tiszatáj | 2016. július 9.

Kántor Péter: Egy fiatal párra

Amikor megtaláltam azokat a régi fényképeket,
még a születésem előtti időkből,
nem a nagymamákról, nagypapákról,
nem a sok ismeretlen rokonról, barátról,
hanem huszonéves anyámról és apámról,
közös életük kezdetéről,
úgy néztem azt a fiatal párt,
mintha az etruszkokat, mintha az antik Rómát.
[…]

Amikor megtaláltam azokat a régi fényképeket,

még a születésem előtti időkből,

nem a nagymamákról, nagypapákról,

nem a sok ismeretlen rokonról, barátról,

hanem huszonéves anyámról és apámról,

közös életük kezdetéről,

úgy néztem azt a fiatal párt,

mintha az etruszkokat, mintha az antik Rómát.

Pedig hát mégiscsak a szüleim! igen, ők azok!

És hirtelen szomorúság fogott el miattuk,

sirattam őket, akárha a saját ifjúságomat siratnám,

ahonnan örökre kiűzettem,

ahogy a gyerekkoromból is fokról fokra,

s ahová vissza már csak emlék-ösvények vezetnek,

folyosók labirintusai egy-egy kitüntetett múzeumi terembe.

Láttam: ledöngölt földön állnak biztatón mosolyogva,

s rég múlt nap fényében ragyog rég hunyt szemük.

(Megjelent a Tiszatáj MÚZEUM – intézmény, idea, ideológia című összeállításában a 2015/12. számban)