán csak igazságosság fészkel veled,
ami reális nézetben, bár őrület, manapság
a dolgokhoz akár mértéket kölcsönözhetne,
csakhogy minden szó, vallomás: immár sár
egy aranyedényben,
ám hiába a falkányi ige, lelkemből szánt megannyi elem,
akár e sedre idők jobb ígérete,
mint mikor
a forrás a kertben a rohadásig keseredik,
neked sem futja többre alkímiád.