Tiszatájonline | 2021. december 19.

Kántor Zsolt versei

Isten lelkéből inni

Szókratész gólt lő

Ne szeress bele a fénybe.
Mert rezignált edénye.
Fáj a belseje, mélye,
Annak, aki majd eljön.
Még el se gondolta a teremtés.
Jelenséggé válik a jelentés.
Sodorja a lényeget a lények lehelet-
Tajtéka. A beszédek, mint zúzalék,
Levélsár. Az álmon hamar átkelj
Ladikodban. S virrassz a parton.
Gyújts gyertyát a hegedűgyár
Udvarán a filológus emlékére.
Nem tudni, magányában megtért-e?
De erudíciója volt a boldog
Pesszimizmus. Mániája a lassú séta.
A gondolkodás, mint elegáns poggyász,
Amivel elélsz, mint árkád,
Márvány oszlopcsarnok. Egy kavics-haiku
Csigaházak és levágott rózsafejek között.


A keletkezés kegyeltjei 

Heidegger és Hölderlin

Két szemöldök között
A soha örök
„Behegedve” él a vágy 
A tekintetbe vájt üregben
A hübrisz és a kultusz között
Mind kiürül
Akár a nekropolisz
Ott abban a pillanat-csészében
Amelyet a feledés ujjbegye 
Végigsimít
Mert minden közelség
Határtalan *
Nyitottság és csillogás
Ahol a némaság strukturál
Málló álom
Keresi a teret
A dolgok és események két tenyér
Fordított zárójele
A szavak cipelik elénk
Mintha időbe telne
Amíg a szívek ideérnek

 * Erich Arendt