Kelemen Lajos: Etűdök

Éppenséggel tán túlságos hajlékonyságából kifolyólag már-már inkább gyengesége, mintsem ereje a nyelvnek, hogy benne s általa szinte minden lehetséges. És mindennek az ellenkezője is! A belga Goffin nem csűri-csavarja stiláris tekervényekbe a véleményét: „Boileau, meglehet, tévedett, amikor arról beszélt, hogy egy-egy művet hússzor is át kell dolgozni: száz átdolgozást kellett volna tanácsolnia!” Habitus? Műhelyregula? Mindenesetre Kalász Márton mintha a nem alkuvó Goffin állhatatosságában osztozna; mondjuk, az olvasó iránti tapintatnak és nagyvonalúságnak is tekinthetjük, hogy egy-egy verse, mire folyóiratokon át könyvben köt ki, többféle szövegezést is megél. Noha annak látszik, de ez nem kizárólag az alkotás szűken vett, belső mechanizmusára vonatkozó kérdés. Figyelni a részletekre, tisztán fogalmazni: moralitás. E moralitás formulájának is a mélyére kell jutni, ami nem könnyű. Ellenkező esetben viszont mi értelme volna erkölcsről beszélni?

*

Ha egy költő annyiféle valóság lírai fenntartásáról gondoskodik, mint Kalász Márton, arra mindig érdekes ráfeledkezni, mihez kezd, amikor a költői művelet céljaira igénybe vett nyelvet alkalmanként átbocsájtja, történetesen az értekező próza közegébe.

Tanulmányok, esszék, kritikák másodnévvel keresztelve az Atossza királynő álma csaknem negyven esztendő írásteljesítményét öleli fel. Gondoljuk csak meg! Negyven esztendő! Ennyi év épp elég, hogy univerzumok érzéstelenedjenek, képek olvadjanak más képekbe, vagy csak kicserélődjön az ízlés. Többé-kevésbé szerencse kérdése is az egész. De talán a hűség, ha kellően átélt és kitartó, képes rá, hogy akár ezer esztendő alatt sem idegenedjen el. Az Atossza királynő álma ritka egységes könyv. Világok megtapasztalása. Következetesen realista magatartásra hagyatkozva.  Ritka egységes, és személyes. Egyszóval: hiteles.

Megint bebizonyosodik, hogy hűségesen kiválóbbak lehetünk, mint túl a hűségen. A kölcsönzött találmányokra alapozó irodalom nem ismeri ezt. A lényeget tekintve szigorúan alkalmazkodni hitünkhöz és önmagunkhoz (akár korlátainkhoz és gyengeségeinkhez is) – hosszú távon valószínűleg nincs ennél gyümölcsözőbb megoldás.

*

Atossza királynő álma – harminckét éves fiatalember kezdi írni, s aki befejezi: túl van a hetvenedik életévén. Egy remek esszé a kötetből: A monológtól a párbeszédig. Kalász Márton e dolgozatában idéz egy írót, aki éppen az igazmondás és a hazugság viszonylagosságán élcel. Az egész esszé – kimondva-kimondatlanul – a füllentés ellen érvel, a hiteles párbeszéd érdekében. Itt nincs átmenet. Az emlegetett író, akinek csak futólag is eszébe ötlik, hogy netán az írás praxisává tenné a koholmányt, büszke relativizálásában máris önmaga hányadosa. Önmagát osztja, darabolja.

*

Kalász Márton költészetéről beszélve nem másodlagos szempont: az ifjú költő becsületes őse az érett lírikusnak. Mégis meglehetősen távoli életszakasz e költészet gyerekkora: a dalszerű egyszerűség, az illúziókon fönnakadó tekintet – az érett férfiidő töredékes fogalmisága, képisége felől nézve.

De hiszen nincs ebben semmi különös! A konkrétumokat és a napi részleteket illetően ellent kell mondanunk egykori önmagunknak. Vagy meg sem próbálni felnőni.

*

Észrevesszük-e, hogy a közlés sajátságos stratégiájaként miféle változó gondolati projekciók („így kívánjak lenni se kívül, se belül”), az általános alany micsoda tükörjátéka (a nyelvtani egyes szám, többes szám egyazon versen végighullámzó cseréi révén a közlendő átadásának micsoda szaturációja) bontakozik ki Kalász Márton érett költeményeiben? Ez olyan többértelműséggel tetézi meg a verset, ami a befogadót maximális nyitottságra sarkallja.

Amint az olvasó belép ebbe a hullámzó miliőbe, nyomban tapasztalni fogja, hogy a Kalász-féle líra különösségét nem kis mértékben e titokszerű jelleg minősíti.

*

Az utolsó érintés egyik versének sora: „nem vagyok ura fönti, se lenti beszédnek” – vajon, a műhely pillanatnyi reménytelenségein túl, nem azt akarja-e mondani: közel a csönd?

Megengedő kísértés: nem a csönd közelítéséről van szó – türelmet kér a költő.

*

Egy erőteljes és elmélyült vonzalomban gyúl ki újra és újra Kalász Márton katolicizmu­sa. Tűnődése határai a hívő komolyság (Sötétedés, Itt, a földön) és a hitét nagy néha meg-megbor­zoló kétely (Üdvösség, Révünk). Az embernek Robert Lowell negyvenes-ötvenes évekbeli, biblikus motívumokkal átszőtt versei jutnak eszébe róla.

A Lowell-féle bizonyosságot („Isten-Ujj mutatott ösvényt nekünk”) később gyökértájon megszaggató kiábrándultság („Ha Isten, aki tart… / Mint marok a pókot, vérrel veret, / Rászed s eltékozol, lélek.”) persze messze áll Kalász Márton hitétől. De ő is a hit és az intellektus feszültségében éli meg Istennel való, egyébként bensőséges viszonyát, az éltető-szabadító szeretetben találva meg a feloldódást. „másként meg nem jár át senkit a másik melege”.

Érdekes, hogy az Isten iránti vonzalom mennyire hasonló módon nyilatkozik meg egy régebbről eredt parafrázisában, s éppen Lowell okán. „nyújtózz némán a jón / s az megtűrné lényed…” (Lowell, elégia)

*

Részlet a Tizedelőcédulákból, így kezdődik a 12.340/1945. M. E. számú rendelet:

„1.§ Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt.”

E hideg törvényszöveg a meghasonlott, önmagától válni készülő Európa rémült (tehát

sötétséggel álcázott) pillanatainak dokumentuma. A törvény törölve. Már így is épp eleget szenvedett a kontinens. A hivatott kultúrák emlékeznek erre. S meg tudják-e mondani: messzeség-e a messzeség? Hol tart, s hová Európa? Toporog elegánsan, vagy végre önmagára talál?

Ez szívügy, s nem politika. A szív is képes töprengeni, de egyelőre tanácstalan.

*

Hajdan a szürrealisták nagy gondja volt, hogy az embert metafizikai állapota, vagy történelmi helyzete határozza-e meg. „Miszticizmus vagy materializmus. Transzcendencia vagy történelem”– írja Garaudy. Gyökereket kellene itt összefonni úgy, hogy megmaradjon vitalitásuk. A szürrealizmus megpróbálhatott mindent kisajátítani, de mintha nem értette volna pontosan, hogy az ember: transzcendencia és történelem, metafizika és anyag.

„érthető, mit suttog kilométerre távol / a fültől a páva főkémnő a hímvesszőnek, a hién-nek / melyik méreg melyik éji gyilok hegyén / mennyi végkielégítés egy levanteinek, s ne bankba, e zsebbe”. (Velence, télen) A történelmi felhangot továbbra is meghagyva, egy másik Kalász Márton-vers, a Szarajevó így zárul: „szépítsd a teremtés éktelen cáfolatát”. Mi köti össze jól észrevehetően e verseket? Természetesen a metafizika. Különben pedig sokkal közelebb állnak egymáshoz, mint elsőre látszik.

*

„rettegő világ, legtürelmesebb orcáidon  / árok sincs már, hogy értelmes könny lecsurogjon”. – A legakkurátusabb érzékiség, s egy változata a leghatártalanabb metafizikának.