Tiszatájonline | 2021. október 6.

Juhász Zsuzsanna: Az éppenmunkás

Micsoda silány kapitalizmus ez? Már megint miféle vég jutott nekem, miféle szalámivég, és nem a szalámi közepe?
Hogy már megint gondolkodóba kell esnem, ahelyett, hogy csak élnék, élvezném a napokat csak úgy, számolatlan? S egyszer majd a történelem, egy jófajta, becsületes történész mondaná el, hogy mi is voltam, miféle államba, osztályba simult bele szépen a sorsom.
Mert ez, ahogy elnézem, egy döglött kapitalizmus. Egy álló, egy sehova se fejlődő, egy dermedt. Egy osztályokat feledő vagy osztályokat rég túlhaladt kapitalizmus […]

Micsoda silány kapitalizmus ez? Már megint miféle vég jutott nekem, miféle szalámivég, és nem a szalámi közepe?

Hogy már megint gondolkodóba kell esnem, ahelyett, hogy csak élnék, élvezném a napokat csak úgy, számolatlan? S egyszer majd a történelem, egy jófajta, becsületes történész mondaná el, hogy mi is voltam, miféle államba, osztályba simult bele szépen a sorsom.

Mert ez, ahogy elnézem, egy döglött kapitalizmus. Egy álló, egy sehova se fejlődő, egy dermedt. Egy osztályokat feledő vagy osztályokat rég túlhaladt kapitalizmus.

Egy túlzsúfolt állóhajó. Holott éppen az utazás végét várjuk, a válság végét, a túlélésre berendezkedés végét. Pedig hát nem megyünk sehová, nem lesz vége az utazásnak. Nem lesz zöldellő part, ahova egyszer kirándulhatnánk boldogan.

Mert valaha volt fejlett burzsoázia és fejlett munkásosztály. S mindkettő tudta, hogy létének alapja a másik, hát törődött vele. Kíváncsi volt rá az egyik, hogy mennyit tűr, mennyit bír a másik. A másik pedig kézzel-lábbal, tömörüléssel, mozgalomba lépéssel üzent, hogy mennyit akar feltétlenül a haszonból, különben nem dolgozik. Sztrájkba lép, míg céljait el nem éri.

Valaha két osztály volt, két egymással szemben álló, de egymással folytonosan egyezkedő osztály. Az egyezkedés lehetett csendes, lehetett dühödt-véres, de volt. Volt egyezkedés. És ennek a több évszázados harcnak-egyezkedésnek eredményei voltak és hősei. Voltak, akik életüket áldozták a proli jobb munka- és életkörülményeiért. Nem tudom, hogy is volt, már rég volt, mikor tanultam. De úgy emlékszem, a gyerekmunkával kezdődött. Hogy először a munkások gyerekeiért harcoltak. A kitiltásukért a gyárakból. S általános tudásukért, a kötelező általános iskoláért. Hogy egy gyerek se nőjön fel analfabétaként.

De valaha volt a sztrájk. A munkabeszüntetés, a leállás ideig-óráig, amikor is a munkás nem volt hajlandó hasznot termelni, hasznot, amiből a tulaj is élt. A sztrájk érthető volt, könnyen és azonnal érthető nyelv volt. Szó, egyetlen, de változást hozó szó. A kapitalizmus fejlődésének, szakaszainak kezdőszava. Amire általában jó volt hamar válaszolni, ami miatt döntéseket kellett hozni. Ami miatt a burzsujnak is érdemes volt összefogni más tulajokkal. Ahogy a munkás szervezkedett, hogy több jusson neki a haszonból, úgy a burzsoázia is, hogy minél kevesebbet kelljen adnia. Valaha mozgásban volt a két osztály. Úgy tanultuk, hogy harcban, örökös harcban, mivel a burzsujé volt minden, minden, ami a termeléshez kell. A munkásnak meg csak két keze volt és szaktudása, esetleg. Csakhogy valaha a munkás tudta, hogy ha kivonja a kezét, ha leállítja a kezét, vagy elvonja a gépektől, akkor a gépezet, a kapitalizmus egész gépezete leáll.

S ezért, ha úgy érezte, kell, akkor sztrájkolt. És leállásával többnyire meg is kapta, amire szüksége volt. Jogokat kapott, jogokat, hogy elviselhetőbbé tegye kihasználtságát. Kizsákmányolták, kezdettől fogva kizsákmányolták, de egyre kevésbé hagyta. Egyre jobb életkörülményeket biztosított magának. Mert volt áruja, amit ő is el tudott adni. A munkaerejét, amit igyekezett egyre feljebb értékeltetni. És az alku, az alkudozás ideje a sztrájk volt. S természetesen az eszköze is, az alkut lehetővé tevő eszköz. S olykor elég volt a lehetőség is, a lehetőséggel fenyegetés. A sztrájkkal való fenyegetés. S a munkás így érte el, hogy ingyen vagy nagyon olcsón gyógyították őt, hogy csak nyolc órában dolgoztassák. És csak akkor, ha már felnőtt, és ellátták szaktudással. Így érte el, hogy szabadnapjai legyenek, munkátlan heti és évi napjai. Kiharcolta a jogát annak, hogy az, ami ő, testi-lelki valója ép legyen, ha kell, gyógyított legyen, kipihent legyen, azaz teljes, nyolc órában, de teljesen kihasználható. S a fejlett, jóléti kapitalizmusban már talán könnyen feledte, hogy kizsákmányolt, hogy csak egy kis csavar a nagy gépezetben. Egyre kevésbé fájt neki, hogy nem ő a tulajdonos, ha egyszer jól élt. Képzetten, elég szabadidővel. És igaz, tömegfogyasztóként, de valaha, nem is olyan rég még volt elegendő pénze fogyasztani egyáltalán, pénze, hogy egyediségéhez megfelelő árut keressen. Az után is, miután az alapszükségleteihez kellő pénzt kifizette. A közüzemi számláit és az alapélelmiszerét.

Ma már, ebben a végkapitalizmusban, amikor mind a volt jóléti, mind a volt szoc. Államok fejveszetten próbálnak egységes nemzetállamot létrehozni egy egységes jóléti álom talaján. Ami ugye lehetetlen, nincs semmiféle harc, alku, munkáskar, és osztályok sincsenek. Csak valamiféle katyvasz van. A jól összefogott, egységes alapokon nyugvó társadalomnak csak az eszméje van. Megvalósulása nincs. S a társadalom is, egy nemzet társadalma is csak addig az, amíg gondja van minden tagjára. Valamilyen szegényes szinten, de minden tagjának életet, egzisztenciát biztosít. De ezen a zsúfolt, semerre se mozduló állóhajón már csak dolgozók és nem dolgozók lennének. Osztályok pedig már rég nincsenek. A munkanélküliség tömegessé és állandóvá válásával teljesen mindegy már, kié a termelőeszköz, ha nem ad mindenkinek munkát, s ha a munkához nem ad elegendő bért, hogy belőle fogyasztani is lehessen. Valaha pedig bérjavításnak hívták a béremelést, amit, naná, hogy harccal értek el a munkások. Ugyan melyik tulajnak jutott volna eszébe magától bért emelni? Holott a béremelésre szükség volt mindig is, a túltermelésből fakadó infláció miatt. Az áru ára mindig is és folyamatosan nőtt, tehát a béreket is emelni kellet, hogy legyen, aki tömegesen veszi a megtermelt árut. Az áruhoz fogyasztót is kellett termelni, azaz bért adni, megfelelőt, egyre magasabbat. De ma már csak dolgozók vannak, munkához, munkahelyhez nem kötött dolgozók. És nagy, már-már gerjesztett, de legalábbis jóváhagyott fluktuáció. A munkanélküliség kiverte a munkás kezéből a sztrájknak még csak a gondolatát is. Hisz ha sztrájkol, boldogan elbocsátják, mást nem ér el vele. A tulaj pedig örül, örül a gyakori munkáscserének, mert reménykedik folyton, hogy az új, a legújabb ember, a holnapi, nem ez, ez a mai itt, talán olcsóbban, gyorsabban, akár kettő helyett is elvégzi a munkát. Így aztán csak éppen dolgozók és éppen eltartottak vannak. (Mert a tulaj is csak ideiglenes, hiába van a kezében eszköz, pénz, pillanatok alatt elvesztheti, ha nem termel rögtön és biztosan eladható árut ebben a nem fogyasztó, ebben az éppen hogy megmaradó, túlélésre, tehát főleg tartalékolásra berendezkedett társadalomban.) Aki dolgozik ma, az azért is dolgozik, hogy legyen pénze az esetleges munkanélküli hónapokra is. Feltéve, ha nem annyit keres, ami pontosan egy hónapra elegendő. És akkor mának élő, jövőtlen társadalmak vannak. Nemzetállamok, amiknek kormányai fehérítenek, a csillagokat is lehazudják az égről, hogy egy kis reményt adjanak az egyre inkább ímmel-ámmal, vagy egyre dühödtebben dolgozó dolgozóknak.

Mert a mai dolgozó, a mai munkás nem szeret dolgozó lenni. S mivel tudja, minden ízében érzi, hogy ideiglenes, hogy ma ő dolgozik itt, de lehet, hogy holnap más, osztálytalan. És semmi kedve felvenni a dolgozó büszke, örömteli szerepét se. Ugyan minek, erre a kis időre? És ugyan miféle szerepet? Hisz szerepe kettős, és főleg ellentmondásos. Mintha az osztályok közötti harc, a kapitalizmus két osztálya közti, ezentúl benne dúlna tovább. Őbenne, aki nem akarja ezt, aki csak megélni szeretne, de nem teheti. Mert ha dolgozik, rossz, rossznak kell lenni, erőszakosnak, minden nap győztesnek, jobbnak a többinél, de ha kilép a kapun, ő a jó. Az eltartó, a kereső, akinek adójából, azaz két kezétől lesz minden eltartott léte. Ha dolgozik, akkor egy gyökértelen, egy jöttment, arctalan csoport tagja. Mozgalomtalan és hőstelen csapaté. Ami első ránézésre egy dicstelen horda, állatok csetepatéja, verekedése, rúgása és harapása a koncért. Csakhogy az állatoknál nincs ilyen. Az állatok életében a dominanciaharc ritka, s a békéért van, a rendért, a hosszú, békés csapatéletért, ami a harcot követi. Míg a munkahelyek csapata, mivel nem állandó, újabb és újabb harcokra sarkall. A mai munkás nem csak dolgozni megy, hanem kötelességszerűen lefelé rúgni és felfelé nyalni. Hogy megóvja magát a kilöketéstől, a szelekciótól. Holott az állatok világában alig van szelekció, sőt. Éppen hogy az állatok nem ölik meg, nem űzik el, és nem hagyják megfagyni csoporttársaikat. Se a gyengét, se a beteget. A szelekció, amit most bevontunk hirtelen és kényszeredetten emberi társadalmunk fogalmai közé, éppen hogy nem az egyedet érinti. Dehogy! Csak egy gént, egy tulajdonságot egy fajon belül, ami szép lassan kiveszik a fajból, ha már nincs rá szükség. Mert a környezet, a külső, és nem a csoport, a faj, hanem a tárgyi világ változott meg. Csak az emberi csoport szelektálja tagjait bután, embertelenül, lélektelenül. Az állatok ehhez hál’ isten nem elég okosak. Csak az ember képes bűnbakot csinálni emberből. De valaha az ember is csak bakot, állatot áldozott fel, és jó szándékkal, istenfélésből, az istennek. Majd embert is, de sose szívesen, és csak tudatlan félelemből, hogy istene haragja enyhül iránta, ha övéiből áldoz. Tehát a dolgozó, ha dolgozni megy, egy szelektív ringbe is löketik. Ahol nyal kényszeredetten, dicsérgeti a főnökeit, legyezgeti a hiúságuk pontjait, már ha elég ügyes, és megtalálja a nyalizásra érdemes pontokat. Közben társait üti-rúgja, rajtuk pedig szelekciós pontokat keres. Érzékeny pontokat, Achilles-sarkokat, amit elkapva szorít, mint egy pitbull, vagy csak finoman csipegeti, mint egy piranha. És csinálja, pedig forog közben a gyomra, hányingere van önmagától, de beszáll. Beszáll a harcba, be, különösen, ha azt tapasztalja, hogy a társai kikezdték őt is. Ki, mint hiénák egymást, mintha ő már eleve dög volna, kirúgandó, kerítésen túlra hajítandó dög, leendő munkanélküli. Hát csinálja ő is, beszáll az összdolgozói, gyomorfordító furkászásba, csócsálásba és pletyibe. És úgy forgatja társai szavát a főnök előtt, hogy abból ő és csak ő jöjjön ki győztesen. A főnök az ő jobbját emelje magasra. Mert élni kell. Mert kenyér kell, a számlákat fizetni kell. És amikor dolgozik, nem keres társakat a társaiban. Nem akar találkozni velük munka után. Sőt, elnyom magában minden szimpátiát, és nem mer semmi alapján barátkozni ott senkivel, se kor, se hasonló múlt, se semmilyen közösség alapján, mert tudja, tapasztalta már, ha a főnöknek nem tetszik valaki, nemtetszéséből arra is jut, aki ezzel barátkozik. A főnök megteheti, hogy ne disztingváljon. A főnök mindent megtehet, mert éppen ő ad munkát és kenyeret. És egyre kevesebbet ad, mert bért dehogy emel, holott minden drágul, de ez nem érdekli. Sőt! Jobban retteg a holnaptól bárkinél, jobban, pláne, ha mint munkás semmit se érne, ha a negyedét se bírná annak, amit dolgozóitól megkövetel. Hát a dolgozó ezért nem barátkozik, még annyira se lázad, hogy szimpátiáját, vagy egyáltalán a társasághoz, csoporthoz tartozás alap, emberi ösztönét egy kicsit szabadjára engedje. És beszéljen. Őszintén beszéljen társaival magáról, elmondja a véleményét arról, ami itt van, és megossza azt, amit más helyekről tud. A mai dolgozó társtalan, ha dolgozik, és magányosabb, egyedül állóbb minden ősénél, minden embernél, aki valaha élt itt. És nem érzi jól magát, nem, hogy ki van téve nap mint nap ennek a mesterséges, példátlan, állatokra egyáltalán nem jellemző szelekciónak. Ami ideiglenességéből fakad, a munkanélküliségből, a láthatatlan, de a kerítésen kívülről maholnap becsöngető munkanélküliből, aki olcsóbb lesz, de gyorsabb, hízelgőbb biztosan. És jobb, jobb nála. És jobban tűri majd a szúrka-piszkát, fúrást, a lélekhús apránkénti lecsipkedését magáról.

S ha kilép a munkás a munkahelyéről, azonnal jó lesz. Jó, amin először csodálkozik, hisz nem jó ő, munkaideje, lelki ereje nagy részét hatalmi harcokkal tölti és mószerol ő is, és rossz, feketítő pletykákat ad tovább. De ha kilép, jónak mondják mégis. Jónak, mert eltart, és jó helyzetűnek, mert van munkája. Munkahelye van, vekkere van, kiemelt ruhája, munkaruhája, amit otthon becsben kell tartani. Tehát irigylésre méltó helyzete van. Miközben nem érti, mi irigylésre méltó van egy munkában, bármilyen munkában, amit leendő szemétre vetettként kell végeznie. Mert a munkanélküliség bárkivel megtörténhet. Ezért a főnököknek rég nem kell kirúgással fenyegetőzniük, ezt a munkatársak csinálják egymással. Ha nincs jelen a főnök, egymást noszogatják így, hogy ellenőrzésre biztosan meglegyenek. Egymást hajtják rég, vagy csak pár éve? Mióta is nincs itt szükség szakszervezetekre? Mióta is nem hisz a munkás, hogy általa fizetett képviselői jobbíthatnak a sorsán? A válság óta biztosan. Holott azt vártuk buta reményekkel, hogy a szakszervezetek maguktól halnak el. Mivel a tőkések, a munkaadók belátják, mennyire értékes a dolgozójuk, és maguktól ajánlanak fel mindenféle könnyítést. Jó pénzt, jó kocsit, jó helyet a szabadidő eltöltésére. És szervezett sportot, hogy a test se satnyuljon el a jó, hasznot hozó, drága, jól képzett agy mellett. S van talán, ahol tényleg így van. Aki ma tudja, hogy mit és hol érdemes eladni, azt jól megfizetik ma is.

De a tömegnek, a még dolgozó tömegnek csak a kétarcúság marad, a kétfelé hasítottság. Ahogy felfedezi magában, hogy nem akar jó lenni. Nem akar eltartó lenni, hogy inkább balek ő, jól tűrő birka idekint. És tűrne is szívesen, ha munkahelye,. állása biztos lenne, ha lenne holnap és holnapután is. De így csak balek, össze-vissza fejt birka, akinek a teje is kell, a gyapja is. És nem büszke, egyáltalán nem büszke dolgozó mivoltára. Bár küzd, harcol maga ellen a kapukon kívül, mikor átgondolja, mire is megy el a pénze. A bére egy része eleve az adókra, és mire a maradék, amit haza is hoz. És ahogy a munkahelyén nem akar torzulni, nem akar csak utánzata lenni annak, amit valaha embernek mondtak, és csak tudatosan, tessék-lássék módon megy bele a szelekciós csetepatékba, itthon még inkább harcol önmaga ellen. A munkahelyén rossz nem akar lenni, itthon pedig jó nem akar lenni. Ennyire jó, mert csak álságosan jó ő. Mesterséges angyal ő, mert még nem mondja, nem, hogy a hajléktalan csak és kizárólag önmaga miatt lett az, és nem veti meg a koldust, nem mondja neki, hogy menj el dolgozni, nem. De azért, ha akarja, ha nem, kezdetben tudattalanul majd csal éppen hogy, de számolni, gondolkodni kezd. Nem szívesen dolgozik. Pedig csak ideiglenes dolgozó, de akkor sem. Mert látja, hogy valahogy ebből az egészből, erről a végkapitalista állóhajóról kiveszett, eltűnt az igazságosság eszméje. Az alapeszme, ami viszont igaz, ösztön szinten, de ott van minden csoportképző állatnál. A mindenkit, a minden egyes tagot befogadó eszme mellett az igazságos teher- s munkamegosztás eszméje. Hogy valamit mindenki ad a csoportnak, akármilyen keveset.

És akkor apránként, lépésenként eljut oda, hogy csendben, magában zúgolódik. Hogy tetten éri magát rossz, eddig megengedhetetlen gondolatokon. Hogy ugyan miért kap mindig ingyen gyógyszert a rokkant, minden halálig cipelt szervi bajára, a szívére, cukrára vagy bármijére, míg él. Míg ő, ha olykor megbetegszik, vehetne drága pénzen gyógyszert. Mert nem keres ő annyit, nem, hogy ne legyenek ilyen gondolatai. És elnézi a gyerekeit, el, hogy hozzá képest olyan magasra törő terveik vannak, és titkolja, hogy irigyli őket. Hogy válogatnak, hogy nem esznek meg, nem vesznek magukra akármit, míg ő. Őneki mindegy, csak olcsó legyen, mert sajnálja rá a munkaerejét. Sajnálja magát, hogy olyan nehezen keresi a pénzt. S ha gyereke nincs, felelőtlennek gondol bárkit, aki nemz vagy szül gyereket. Mert saját magát tartja valójában alkalmatlannak a húsz éves ?????,,? Pénzkereső ide-oda ugra-burgrálásra húsz éven keresztül. S visszaálmodja az időt, vissza azt a dolgozó nemzedéket, azt a dolgozót, munkást, de tőkést is akár, aki csak elidegenedett. El egy kicsit a munkától, családtól, önnön magától. Visszaálmodja a dolgozót, a társadalom biztire foglalkoztatott tagját, aki csak biztosította a feltételeket, az anyagit, nap mint nap. És egyszer csak azt vette észre, hogy alig ismeri azokat, akikkel él. A munkatársait jobban, mint a családja tagjait. És szégyellte, szégyellte, hogy csak kenyérkereső volt, hogy csak anyagiakat biztosító volt, de nem volt tán jó apa vagy jó feleség. S most visszasírja, vissza bizony azt a kort, nemzedékek egymásra következő egész sorát, mikor csak és főleg munka volt. S ő is főleg dolgozó volt, s csak aztán tagja egy családnak. De visszasírja, mert az, ami elidegenedés volt, az osztályharc begyűrűzése, megjelenése az élet minden területén, az nem is volt olyan rossz. Munkájában örömét lelő apának biztosan jobb volt lenni, mint a helyéért remegő, munkája elvesztésétől rettegő apának. És jobb volt az apák által kissé elhanyagolt gyereknek lenni, mint meg sem születettnek, vagy akire úgy néznek, mint piócára, mint befektetésre, ami nem térül meg soha, vagy majd egyszer, és másoknak térül meg. S a munkás sóhajt, és áldva gondol a fejlett kapitalizmusra, amikor már a munkásnak is jó volt, s a volt szocialista is visszasírja, vagy előre inkább. Mert valaha neki is jobb volt, jobb, biztosabb volt a léte. S a munkás, a mai, mivel a munka helyén magányos, repesve, örömmel indul haza, mert azt hiszi, útban hazafelé, de otthon már biztosan kiszakad magányából. De lát, előbb-utóbb lát. Látja, hogy a válság nem mindenkit sújt, látja a még mindig virágzó házakat, az együttérzésre képtelen házakat, a gazdagokét, azokét, akik még válságban is gazdagodni képesek. S a munkás már útközben újra magányos marad. Töppencsember, ügyetlen, ügyefogyott, jó szándékú senki csak. És otthon, édes otthon is csak piócakaja(?), semmi más. Holott valaha legalább nyugalma volt, betömte a szájakat pénzzel, kajával, jóléti fogyasztási cikkekkel, és megvolt a nyugalma. És még a lelkét is jóllakatta, a sajátját, a feleség- és anyósviccekkel. Amikor voltak. Voltak, és azt jelképezték, hogy ő a család feje, ő, aki kielégíti minden családtag igényét, hát joga van egy kicsit röhögni. Röhögni a női tehetetlenségen, s aztán, egy nemzedékkel később a nők butaságán, szőkeségén. De mára már eltűntek a viccek, vagy ha vannak is, már nosztalgiaviccek ezek. A férfiak nem szívesen nősülnek már, mert félnek gyereket vállalni, a nők pedig, az istenadta,a  férfiaknak adta nők nem buták már, és helyet akarnak ők is, munkahelyet a férfiak mellett, és gyereket már ők se nagyon. S a munkás, a mai, aki tetten éri magát, hogy számol, hogy főleg otthon számol, mert munkahelyén nem szabad, ott örülni kell magának a lehetőségnek, hogy dolgozhat. De számol, előbb-utóbb számol, és rájön, hogy nem éri meg. Nem éri meg, sőt nem szabad kapcsolatban lenni senkivel, mert ha mással él, össze kell hasonlítani magát a másikkal folyton. Hogy ő ér-e annyit, mint a másik. Az ő munkában, társadalomban elfoglalt helye ér-e annyit, mint a másiké. S ha magát is alig tudja eltartani per pillanat, ugyan hogy is vállalhatna maga mellé mást, hogyan is forrhatna eggyé vele, vállalva, előrevetítve a jövőt, hogy egyszer a másik vele együtt hullik. Hullik alá, hullik kifelé az egzisztenciális nemlétbe. S akkor majd jobb lesz egyedül. Hullani, ha kell. S az éppenmunkás munkás egyedül marad. Szervezetlen, családtalan ember lesz, meg ha van is családja, vagy ha vágyna is családot alapítani fiatal emberként. Mert nem akar egyszer piócát látni a szeretteiben, akkor inkább jobb volt ennél még az elidegenedés is. Az izgalmatlan, már-már unalmas, hosszú élet, a sekélyes, rutinos, mint ez, ez a piócasággal kecsegtető. Ez a folytonos összemérést nyújtó élet. Ez a megveszekedett, mesterséges szelekció, ami a magánéletet se hagyja nyugton.

És nem akar méricskélni, és nem akarja, hogy őt méregessék folyton, legalább otthon nem. S ezért egyedül marad, hallgat otthon is. Hallgat, mert ő legalább dolgozhat, hallgat, mert legyen csak büszke magára, mivel dolgozik. Tehát ügyes volt, ügyes, hogy helyet szerzett magának a nagy társadalmi munkamegosztásban, és munkájával eltart még két-három embert, gyereket, öreget. S ezért tényleg befoghatja nyugodtan a száját. Holott nem is büszke, és a száját se fogja be szívesen. Sehol, semmikor. Csak van éppen. Egy magányos, hallgató ember csak, aki dolgozik éppen. Valahol, valamikor. Arc nélkül, múlt és tervek nélkül.

És szégyelli magát mindenhol, szégyelli magát a talán még önmaga által se értett gondolataiért, az önzésért, amibe belehajszolják a munkahelyén, de azért az öröméért is, amit otthon érez olykor, ha a másikra, mint eltartottjára néz. S csak szégyent érez akkor is, ha önmagát méricskéli, latolgatja, hogy mennyit ér, mint a munka eszköze, a jelenlegié, ami éppen van. S mivel csak ritkán szól magára, hogy hé, ember! Te ember vagy legfőképp, nem szerszám, nem munkagép, szégyelli ezt is. Szégyelli, és fél, retteg, hogy kiderül, hogy más is meglátja rajta a gépségét, a magához és másokhoz is szívtelen gépet.

És szégyenében és terméketlenségében és rákényszerített, bilincses önzőségében, vállalt-elfogadott arctalanságában. És persze rákényszerített cél- és tervtelenségében, áldott-átkozott pillanatnyi dolgozásában legszívesebben a föld alá süllyedne.

Vagy kifutna a világból, hogy átadja a helyét az élő fiának vagy a meg sem születettnek. Vagy bárkinek, csak el innen, innen el.