Tiszatájonline | 2015. augusztus 16.

Káldy Sára versei

Lassan rág.
Szájában homok.
Csiszolja fogait.
Előbukkan az eleven hús.
A szemhatáron egy osztag
gyűri a dűnéket.
A menetelő lábak
mögül szemen szúr a nap.
Léptüket elnyeli,
csontjaik közt átfolyik a
homok.
[…]

Sivatagi temetés

Lassan rág.

Szájában homok.

Csiszolja fogait.

Előbukkan az eleven hús.

A szemhatáron egy osztag

gyűri a dűnéket.

A menetelő lábak

mögül szemen szúr a nap.

Léptüket elnyeli,

csontjaik közt átfolyik a

homok.

Én vagyok,

akit a vállukon visznek.

Hegyes ujjaikkal

metszéseket

ejtenek a bőrén.

Kiemelik ereit.

Apró peckekkel

alátámasztják őket,

hogy megfeszüljenek.

Mozdulni sem tud.

Mikor pislog egyet,

megpattan, elfolyik

a nap vöröse.

Madarak

Azt nézem, miközben beszélsz,

hogy a szemed éppen olyan kék,

mint mögötted a fal.

Mintha lyukas lenne a fejed.

Nézem a falat.

Szögekről

kék kendőből kötött

öklömnyi batyuk lógnak.

Hasuk enyhén dudorodik,

ahogy felveszik a madarak alakját.

Fehér padló fehér kréta

Táncolni kezdett. Az ágyékát sem takarta el.

Hadd lobogjon a farka.

Erős volt. Csupa izom.

A szemétől indult az orráig egy lüktető ér.

A szemét idegesen jártatta körbe,

lábujjaival lendületes vonalakat húzott a fehér agyagba,

ujjai hosszúak voltak. Az ízületeknél megdagadva.

Össze vagyunk kötve egy szalaggal

és a szalagnak nincsen vége

magamhoz húzom a szád

megtéplek gubanc!

Ahogy a lábát húzta.

Ahogy a kezét emelte.

Ahogy a szája elnyílt,

ember volt,

mármint látszott rajta, hogy az

Álltam a fallal szemben,

jobb kezemben fehér kréta,

gubancokat rajzoltam egyre dühösebben,

szégyelltem magam

Egy lavór vízben áztatom az arcomat, miközben a hideg csempétől megfájdul a térdem

Csupasz testüket pálmalevéllel csapkodják.

Fűillatuk van. A hajszálvékony

sebekből szivárgó vér a levelek

átlátszó váladékával vegyül.

Az orromból buborékok gyöngyöznek,

a hajam szétterül a vízen.

Tágra nyílt szemmel nézem az esőerdőt.

Táncolnak. Karjuk vékony,

könyökük dagadt, bőrük száraz,

pikkelyes, fekete.

Szemük fölmered, szétnyílik húsos ajkuk.

Köldöküktől a nyakukig

élénkvörös vonal.

Egyre közelebb a vízesés robaja.

Dobokat hallani.

A fákról buborékok pattognak.

Lefelé sodor a víz, maga alá gyűr,

kiöklend, és partra rak.

Apró, fekete emberek várják

pihés meztelenségemet.

A madarat ne bántsd!

Viaszcseppek a gerinceden

minden csigolyádra cseppentettem egyet

vörös a hold udvara

Anyám azt mondta

ilyenkor megölnek egyet

Nyirkos a padlás

a deszkák duzzadtak az esővíztől

Egy lábán megkötözött bagoly

csapkod a szárnyaival és sír.

Nekiütődik egy szakadozott krumpliszsáknak

szétgurul a krumpli.

Három ujjamat az orrnyergedre tettem

szavaid a csuklómba folytak.

a szakadozott zsák összeroskad

Megijed, rikolt és sír a madár

nem értem mit keres itt.

Eloldozom a lábát.

Kivágódik az ablakon.

Harmadik lecke: Tagadás

Bevarrt pupillák nem tágulnak.

Nem szoknak sötéthez.

Koporsónyi asztalon hagyott levesbe

légy nem mászik bele.

Nem hal meg a kanál nyelén.

Olajos tócsába galamb nem hasal,

nem vizes kenyértől nehéz a bele.

Nincs cukor.

Nincs liszt.

De háború sincs.

A lepkehálót szorongató,

fehér ruhás kislány

Nem tévedt el.

Megjelent a Tiszatáj 2015/3. számában