tiszatáj | 2011. december 30.

Kántor Zsolt: Az eredendő dűne

A torkolatnál, ahol beleömlik a forrás

a folyóba, egy szitakötő köröz.

Hirtelen felszökken egy hal s elkapja.

A szárny kilóg a szájából,

de végül beszippantja az egész rovart.

Ennyi egy pillanat. Nincs több belőle.

Elnyeli az idő a látványt.

Rögtön emlékké válik a kép.

A szem csak bámul ugyanoda, de hiába,

hullámzik tovább a víz, kibomolva,

reszketve, végtelen morajlással tovább.

A hal hínárok, és moszatok között halad,

mint egy kilőtt nyílvessző. Célja a semmi

esetleg a vízgyűrűk köreinek centruma.

Ott újra megpillant majd egy zsákmányt

és felbukkan, mint könyörtelen vadász.

Mindez ösztönből, készségszinten.

A gyomrában, talán, egy próféta is fellelhető lesz,

ha végül horogra akad. S aki kifilézi,

csodálkozva nézi. Mindenki így végzi.