Kaur Riismaa: Kaarel E.
Azért jöttem el Észtországból, mert féltem, egyszerűen féltem.
Apám az első orosz időkben megölt egy embert,
mert az kommunista volt;
benne volt az Omakaitséban is, jó barátja Kurgnak, meg minden.
Az 1941-es deportálást csodával határos módon megúsztuk,
[…]
Az 1970-es évek közepén Kanadában az Orto kiadónál egy emlékiratkötetet terveztek megjelentetni, amelyben olyan észtek mesélik el történetüket, akik a második világháború előtt vagy alatt vándoroltak ki Észtországból. Nem ismerem pontosan az Orto történetét, de nyilvánvalóan az alapító és tulajdonos Andres Lauri halálával összefüggésben a kiadó 1973-ban befejezte működését. A kéziratok azonban tudvalevőleg nem égnek el, és így a történelem fordulatainak eredményeképpen eljutottak hozzám. Néhány izgalmasabb történetet prózaverssé alakítottam. Erre nincsen felhatalmazásom (kitől is kaphattam volna?), ezért áll itt csak keresztnév és a családnév kezdőbetűje. |
Kaarel E.
Azért jöttem el Észtországból, mert féltem, egyszerűen féltem.
Apám az első orosz időkben megölt egy embert,
mert az kommunista volt;
benne volt az Omakaitséban[1] is, jó barátja Kurgnak[2], meg minden.
Az 1941-es deportálást csodával határos módon megúsztuk,
anyámmal vendégségben voltunk a rokonoknál,
későig maradtunk,
lekéstük a buszt,
nem értünk haza időben.
Hogy elmegyek, senkinek nem mondtam el,
még a feleségemnek sem,
isten tudja, még kikotyogja és oda az egész.
Pár barát is volt, meg egy csónak meg
már beszéltük, hogy ekkor és ekkor meg
hogy hol vesznek föl engem meg minden.
Állok a szobában estefelé,
épp akkor mondtam Liviának,
hogy megyek, sétálok egy kicsit, csak úgy,
ő meg áll az ajtóban, szép, mint egy virág,
és olyan kérdőn néz rám és,
hogy mit ácsorgok még itt és,
és tudom – a csónakban nincs több hely és
itt meg nem maradhatok és.
Ekkor becsukom magam mögött az ajtót.
Hány férfi álmodott már arról, hogy így lelépjen,
de sose merték megtenni.
Na, én meg mertem, csináljátok utánam!
A negyvenes évek végén írtam a feleségemnek,
meg ötvenegyben,
meg ötvenkettőben,
meg ötvenháromban
és így tovább,
míg hatvannyolcban jön egy levél –
a Szovjetunióból.
Ebben a 23 éves fiam megírja,
hogy nagyapa vagyok,
hogy a párt tagja,
hogy kapott valamit valahonnan a Rameto[3]-tól,
hogy anya boldog és újból férjhez ment,
és hogy nem kéne írogatnom,
mert a külföldi rokonokkal csak a baj van.
Ír még párszor, főleg a saját életéről.
Írok még párszor, főleg a saját életemről.
Hogy anya egészsége rendben van;
hogy az én egészségem is rendben van;
hogy a Szovjetunióban mindenkinek van munkája;
én nem merem leírni, hogy „segélyből élünk”, azt írom, hogy
mindenkinek van munkája és az étel ingyen van;
hogy a kolhozrendszer kezd jövedelmezővé válni;
azt válaszolom, hogy az üzletek tele vannak áruval;
azt írja, hogy a rock egyre népszerűbb;
én meg, hogy láttam Ringo Starrt és kezet fogtam vele;
megírom, hogy a szovjethatalom idejétmúlt,
ő meg, hogy
“don’t criticize
what you can’t understand –
your sons and your daughters
are beyond your command –
your old road is
rapidly agin’.”
Hogy tágas lakásuk van Mustamäe-n,
modern bútorokkal;
én meg, hogy van egy lakásom garázzsal
egy felhőkarcoló huszadik emeletén.
Magam is csodálkoztam,
mi mindenem van.
Egyszer írt Livia.
A fiatalok kinevették
a 38-ban vásárolt csipkés ruháját,
egy darabját most a mackó viseli.
Pedig ez volt rajta azon a májusi reggelen,
amikor találkoztunk,
és azon a szeptemberi délutánon, amikor
élethosszig tartó sétára indultam.
Canberra, 1972
Virág Benedek fordítása
[1] Omakaitse (“Önvédelem”): önkéntesekből álló fegyveres szervezet 1917-18-ban.
[2] Friedrich Kurg (1898-1945): észt katonatiszt, az 1918-20-as szabadságharc jeles alakja.
[3] Rameto (Raadiomeelelahutustoimetus): A szórakoztató műsorok szerkesztősége az észt rádióban.