Tiszatájonline | 2022. november 28.

Jelenlétgyakorlatok

SZEPESI DÓRA INTERJÚJA PATAK MÁRTÁVAL FRONTHATÁRON CÍMŰ NOVELLÁSKÖTETÉRŐL


– Legújabb novellásköteted, a Fronthatáron, húsz elbeszélést tartalmaz. „A történetek szereplői első ránézésre olyanok, mint akiket véletlenül fújt össze a szél. Az itt összegyűjtött novellák a sokszor értelmetlennek tetsző szenvedés megrázó lenyomatai.” – idézem az ajánlóból.

Valóban feltűnik a kötet sokszínűsége: például van benne meseszerű történet Terka néniről és kutyáiról; valós személyről, Vén Zoltánról, a tanítóból Vaskorona-lovaggá és aranysarkantyús vitézzé lett hadnagyról, aki többek közt Ottó királyfi házitanítója volt; megrázó történetet olvashatunk A görögországi erdőtüzek áldozatainak emlékére címmel; az egyik novellában József Attiláról is szó van, de a főszereplő nem ő, hanem az őt elütő vonat mozdonyvezetője… 

– Hogyan állt össze a kötet?

Negyvenkét novellából választottuk ki a szerkesztővel, Györe Borival ezt a húszat. Bori először egy egységes kötetre javasolt címeket, én viszont azt mondtam neki, legyen különböző, amennyire csak lehet. Témájában, elbeszélésmódjában, mindenben.

– Az egyik novella címét kapta a kötet, ez a Fronthatáron. Miért? 

Hosszas töprengés után végül ezt a címet választottam. Rövid, ütős, a többi novella címe egyszerűen alkalmatlan lett volna kötetcímnek. És sajnos szól is a mához, annak ellenére, hogy az ostrom után menekülő német tisztek és a II. Ukrán Front katonáinak találkozását idézi meg a fiktív történet.

– Írásaidban általában keveredik a valóság a fikcióval, de most, a korábbi elbeszéléskötethez képest sokkal inkább ez történt. Mi ennek az oka?

A valóságot eddig is mindig fiktív közegben írtam meg, sosem valóságos helyzetet valóságos szereplőkkel, mindig mindent kitaláltam. Ezekben a novellákban is a valóságnak álcázott fikció keveredik a tényleges fikcióval, és ez a kettős fikció van megfűszerezve tényekkel, valóságos elemekkel. Hogy ne csak a levegőbe beszéljek, például a Soha, sehol, senkinek, semmit történetében. Dédapám sosem találkozott Vén Zoltánnal, viszont a nagymamám abban az öregotthonban halt meg, ahol ő, tehát ismerem jól azt a helyet. Vagy a Valbanera gőzös történetében. Dédapám tényleg a 44-es gyalogezredben szolgált a rosseb bakákkal, életrajzát az ezred történetéből másoltam ki, viszont soha nem járt Kubában. A Valbanera gőzös története igaz. A szegények Titanicja bizony 1919 szeptemberében elsüllyedt Florida partjainál.

– A Várakozás piros lámpánál című novellát – érdekes módon – Daubner Bélának ajánlod. A konklúzió: „… eddigi tapasztalataim azt igazolják, hogy a kötelességképpen vállaltakon túl kizárólag olyan dologgal érdemes foglalkozni, aminek az égvilágon semmi gyakorlati haszna nincsen.” – úgy tűnik, hogy ez nemcsak az „énelbeszélő” számára fontos… 

Bizony. Jelenlétgyakorlataimban Daubner Béla útmutatásait is követem, azért az ajánlás. A zárómondat pedig élettapasztalat, gondolom, nem vagyok egyedül vele. A spanyol fordítóházban dolgoztam tavaly, amikor egy hétvégén a misszionáriusok fordításairól rendeztek konferenciát. Az egyik belga résztvevő épp a könyvtárban nézegette a szótárakat, amikor indultam volna szokásos utamra, és kicsit beszélgettem vele. Hosszú ideje egyetlen szó etimológiáját kutatja, mesélt, hogy mi mindent fölfedezett közben, és a végén vigyorogva megjegyezte, amit aztán elloptam tőle, mert teljes mértékben magaménak vallom. 

– A könyv végén lévő önéletrajz szinte olyan, mintha az is egy novella lenne! Benne többek közt írsz arról is, hogy műfordítóként egy könyv fordítása közben elszégyellted magad, és annak hatására kezdtél írni szépirodalmat. Mi is volt ez pontosan?

Nem egészen így van, hiszen szinte mióta az eszemet tudom, írtam. Sőt. Gimnazista koromban 1979-ben Sárváron is jártam, a diák írók, diák költők találkozóján – saját verseimmel és négy szonettfordítással. Két Shakespeare- és két Carducci-szonettel. Szegeden kaptam egy második helyezést a novellapályázaton, de miután onnan elbocsátottak, valahogy nem találtam a helyemet az irodalomban. Igaz, Kaposváron egy pályázaton Fodor András föl is olvasta Jan van Eyck Az Arnolfini-házaspár című képéhez írott versemet, de hamar kiderült számomra, hogy nem a vers az igazi műfajom, úgyhogy a fiatal somogyi írók, költők antológiájában már novellával szerepeltem 1982-ben. Írni írtam tehát, más kérdés, hogy nem publikáltam, mert nem éreztem elég jónak, amit írok. Nemrég mondta is Alexa Károly, hogy megtalált egy ’82-es keltezésű levelet, amelyben sajnálattal visszautasította egy novellámat. A Holmi pályázatán se nyertem. Mondom, nem volt elég jó, amit írtam, úgyhogy jó sokáig hanyagoltam is az írást, meg hát három nyelvszakon az egyetemen örültem, ha marad időm sörözni vagy moziba menni, nem még írni is. Na jó, néhány írásom azért az Egyetemi Lapokban is megjelent, amikor Nyakas Szilárd volt a főszerkesztő, de azok sem voltak elég jók. Valahogy nem akartam tudomásul venni, hogy az én világom nem a szürrealista közeg. Viszont amikor Enrique Vila-Matas Bartleby és társai című regényét fordítottam, akkor tényleg elszégyelltem magamat. Olyan írókról szól, akik valami miatt abbahagyták az írást. Ott szerepelt egy María nevű, aki hosszan tanulmányozta a nouveau romant, de évek múltán is csak odáig jutott, hogy művésznevet már választott magának.

A kiadásodban megjelenő Spanyol Elbeszélők sorozat jó néhány darabját olvastam. Mi lesz a sorsa ennek a hiánypótló sorozatnak?

Az nem rajtam múlik. Amilyen adózási módot most rám kényszerítettek a KATA megszűnésével, és ki tudja, januártól mi változik megint, ilyen bizonytalan körülmények között nem garantálom, hogy tudom folytatni. Eddig is karitatív tevékenység volt részemről, hallatlan áldozat, hogy a fordítói honoráriumomból adtam ki a köteteket, most meg szponzort keresek, hogy legalább nyomdai áron vegyék meg tőlem a köteteket, hogy aztán könyvtáraknak adományozhassuk őket, szóval ezek után nem jósolok hosszú életet neki. Most mindenesetre szeretném a sorozatot méltóképpen lezárni, mégpedig egy, szűkebb pátriáján kívül teljesen ismeretlen aragóniai szerző, Luisa Gómez Gascón válogatott novelláival. 

Simon, a boldog pap címmel hamarosan megjelenik a harmadik regényed. Mit tudhatunk erről?

Hogy hamarosan-e, az sem rajtam fog múlni. Hosszú ideje bizonytalan ennek a kéziratnak a sorsa, 2021 januárja óta van a L’Harmattan kiadónál, pályázott vele, meglátjuk, milyen eredménnyel, tudtommal még nincs döntés. Ami a megjelenést illeti. Előfizetőket gyűjtök, hátha segít, egyelőre még nincs túl sok, hatvanegynéhány a FB-s olvasói csoportomból, meg persze a közvetlen baráti és családi kapcsolataimtól. A regényről annyit érdemes tudni, hogy általános iskolás korom óta foglalkoztatott Simon József káplán sorsa, akit 1919 augusztusának végén tizenhét társával együtt szörnyű kínzások után akasztottak fel Prónay különítményesei a Marcali börtön udvarán. Az ő emlékére készül a film a jelen idejű fikcióban, melynek főszereplője a film forgatókönyvírója és a rendezője, az anyaggyűjtés fázisán már túlvannak, egy-két jelenetet is kidolgozott már a forgatókönyvíró. Nem lesz könnyű olvasmány, nagyon sok dokumentummal dolgoztam, mert a tények azok tények, akkor is, ha fikcióba ágyazzuk őket. 

Szepesi Dóra


Scolar Kiadó

Budapest, 2022

168 oldal, 3975 Ft