Jegyzetek a Kölykök + képregények című kiállításhoz

JEGYZETEK A KÖLYKÖK + KÉPREGÉNYEK CÍMŰ KIÁLLÍTÁSHOZ

A Kölykök + képregények című kiállítás a Deák 17 Galériában került megrendezésre. A Galéria vagány, kortárs és „koncept” válogatást rakott össze, annak ellenére, hogy a képregény sem akadémikusan, sem intézményesen, sem államilag, szóval valljuk be, tulajdonképpen sehogyan sem támogatott műfaj/kategória/köztes művészeti forma (kinek hogy tetszik) ma Magyarországon.

Abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy Kaposi Dorka, a Galéria vezetője kísért végig a kiállításon, és egyértelműen kiderült, hogy a kiállítás koncepciójának egyik alapja a korosztályos besorolás volt, így tekinthető meg a kiállítás jobbról balra úgy, hogy a kicsiknek szóló képregényektől eljutunk a kamasz, majd felnőtteket is érintő, felnőtteknek is szóló darabokig. Eközben azonban megjelenik egy másik gondolatmenet is, mely szerint a nagy nevek mellé olyan fiatal művészek is felkerültek a falra, akik egészen különféle tendenciák, stílusok, tematikák mentén alkotnak. Ráadásul a gyerekeknek és kamaszoknak szóló képregények azon kívül, hogy nekik szólnak, róluk is szólnak, sok esetben izgalmas nézőpontokkal, nézőpontváltásokkal, narrációs technikákkal találkozhatunk.
Gyakran emlegetik úgy a képregényes közösséget, mint egy sajátos szubkultúrát, pedig azért klubnál, holmi aranyos gittegyletnél jóval több munka folyik ezekben a berkekben is, és az utóbbi évek siránkozós hangját félretéve nagy energia befektetéssel, de ugyanúgy, tényleges támogatottság híján. Az akadémikus háttér nemléte ellenére sokan alkotnak autodidakta módon, hiszen külön képregényes képzés egyik művészeti egyetemen sincs.
A régóta folyó és egyre inkább avítt viták a képregény műfajisága, demagóg volta vagy éppen olvasásellenessége körül mára – végre – meghaladottak lettek, de a magyar társadalom (micsoda finom kutatási téma lehetne) minden múltbeli siker és rajongás ellenére jelenleg ellenáll a comics variábilis, aktuális, artisztikus, popkulturális és minden egyéb megjelenésének is.
A Deák 17-ben rendezett kiállítás mégis egyértelműen azt mutatja, hogy itthon van egy erős képregényes szcéna. A minimális lehetőségek, támogatottság, illetve elismerés és egyéb együttműködések hiánya ellenére is, él és virul, alkot, és még a humorát sem veszítette el.

A Magyar Képregény Szövetséget itt találjátok egyébként:

Magyar Képregény Szövetség

A teljesség igénye nélkül következzen hát képes beszámolónk, köszönet a képekért és a sok információért Kaposi Dorkának.

A fent említettek fényében a kiállítás valóban jobbról balra a legkisebbeknek szóló képregényekkel indul. Itt kaptak helyet rögtön a Csimota kiadó design-könyvei. Ezek a kötetek ma akár silent book néven is futhatnának, de az indulás idején (2006) a szöveg nélküli könyv még annál is elképzelhetetlenebb képződmény volt hazánkban mint manapság. A különféle nyelven megjelenő címek a szájhagyományra, a népmesék azon voltára utalnak, hogy ezek a történetek átívelnek az egész világon. Baranyai újító technikájú kötete sem véletlenül kapott helyet a falon, a szabásmintákkal ötvözött interpretáció ma is ugyanolyan modernül hat, mint megjelenése évében, a Stark figurák pedig szinte kiugranak a képregénykockákból, nem csak erős színeiknek köszönhetően.

Van, aki modernizálta a Jancsi és Juliskát (fiatal alkotó a MOMÉ-ról Sárdi Kati), van, aki silent mangát készített eredetileg egy japán manga versenyre, ahol díjat is kapott érte (Pásztor Alexa).
Halter András pedig cuki és kifejező figuráinak segítségével megidézi Brueghel képeit, ezek azok a játékok, amelyek egy művészettörténész lelkületű olvasó/néző szívét kellőképpen megdobogtatják (ezt Kaposi Dorkán, kísérőmön is észre lehet venni). Mi tagadás, a szerzői képregények esetében itthon néha problémát okoz, hogy a sztori, a szöveg és a kép nincs azonos színvonalon, de Halternek (aki egyébként rajztanár) mindez nem okoz gondot.

Ahogy haladunk előre, úgy komolyodnak a témák. Míg Pásztor Alexa egy szerelemi csalódást dolgoz fel mangájában, addig Ghyczy Csongor az internetfüggőségről készített egy igazán mai képregényt. A férfialkotó női nézőpontot választott, és egy leszokató táborba is elkísérhetjük a főhőst, aki kemény harcot vív többek között telefonjával. A minimalista szövegek és a rideg hang ügyesen hangosítja fel a témát.

Koska Zoltán (munkáira már régebben felfigyeltem, https://tiszatajonline.hu/?p=46018, https://tiszatajonline.hu/?p=53534) a szokásos önreflexív, ironikus és áttételes stílusban a focimániát figurázza ki. Oravecz Gergely, aki a szintén nagyon erős képi, illetve szöveg- és gondolatvilággal jelentkező alkotók közé tartozik (egyik kedvenc darabom tőle a Blossza). Tőle nem annyira megszokott módon most egy színes képregénnyel jelentkezett, és az iskolai kirekesztés témáját dolgozza fel egy cigány kamaszt ért bántalmazástörténetben.

Cserkuti Dávid, akit az Unicum és az Unicum Next többszörösen díjazott kampányai után, ha nem is név szerint, de biztosan sokan ismernek, a kiállításon látható képregényében kamasz gyerekei életét dolgozza fel kellően ironikusan, apai szemszögből. A szerdán és csütörtökön megrendezésre kerülő Rejtő orrvérzésig című rendezvényen is találkozhattunk a második napon Cserkutival, mivel egy olyan projekten dolgozik éppen, amelyben Rejtő regényeket visznek animációs filmre.

Hasonló nyomvonalon, a szülői nézőpont előtérbe helyezésével dolgozza képregényre új gyermeke érkezését Fritz Zoltán és felesége Fritzmayer Nóra. Utóbbi rajztanár, aki rajzain az ebből eredő stilizáltságot meg is őrzi, vizuális újszerűsége inkább a kompozíciókban rejlik, míg Fritz Zoltán az anyaság kedves, finom, színes szagos szép képeit egy egészen más (apai) kontextusba helyezve, a fekete-fehér rögvalóságával az altatás, a vásárlás és egyéb, mindennapinak tűnő helyzetek nehézségeit önti komikus, gyakran „hangosan röhögős”, ironikus formába.

Az a szuggesztív és minden tekintetben megalkuvásra képtelen alkotó, aki bár a kiállítás utolsó harmadában helyezkedik el, most mégis a felsorolás végére maradt, Lakatos István. Nem véletlenül. Egyrészt az ő munkái, ahogy kísérőm, Kaposi Dorka is megjegyezte, gyakran a derűs, vicces rajzok mögött bizarr témákat rejtenek, tehát korosztályi besorolása legfeljebb időpocsékolásnak tűnik, és persze, sokszor azok a derűsnek tűnő képek is közelebbről nézve apró titkokat, abszurd játékokat rejtenek el mindenfelé. Az egyik kisebbeknek való sorozata a Mikkamakka folyóiratban elindult majd leállított, a gyerekek által nagyon kedvelt és vicces képregény volt, ez is látható most a galériában, a Bucó Szetti Tacsin és társain szocializálódott felnőtt olvasók nagy örömére is.

A Deák 17 Galéria kiállítása izgalmas anyaggal mutatja be, hol tart ma nálunk a képregény művészet egy szelete, a gyerek- és ifjúsági képregényé. A kurátor (Zsigó Bianka) és Kaposi Dorka, a múzeum vezetője kitűnő munkát végeztek, és természetesen és legfőképpen az alkotóké a respekt.

Szekeres Nikoletta