tiszatáj | 2013. október 22.

Jelentés a Grand Caféból

JELENTÉSEK A SÜLLYESZTŐBŐL – HAJNÓCZY KÖNYVBEMUTATÓ EST
Az SZTE Modern Magyar Irodalom Tanszékén működő Hajnóczy Péter Hagyatékgondozó Műhely október 8-án, kedden könyvbemutatót tartott. A Magvető Kiadó 2013 nyarán 30 éves adósságot pótolt, amikor megjelentette Hajnóczy Péter szociográfiáját, Az elkülönítőt, az ügy minden dokumentumával együtt […]

JELENTÉSEK A SÜLLYESZTŐBŐL – HAJNÓCZY KÖNYVBEMUTATÓ

Az egyetem Modern Magyar Irodalom Tanszékén működő Hajnóczy Péter Hagyatékgondozó Műhely október 8-án, kedden könyvbemutatót tartott. A Magvető Kiadó 2013 nyarán 30 éves adósságot pótolt, amikor megjelentette Hajnóczy Péter szociográfiáját, Az elkülönítőt (Valóság, 1975. 10. szám), az ügy minden dokumentumával együtt. A kötet címe: Jelentések a süllyesztőből. Az elkülönítő és más írások, szerkesztője Nagy Tamás, a Hajnóczy-műhely egyik vezetője.

Bizonyos pesti vonatokkal kapcsolatos megfontolások a tervezetthez képest fordított műsorrendet generáltak, beszámolónk mégis az eredeti terv szerint halad, s a főirányt, a könyvbemutatót veszi előre. Nagy Tamás beszélgetőtársa Szilasi László irodalomtörténész, író volt.

Mindenekelőtt szó esett a kézirat kalandos történetéről: mit is tartalmaz a 4. hagyatéki doboz, kimaradt-e valami belőle a szerkesztés során, s ha igen, miért; hogy kerülhettek a paksamétából a könyvbe beszédes szövegek Hajnóczy Péter halála utáni időből is.

Felvetődött a dilemma, hogy minek/kinek/kiknek a története a könyv szociografikus része: egy emberé (Szépvölgyi Alízé, kinek a Műhely még komoly figyelmet szándékozik szentelni, miután az ő írói hagyatéka is Nagy Tamás birtokába, azaz látóterünkbe került); a megalázottaké és megszomorítottaké általában (egy dickensi indítású regény A szenvedés díszletei címmel); egy kéziraté vagy egy egész rendszeré/korszaké?

Fontos és izgalmas kérdést járt körül a két beszélgető, amikor arra terelődött a szó,  hogy milyen a viszony Az elkülönítő és a kötet szépirodalmi művei, illetve Hajnóczy életművének egyéb darabjai között? (Mert szépirodalmi műveket is találtak a paksamétában: A nagy jógi légzésre s A jelentésre gondolunk, mindkettő magával ragadó, a már ismert, kiadott szövegkorpusz méltó kollégái.) E kérdésre a válasz csak az organikus együvé tartozás, egymásba-építkezés lehet. Valóban az a könyv tétje, hogy bemutassa: a szociográfia nem mellékterméke az oeuvre-nek, hanem szerves része, motívumaikban, attitűdjükben azonosak a külön műfajú szövegek? A Nagy Tamás jegyezte kötetet olvasva nem kérdés többé, hogy fontos helye van az életműben Az elkülönítőnek, hogy szétsugárzó, szövegépítő góc. Eddig is éreztük; most tudjuk, olvassuk – A nagy jógi légzésben, a Karosszék kék virággal-ban, A jelentésben, A fűtőben, a Da capo al fine-ben etc.

Megvitatták azt a kérdést, lehetnek-e a különféle szövegek egyazon poétikai program dokumentumai, amit Petritől “egy nyelvi élethazugság leleplezésének”) nevez? A  jog felől olvashatók-e érvényesen a Hajnóczy-művek, amennyiben a jog ennek a nyelvi élethazugságnak az egyik legfőbb konstituense az 1970-es években? Mely nem csupán leírja vagy szabályozza és alakítja a valóságot, hanem szemmel láthatóan teremti is.

Megszólítja-e a Hajnóczy-szöveg a jelen fiataljait is, vagy jóvátehetetlenül „kirohadt alóla a referencia” (Németh Gábor), s ha a mostani nemzedék előveszi szerzőnk munkáit, másért, például a „tripért” (Bajtai András), a látomásért, lendületért, magával ragadó erőgesztusaiért teszi?

Aktuális-e a mű abban az értelemben, hogy velünk vannak-e ma is azok az intézményi és nyelvi protokollok, amelyek Az elkülönítő (és számos novella) kritikájának tárgyát képezték?

Van-e Hajnóczy prózájának folytatása, hagyománya, öröksége? Létezik-e a kortárs magyar irodalomban olyan trend, melynek szerzői/művei újra felfedezik a — szövegeken inneni/túli és adott esetben kifejezetten társadalmi — valóságot?  A kérdés felvettetett, és nyitva hagyatott, miként csaknem minden fontos kérdés sorsa ez…

Az est másik felében a Hajnóczy-műhely néhány tagjának dolgozata kepott szerepet: Hoványi Márton és Szöllősi Barnabás A jelentés „töredékjellege ellenére kikezdhetetlennek tetsző” rövidprózáját boncolta; Cserjés Katalin A nagy jógi légzés (…omega hattyuk…) 32 oldalas gépiratához akart széljegyzeteket fűzni, de a sebesen rövidülő idő csak ráutalásokat engedett.

A dolgozatokból most hosszabb-rövidebb részleteket hozunk ízelítőül.

Megjegyezzük azonban, hogy az est fénypontja az volt, amikor  Fabulya Andrea lenyűgöző előadásában elhangzottak Hajnóczy eleddig ismeretlen vagy kevéssé ismert szövegei.

Cserjés Katalin:

A nagy jógi légzés (… omega hattyuk…). Széljegyzetek, mindenekelőtt egy kiiktatott betéttörténethez

(részletek egy el nem hangzott, így most hosszabban idézett tanulmányból)

Az elkülönítő hagyatéki paksamétájában talált szöveg („csodapróza”) bemutatását néhány „talált tárggyal” szeretném kezdeni. E tárgyak közül az első kettőt hajdani disszertációm opponenseinél leltem.

Akit ismerünk, akit sohasem láttunk” – olvasom Bombitz Attilánál, s mikor felidézem, vállalnom kell a másra-értés ódiumát (opponensemnél e mondat egy Esterházy-tanulmányban értendő a Harmonia Caelestis rejtőzködő én-jére); magam akár Hajnóczy-tanulmányaim mottójául is választhattam volna: e mondat megérzékíti dolgozataim tárgyához és a korpusz megalkotójához fűződő viszonyomat.

A második objekt e formában le sem íródott; magam sarkítottam ki Szkárosi Endre második Hajnóczy-tanulmánykötetünkhöz (Da capo al fine. Folytatódó párbeszédben… Lectum, Szeged, 2008) írott előszavából.

„Hajnóczy Péter nemcsak a Perzsiát írta.”

Az előszó szerzője felhívja a figyelmet az immár kultusztárggyá vált főmű mögött pulzáló, mind újabb experimentumokban előrerúgtató további szövegekre. Az organikusság megőrzése mellett mutatkozó agresszív (a szó eredeti értelmében) áthágásokra, kísérletekre. Melyek „az újítás és folytonosság dinamikus kettősségében” dekonstruálják mindenekelőtt a nyelvet és a szerkezeteket, hogy végül a narratív struktúrákat a költői logika rendezze át.

A harmadik „objet trouvée” Földényi F. László egyik, kortárs magyar festészetet körbevéső esszéjéből való. A szerző Barabás Márton legújabb munkáiról értekezik:

A szabadság érzetét keltették bennem ezek az alkotások: olyasmi jött létre, ami nem volt megjósolható. Vagyis a művész olyasfajta késztetésnek engedett, ami az előzményekhez képest törést és szakítást jelent. Márpedig az esztétikai hatásnak a kiszámíthatatlanság, a megtervezhetetlenség érzete az egyik legfontosabb eredője.”

Elegendőnek látszik a szerző nevének kicserélése, s a mondottakat Hajnóczy Péterre, jelesül a vizsgálandó hagyatéki szövegre applikálnám! (hogy itt a korábbi tanulmánykötetem tengelyében álló kifejezésre is reflektáljak: sem nem a pályázó folyamodás, megszólítás vagy adverzió; sem nem a gadameri alkalmazás, valamiféle fordítás, az elméletnek a gyakorlatra történő átültetése, mely a megértés és magyarázat után a klasszikus hermeneutikai hármas utolsó tagja. Ellenben a hímzés, ráillesztés, rá-öltés, mintázat szöveg-szőttest érintő jelentésében.)

Váratlanság és kiszámíthatatlanság egy hasonlíthatatlanul eredetinek megismert korpuszban – ez indított hajdan e korpusz mozgástörvényeinek megismerésére.

Örömmel észlelem továbbá a szakirodalomban a szövegtől a mű fogalmáig visszavezető út szakirodalmi igenlő megjelenését. A mű-fogalom revideálását: a szöveg behatárolt – a mű végtelen. Valaha „mű”-ként fogadtam be a Hajnóczy-korpuszt, majd, második disszertációm munkálatai során –  interpretátorként – „szövegek”-hez közeledtem, hogy végre ismét „mű”-vé álljon össze a minden ízében, minden jegyzetével, para- és architextusával, inter- és intratextusával, tervével és szövegváltozatával együtt befogadott korpusz, melyhez azóta erős kísérőként járultak a hagyatéki dobozok tartalmai. Egy korpusz, mely végtelen és nyitott, akár egy „világregény”, s játékba hív végesen, illetve végtelenül nyitott művilágával; véglegesítés nélküli szerkezeteivel: a „többes szöveg” esélyeivel. A szövegek töredékességükben, hiányaikban is egy teljes (teremtett) világ romjaira emlékeztetnek. Az omega hattyukat szabad immár „mű”-ként olvasnom.

Reményi József Tamás az életrajzi- és életműbeli adatok szempontjából ősforrás értékű Utószóban (HP összegyűjtött munkái. Kisregények és más írások. Századvég, 1993) már áttekinti és összefoglalja az akkor még cím nélkül egzisztáló „Nagy jógi légzés” tartalmát. Rövidsége, tömörsége miatt ennek beidézésével kezdem a szövegre vonatkozó gondolatmenetemet:

Az életmű alakulását tekintve ennél izgalmasabb adalék, hogy 1972-ben (A kék ólomkatona című, engem régtől foglalkoztató kispróza az Új Írásban jelent meg 1976-ban; most vizsgált hagyatéki szövegünk betétként tartalmazza ennek egy variánsát!) Hajnóczy keretes elbeszélést írt egy fiatalemberről, aki Gondnok címmel riportot készít a rendgotthárdi elmeszociális otthonról, elviszi a „Mi Hatalmunk” című hetilap szerkesztőségébe, ahol a rovatvezető asszony a kéziratot visszautasítja. (Hajnóczy kollázs formájában tulajdonképpen Az elkülönítő első, riportváltozatának részleteit helyezi el a szövegben.) A fiatalembernek egyetlen „eszköze” van az önvédelemre: szexuálisan megalázza az asszonyt, majd távozik. És itt következik Hajnóczy írásában az a pont, ahonnan egyszerre nyílik rálátás A fűtő, Az elkülönítő és a majdani Perzsia összefüggéseire: a fiatalember magánéletének minden pillanatát áthatja a riportbeli valóság rémképe. „A valóság válik kényszerképzetévé” – írja róla Hajnóczy. Önmaga és az igazság szétválaszthatatlan érvényesülésének vágyától nem képes szabadulni (…), arról fantáziál, hogy éjszaka titokban fekete tussal írt plakátokat ragaszt ki a város utcáin, s így adja közre riportját. Az emberek elolvassák, tüntetnek (!), megáll az élet, őt megtalálják, őrültnek nyilvánítják és – Rendgotthárdra szállítják. A kör bezárul.[1]

Az elkülönítő paksamétájában talált 32 oldalas gépirathoz fűzöm jegyzeteimet:

Organikusság vagy konstrukció: melyiket tekintsük a szöveg szervezőjének? Mintha az organikusságot oly gyakran hangsúlyozó (de azt egyszersmind mindig problematizáló) Hajnóczy[2] itt a konstrukció, a bricolage elkötelezettjeként jelentkezne, átállva Adorno gondolata mellé, mely a szervességet mint az illúzió forrását jelöli meg[3]. A szövegteret itt mind több (látszólag?) idegen, a főszálhoz nem kapcsolódó (van-e főszál a sok rost közt?) anyag tölti ki, s e szálak összeférhetetlennek tűnnek. A szöveg mégis azt ígéri, hogy e szálak párbeszédéből egy magasabb szinten jelentés sűrűsödik ki, s a szálak összeférhetetlenségét a regény/kisregény/elbeszélés formagondolata szünteti meg, a szervetlen felületi szövést a szerkezet egésze arányosítja majd. A rizómaszerűen elrendeződő narratív tér oldalirányú, laterális kapcsolatokat rendel egymás mellé a beágyazottságokon kívül. Létrejön tehát egy a geometria természete szerint működő narratív viszonyrendszer, ahol a szöveg mint doboz (kínai doboz, benne narratívákkal) vagy mint piramis gondolható el. A szövegépítmény elbeszélő-szintjeit küszöbök választják el – ilyen küszöbök, áteresztők vagy ugratók lehetnek a mástermészetű paratextusok is.

(…)

A (Pasteur)-idézet mint mottó, a főszereplő férfi megteremtése, elénk állítása és szituációba helyezése, cigaretta, írógépbe fűzött üres lap, előkészített (vagy épp eldugott) vodkásüveg: megannyi Hajnóczy-szöveg indító kellékei. Ehhez most a jóga és a paradicsompüré társul.

Az üres, fehér papírlapra pedig valami nagyon különleges ujjgyakorlat kerül:

[Hull a hó. A fiú ott térdel az udvaron a kék oroszlán mellett, kezében törtszuronyú ólomkatona. Nézi a sebesült katonákat, amelyek a hóból épített mellvéd mögött sorakoznak, fegyverüket előreszögezik. Csonkalábú, csonkakarú ólomkatonák. Odább, a mellvéd mögött egy szélvédett mélyedésben sértetlen, celofánba burkolt katona áll a lova mellett, keze a kardmarkolaton. A fiú a mellvéd mögé állítja a törtszuronyú katonát. Lassan megfordul: tenyerébe veszi a celofánba csomagolt lovast, megigazgatja a celofánt, óvatosan a hóba vájt gödörbe helyezi a katonát. Átlép a mellvéden, zsebéből szürke forgópisztolyt húz elő, féltérdre ereszkedik, egyik szemét behunyja. Száraz dörrenés. A törtszuronyú katona megpördül a mellvéden, a hóba zuhan. A kék oroszlán mozdulatlanul áll a mellvéd mögött, nézi a fiút. Lerázza a havat a sörényéről, meghemperedik a hóban, bojtos farka megérinti a mellvédre zuhant katonát. A katona feláll – jobb karja helyén szürke ólomcsonk – bal kezében kék ólomzászló, a magasba emeli az ólomzászlót. Mozdulatlanul áll a mellvéden, szemben a fiúval.]

A kisméretű betétről most annyit, hogy fordulatokban bővelkedő szövege nem dönti el, melyik oldalon áll az igazság, s a fiú pozícióját sem határozza meg világosan. Az oroszlán talán megmentő és igazságmondó lehet itt, de a fiú viselkedése, szándékai legalábbis ellentmondásosak, mind a törtszuronyú, mind a sebesült, megcsonkult katonákkal szemben, de sőt a vadonatúj, celofánba csomagolt ólomharcost illetően is. Az oroszlán tud varázsolni is, teremteni, gyógyítani. A fiú csak ölni és töprengeni tud, bénult tehetetlenségben, kalandos átgondolatlansággal. Ki melyik oldalon áll? Ki az ellenség, ki a vezér, ki élő és holt – nem ilyen helyekre való, bár jogos kérdések.[4] A siker: bűn – jut eszünkbe a Jézus menyasszonya szövegkövető, talányos mondata, s a betét fiúja is a magának Coltot vásároló s azzal alvó fiút juttatja eszünkbe: egy ártatlanszemű, megtévedt, veszélyes gyilkost. Etika nélküli, amorális figura, kiből végül áldozat lesz. Vészjós áldozat[5]. Az ólomkatona-betétet itt olyan zárványnak[6] tekintem, melynek elemei az életmű egyéb pontjain, de a jelesül vizsgált anya-szövegben is megjelennek, mise en abyme-nak azonban nem nevezhetők, nem kicsinyítő türkrei a főszövegnek, legfeljebb mi kísérelhetjük meg az enigmatikus főszöveg értelmezőjeként olvasni az ugyancsak enigmatikus betétszöveget. Talányt a talányra: mi az értelmező esélye a gondolat kalandján kívül?

Annyit mindenesetre jelentsünk ki, hogy jelen, épp csak hogy elkezdődött szövegünkbe a betét mint egy eltervezett, vágyott, ugyanakkor penzumként megkezdett írás bevezetője kerül, s hogy valamivel később e betét teljes terjedelmében lehúzatik, kiiktatódik A nagy jógi légzés korpuszából, hogy mással töltessék be, más próbálkozás lépjen a helyére.

(…)

A (végül lehúzott, megsemmisülésre ítélt) Ólomkatona-betét után a férfi elmosolyodik (később e szószerkezet is lehúzatik: ólomkatona is, mosoly is), mintha elégedett volna kreatúrájával, mintha pont ezt akarta volna papírra vetni. Most ellenben egy bizonyára színültig írt spirálfüzetet lapoz fel, s lekattog belőle egy címet: A GONDNOK. És most veszi észre a jegyzetek készítője, most tudatosul benne, hogy nem, az ólomkatona-szövegdarab nem betét volt, legalábbis nem a férfi szövegében állt, a gépírópapírra legalábbis nem került rá, csak most, A GONDNOK cím alatt keletkező szövegrész íratik ide, elsőként az üres lapra. De akkor hol van, hová való, hol s miként létezik az ólomkatona törtszuronyú története, ha nincs a papíron és nincsen a valóságban sem, de nincsen A nagy jógi légzés szövegében sem, mivel megsemmisíttetik még átmásolás előtt, nem, ebből nem lesz végleges változat, lehúzva jól láthatóan, de akkor HOL van ez a szöveg? nincsen is a papíron? az írógéppapíron nincsen,

de éppen ez az, hogy mégis ott van, és jól láthatóan van törölve, így tekintetem, memóriám máris rögzítette a furcsa háborút, s ha a szövegbelső írógéppapírra nem is, erre a Hattyu-vázlatra mégiscsak rá van írva, csaknem egy lap terjedelemben.

A GONDNOK valósra tervezett, lap-teteji címe alá pedig ismét csak nem kerül semmi. Alá nem, ellenben fölé igen: a férfi visszacsavarja a hengert, s amit ír, A GONDNOK fölé kattogja. Itt egy idézőjeles rész következik: a szöveg idézi föl, amit a férfi az üres lapra ír, vagy a férfi teszi idézőjelbe már eleve, ami a lapra kerül… ördögi kérdés, de a rajta való merengés metatextuális hozadékokkal szolgálhat.

„Az igazság – a tenger; a tenger k é k lélegzetvételeit, a lassan süllyedő és emelkedő hullámokat már megdöfte a sirályok orgonaillatú páncélkútja! Mérettelen. A szárnya leválik. Lent, él egy fiú, orgonaillatú verset ír. Buddha szétroncsolhatatlan sötétkék ereibe mártja a tollát. Eperszínű spirál vezet a molekulák vastüdejébe és omega hattyuk szállnak! Aztán koromcsuhát vett fel és elment.  Elment, mert az omega töviskoszorújában van az álom! A kék hal uszonyaitól nyomok vezetnek. Megköszönte. A tenger haja színarany.”

(…)

–  eddig az ízelítő a 46 oldalnyi értelmező kísérletből –

Szöllősi Barnabás: Tizennégy Budapest egy mondatban

Hajnóczy Péter: A jelentés

Amennyiben elfogadjuk alapvetésként, hogy az avantgárd irányzatok egyik fő célkitűzése a megszokott értelmezési technikák ellehetetlenítése volt, akkor Hajnóczy Péter A jelentés című szövegét a neoavantgárd irodalom diadalának kell tekintenünk.

Főként Szkárosi Endrének, Reményi József Tamásnak és Németh Gábornak köszönhetően ma már nem szükséges külön bizonyítékokkal alátámasztani, hogy Hajnóczy kései írásinak igen sok köze van a fent említett művészeti mozgalomhoz. A gyakran csak töredékes formában, kéziratban fönnmaradt művek közül A jelentés most lát először napvilágot nyomtatásban, a Nagy Tamás szerkesztette Jelentések a süllyesztőből című kiváló kötetben, mely Az elkülönítő történetét meséli el. Teszi mindezt párját ritkító módon mindenféle szerkesztői kommentár nélkül, kizárólag a szociográfiához kapcsolódó hivatalos dokumentumok, levelek, rádióadások, újsághírek és szépirodalmi alkotások egymás mellé rendezésével, s így nemcsak Hajnóczy írását helyezi narratív kontextusba, hanem hátborzongató korképet is nyújt a Kádár-rendszer bürokráciájáról és közhangulatáról.

A Nagy Tamásnak kijáró tiszteletadáson túl mindezt azért fontos megjegyeznünk, mert A jelentést gyakorlatilag képtelenség kontextus hiányában megközelíteni. Lássuk először a puszta tényeket: „Kétoldalas gépelt kézirat, Az elkülönítő gépiratának lapjai közé illesztve. A cím kézírással szerepel a szöveg hátoldalán. Keletkezési dátuma ismeretlen.” — írja a kötet szerkesztője a Jegyzetek között. Szövegtényként megállapíthatjuk, hogy A jelentés egyetlen egyes szám első személyű mondatból áll, noha ezt sem állíthatjuk minden kétséget kizáróan, hiszen az írás nem nagybetűvel, hanem kötőjellel kezdődik, s a végén sem mondatvégi írásjel, hanem szintén kötőjel áll, grammatikai szempontból pedig több vesszőnél is új mondatot kezdhetnénk. Tudjuk még, hogy a szövegben leírtak valamikor 1969. áprilisa és májusa között történtek, s hogy az írás címzettjét Máriának hívják, de ennél többet aligha mondhatunk. Nem tudjuk, ki beszél; nem tudjuk, hol; nem tudjuk, mikor.

A mondatszerű tagoltság hiánya, s a szöveget nyitó és záró kötőjelek azt az érzést keltik az olvasóban, hogy A jelentés egy hosszabb írásnak csak részlete. Talán maga Hajnóczy is folytatni kívánta torzóban maradt művét, noha az analízis szempontjából ez majdhogynem lényegtelen kérdés, hacsak nem tartjuk a szöveg fontos elemének, hogy nemcsak stilisztikailag emlékeztet egy zaklatott hangvételű levélre, s álcázza önmagát dokumentumnak, hanem tartalmilag is több ponton érinti valóság és fikció határát. Nem kizárt, hogy a szerzőre inspiráló hatással voltak például azok a névtelen levelek, melyeket a Szentgotthárdi Szociális Otthon egyik félanalfabéta dolgozója írt a Valóság szerkesztőségének Az elkülönítő megjelenése után. Ezekben efféle mondatokat olvashatunk: „Csabáné amióta Szóc Othón fennáll nem főz, nem süt, nem mós, nem takarít, minek kónyha van ha kell csak külön az ő számára és csak jókat és jóbbat mint a közös és többet. Nem mós, hisz a férje Csaba Leszki a mósóda főnöke miért ne mosná ki az övékét hisz ez csak természetes, főleg ha nem részeg ami ritka, mint a fehér holló.” Továbbá könnyen elképzelhető, hogy Hajnóczynak lehetősége volt beleolvasni Szépvölgyi Aliz naplójába és kézirataiba, melyeket a Szentgotthárdon töltött időről írt. Annál is inkább, mivel A jelentés beszélőjének nehezen körvonalazható helyzete kísértetiesen emlékeztet Szépvölgyiére, s jól tudjuk, hogy a szerző Aliz személyes történetén keresztül kívánta volna bemutatni a Szociális Otthon borzalmait: „Amit nyolc éven át írtam, azt egy emberért írtam. Mert képtelenség, lehetetlen, hogy két ember élete értékesebb egy ember életénél s három ember élete értékesebb két ember életénél.” (Hajnóczy Péter levele Kardos Györgynek) Ebből a nézőpontból talán mégis érdekes lehet egy pillanatig elgondolkodni az írás imitált és valós helyzetének hasonlóságán.

Maga A jelentés szövege is valószerű szituációból indul: „– nem volt pénzem bélyegre, kiraboltak, drága Máriám” — eddig minden hitelesnek tűnik, de ha mélyebben átgondoljuk, már itt is akadnak értelmezési problémák. A megszólítás miatt szinte rögtön levélként kezdjük olvasni a szöveget, ám ha a beszélőnek nem volt pénze bélyegre, akkor hogyan juttatta vagy juttatja el Máriához az éppen olvasott levelet? S ha nincs pénze bélyegre, hogy elküldje, egyáltalán minek szólítja meg? Ennek nyomán inkább egyféle reménytelen segélykiáltásnak kellene olvasnunk az írást, de a következő mondatrész józan és hivatalos hangneme kioltja ennek lehetőségét: „kézbesítsék a Kerületi Rendőrkapitányságra és a Legfelsőbb Bíróság elnökének,”. Csakhogy ezen a nyomvonalon sem haladhatunk tovább, hisz nem tudjuk meg, milyen formában kellene kézbesíteni az információt, ami túl absztrakt és költői ahhoz, hogy a hivatalos szervek számára komolyan vehető legyen: „milyen jogon tartanak engem a szörnyű rácsok között,”.

Ha a nyilvánvaló szerzői szándékok ellenére részekre próbáljuk tagolni A jelentést, akkor eddig tart a felütés. „1969. április utolsó napjaiban elindultam Budapestről Celldömölkre,” — innentől kezdve egy homályos történetet, vagy legalábbis furcsa eseménysort ír le a szöveg beszélője, melynek során elkerül a fővárosból, válogatott szörnyűségeknek lesz szemtanúja és részese, majd rejtélyes körülmények között visszatér Budapestre.

Celldömölkre még önszántából indul: „állást és lakást akartam szerezni magamnak”, s távozását azzal indokolja, hogy „akkor már otthon szörnyű volt az élet,”. Tömeges kivándorlásról ír, melynek célja elektromossággal ellátott „város (ország) részek”, majd hozzáteszi, hogy jelenleg maga is ilyen helyen lakik, s csak zárójelben jegyzi meg: „(állítólag ez is Budapest)”. Önnön farkába harapó kígyó módjára a beszélő saját költözésének okaként a tömeges költözéseket jelöli meg, s ha egy pillanatig úgy is tűnik, hogy sikerrel járt, a szakasz végére teljesen bizonytalanná válik, hol tartózkodik jelenleg. Ezen a meghatározhatatlan helyen a következőket tapasztalja: a kisebb veszély érdekében áramtalanítják a fővezetéket, holott éppen az elektromos hálózat miatt költöztek többen is ide. Majd egy huszárvágással arról kezd írni, hogy „otthon” (mégis, mit nevezhet otthonnak?) „mirelit kocsikban” embereket szállítottak a „Vágóhídra”, hogy gyerekek húsát később borjúhúsként adják el.

Itt éles váltás következik a szövegben. A beszélő második alkalommal határozza meg az időt: „május másodikán vagy elsején dobtak át engem is a határon”, mintha az „is”-sel arra utalna, hogy a hentes kocsik úticélja a határ lett volna, s őt is egy ilyen autóban szállították volna el, saját akarata ellenére. Nem tudja pontosan, hová került: „egy állítólag Veszprém «nevű» városban kötöttem ki, amit spontán kereszteltek el Veszprémnek,”, csak arról tud számot adni, hogy borzalmas körülmények között kellett élnie. Állítása szerint a városban hat tanács működött, az ivóvíz mérgezett volt, s noha kisebesedett lábát egy orvos megoperálta, a kórházba nem engedte befeküdni.

Ha A jelentésnek van befejezése, így szól: „végül is a sok tortúra után (hazámkeresése stb.) eljöttem vonattal arra a Budapestre, ahová a vonat hozott, akkor hét db Budapest volt, ma úgy tudom, négy van –”. Néhány vesszővel ezelőtt még erőszakos deportálásról, gyerekgyilkosságról és teljes térvesztésről volt szó, s most mindezt „sok tortúrá”-nak, illetve „hazámkeresésé”-nek degradálja a levélíró. Itt egy szabad ember hangja szól, aki pár sorral följebb még „szörnyű rácsok”-ról írt. Tetszetős volna azt állítani, hogy a fővárosba való visszatéréssel a szöveg keretes szerkezetet épít föl, s ez talán halványan jelezhetné a fogságból való kiszabadulást, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a hazáját kereső beszélő most sem tudja hol van. Nem Budapestre megy, hanem a hét darab Budapest közül oda, ahová a vonat viszi. S mi lehet a biztosíték arra, hogy még most is Budapesten van, ha az így nevezett városok száma időközben négyre csökkent?

Amikor egy szöveg önmagán belül fölfejthetetlennek látszik, az értelmező rendszerint a kontextust hívja segítségül. A Jelentések a süllyesztőből című kötet többi darabja mellett Hajnóczy miniatűrjét talán egy elmebeteg monológjának olvashatnánk. Ehhez viszont túlságosan tudatosan rombolja le saját állításait a szöveg, és túlságosan rafináltan relativizálja a rabság, a szabadság és a valóság fogalmait. Mondatrészenként kínál új lehetőséget az értelmező elme számára, ám ezeket gyakorlatilag rögtön a következő mondatrészben el is bizonytalanítja. Ezzel az oda-visszajátékkal teszi majdhogynem teljesen lehetetlenné egy koherens értelmezés kialakítását. Talán csak azt állítja teljes bizonyossággal, hogy sosem lehetünk minden kétséget kizáróan biztosak benne, hogy abban a városban és valóságban élünk, amelyikben éppen hisszük.

 

Hoványi Márton a Hajnóczy-műhely meghatározó tagja, az ELTE-n végzi PhD-képzését, s ugyancsak A jelentéshez fűzte kommentárjait (Hajnóczy kettétört szemantikája). Szabad előadásban bemutatott szellemes értekezése a grammatikai aprómunkától sem riadt vissza. Az előadót mindenekelőtt Hajnóczy jelentésképző eljárásai érdekelték.

 Cserjés Katalin


[1] Uo. 339-340.

[2] Az ember a műűűvészetben vagy bármely alkotó tevékenységben – a mű kár ötezer éves, akár öt – a Nagy Fazekas munkáját utánozta, amely mindig élő, organikus, ellentétben az ember munkájával, amely – mit tegyünk! Mindig csupán kreatív lehet. Dinamit, O, 386

[3] Thomka Beáta: A regény öntudata. Tézisek az új magyar regényről, 132-143.,140. In uő: Esszéterek, regényterek, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1988

[4] Franz Kafkától idéztem, A vonat utasai című kispróza végéről. Ford. Tandori Dezső. In uő: Elbeszélések. Ford. Antal László, Eörsi István et al. Európa Könyvkiadó, Bp. 1973, 406

[5] El Kazovszkij egyik képének címét használom fel.

[6] A zárvány kifejezés munka-meghatározása: A zárvány metafora és gyűjtőnév, jelenti 1. az ásványtanban az ásványba bezáródott idegen (például növényi) anyagot; 2. a kohászatban az öntvényben lévő apró, nem fémes részecskét; 3. növénytanban a sejtben levő, de sem a sejtfalhoz, sem a sejtnedv oldott anyagaihoz nem tartozó anyagot[6].

Sajátos módon tudom használni e magam-találta megnevezést (a szó mint talált tárgy; „vese-szörp”), át kell fordítanom az Értelmező szótár meghatározását: ásványba (főszöveg) ágyazódik az idegen anyag („zárvány”: szövegbetét), s ez az idegen test általában növény, halott növény; egy növény emléke. Szervetlenbe szerves. Sosem-élt, szilárd, romlásnak, rombolásnak ellenállóba épül a volt-élő, valaha még növekvő, fotoszintetizáló, szaporodó. E metafora így inkább a betétek esztétikuma, izgalma mellett szavaz.

A 2. jelentés is, a zárvány apró voltának hangsúlyozásával, nem-fémes esendőségével őt hozza ki rokonszenvesebbnek: mint kagylóhéjban keletkező kristály. A mise en abyme, ha „zárvány”, az ásványtani és kohászati értelemben az.

Hajnóczy szövegbetéteit zárványnak nevezni leghitelesebben (3.) biológiai értelemben lehet. Benne lévő, de bele nem tartozó, anyagában idegen és ellenálló, természetrajza esetenként más és más, önállósága kifürkészhetetlen és befolyásolhatatlan.