Tiszatájonline | 2024. május 30.

Bemutatjuk a Dugonics Társaság irodalmi pályázatának győzteseit

Jegi ogre

DEMETER KORINNA


Demeter Korinna (Szegedi SzC Vedres István Technikum, 11. G)

Az irodalom számomra érték. A tudás és tapasztalás esztétikus formába öntött megfogalmazását, és átadását jelenti. „Hol van az értelem? Keresem, de nem lelem. Egyre csak olvasok és tanakodok.”


Vakító táj, nehéz, fagyos levegő. Egy teljesen átlagos nap, teljesen átlagos természeti körülményekkel, egy teljesen átlagos sarki ogre számára. Ül az átlagos buckáján, az átlagos arckifejezésével. Az a bizonyos arckifejezés rendkívül átlagos volt…

Talán évek-, évtizedek óta tartó arckifejezés. Foghatjuk a magányra, az unalomra, vagy esetleg a monotonitásra. Akárhogy is, ez a huzamos idejű állapot ma véget ér. Nem belső elhatározás, nem motiváció. Egy külső inger… egy látogató. Az első arckifejezés meghökkenésre utal talán a legjobban… Kikerekedett szemek, hirtelen sápadtság. Mintha félne, hogy csak a magány játszadozik vele. Nyel egyet, feláll buckájáról, lesöpri magáról a talán már több hónapja bundájára jegesedett hó nagy részét, és megáll… Gondolkozik. Vajon mi lenne a helyes cselekedet? Elinduljon? Maradjon? Hozzá szóljon talán? Ugyancsak pillanatok leforgása, mégis olyannyira hosszúra nyúlik döntésképtelensége, hogy azon kapja magát, már a látogató lépdel felé. Kirajzolódik alakja, felcsillannak szőke fürtjei. Az ogre még nagyobb meglepetésére egy kislány áll előtte. 

– Szia! – szólal meg a lányka a lehető legártatlanabb csengéssel szóló hangon, a világ összes nyugalmával. 

– Ki vagy kislány? – hajol le hozzá nehézkes testalkatával. 

– Nem tudom. Te ki vagy?

– A Jegi ogre. 

– Akkor én is az vagyok! 

Az ogre újfent gondolkozni kezd… Gyermeki természet, képzelet, valamiféle játék, vagy őszintén nem tudja ki is ő? 

– Hogy lennél ogre? 

– Nem vagyok? – csalódottság váltja le a lány mosolyát. 

– De akkor mi vagyok? 

– Embernek tűnsz. 

– Embernek? 

– Embernek. 

– Akkor ember vagyok! – lelkesül fel újonnan, viszont az ogréról nem mondható el ugyanez. 

– Valami nincs rendjén… Ha ember lennél, már megfagytál volna egy szál ruhácskádban. 

– Nem fázok, köszönöm. 

– Akkor nem lehetsz ember. 

– Ha ogre se és ember se… akkor mi vagyok? 

– Nem tudom, talán csak furcsa ember. 

– De attól ember? 

– Talán ember. 

A kérdésre adott bizonytalan válasz úgy-ahogy, véget vetett a témának. Egyikük sem volt elégedett vele, egyikük sem tudta hova tovább, de azt mindketten érezték, hogy a beszédtéma, még ha nem is kielégítő válasszal, de kimerült. A már megszokhatott rövid hezitálás után az ogre visszaült hóbuckájára, várva, hogy a szőke kislány továbbálljon. De nem úgy tűnt, hogy továbbállna, éppen, hogy úgy tűnt, nincs hova tovább állnia. Odalépett az ekkor már helyére települt ogre mellé, megigazgatta szoknyácskáját, és lehuppant vele szemben. Az ogréra szegezte várakozó szempárjait. 

– Mit csinálsz kislány? 

– Te mit csinálsz? 

– Ülök. 

– Akkor én is ülök. 

– Mi céllal? 

– Te mivel? 

– Én vagyok a Jegi ogre, én vigyázok a jéghegyekre. 

– Akkor én is azt csinálom. 

Ültek ketten, és ezúttal ketten vigyáztak a hegyekre. Vigyáztak rájuk egy napig, majd a kislány megszólalt. 

– Unalmas. 

– Micsoda? 

– Vigyázni a hegyekre. 

– Akkor miért vigyázol te is a hegyekre? 

– Mert egyedül még unalmasabb lehet. 

 Az ogre elmosolyodott. Már nagyon sok ideje nem mosolyodott el. Talán évek-, talán évtizedek óta. 

– Igazad van. – válaszolta a kislánynak. 

Tovább vigyáztak együtt a hegyekre még három napig. 

– Tudod, ha ember lennél, már szomjan haltál volna. 

– Talán fura ember vagyok. – idézte mosolyogva az ogre szavait, majd komolyabb tekintetre váltott, ahogy eszébe jutott valami általa fontosnak vélt. – Mit csinálnak az emberek, nekik mi a feladatuk? Hegyekre vigyáznak? 

– Céltalanok. 

A kislány hirtelenjében kétségbe esett. 

– Céltalan lennék? 

– Az emberek magukban céltalanok… De leleményesek és reményteljesek. Maguknak találnak célokat. 

– Szóval lehet bármi a célom? Amit csak akarok? 

– Így van. 

– Az a célom akkor, hogy ne egyedül őrizd a jéghegyeket! Ha lesz egy barátod, nem leszel magányos. Én leszek a te barátod! 

Az ogre sose fázott. Sose fázott, most mégis melegséget érzett. Ezzel a számára különös érzéssel őrizte tovább a hegyeket a kislánnyal egyetemben. 

 Őrizték két hónapig, majd az ogre megint megszólalt. 

– Tudod, ha ember lennél, már éhen haltál volna. 

A kislány szigorú tekintettel, bólintva tudomásul veszi az előbb elhangzottakat. Nem adja fel, talán nem kell innia, se ennie, de attól még lehet furcsa ember! Őrzik tovább.

Őrzik lassan hét éve, majd megint így szól az ogre: 

– Tudod, ha ember lennél, már öregedtél volna. 

 A lány szomorúan konstatálja, hogy ez sem jött össze neki. Bizakodó, bizakodó, még talán így is lehet furcsa ember! Őrzik tovább már talán száz, vagy százhúsz éve ugyanott ülve, ketten… 

– Tudod, ha ember lennél, már természetes úton meghaltál volna. – mondja az ogre, aminek hallatán teljes feladás lengi körbe a kislányt, mitől lenne ember, ha mégcsak nem is halandó. Miért is lenne az, ha még a fő vonások sem stimmelnek… 

– Van bennem valami… bármi… ami egy kicsit is emberi? 

– Talán… A remény. Miért szeretnél ennyire ember lenni? 

– Lenni szeretnék valami… Mi legyek, ha nem vagyok se ogre se ember? 

– A barátom.


A Dugonics Társaság Szeged város legrégebbi ma is működő civil egyesülete. A Társaság célja Szegeden és vidékén a magyar tudomány és művészetek művelésének pártolása, eredményeinek terjesztése és népszerűsítése. A Társaság Ifjúsági Tagozata a középiskolás diákok tehetséggondozását tűzte zászlajára. Minden évben meghirdeti a Magyar Kultúra Napja tiszteletére vers-, illetve novellaíró pályázatát. Az irodalmár zsűri az alábbi tanulókat jutalmazta első helyezettként:
Vers: Szirmai Zalán
Próza: Demeter Korinna
Átirat: Jenei Boglárka