Izsó Zita versei
Ebben az évszakban nem járnak erre turisták.
Ki találna élvezetet abban, hogy bámulhatja a
többé-kevésbé mozdulatlan víztömeget,
a naponta kétszer érkező és távolodó hajókat,
fedélzetükön a halakat,
amiket rajtam kívül senki sem becsül le annyira,
hogy visszadobna akár egyet is […]
A kegyelem természete
Ebben az évszakban nem járnak erre turisták.
Ki találna élvezetet abban, hogy bámulhatja a
többé-kevésbé mozdulatlan víztömeget,
a naponta kétszer érkező és távolodó hajókat,
fedélzetükön a halakat,
amiket rajtam kívül senki sem becsül le annyira,
hogy visszadobna akár egyet is –
én mégis minden alkalommal megteszem.
A tapasztalt halászok hálátlannak tartanak,
és az én nevemet is felírták egy cetlire,
biztos vagyok benne, hogy aki engem húz,
nem karácsonyi ajándékot vesz,
hanem megtanít ölni,
drága étterembe visz, ahol olyan állatokat szolgálnak fel,
amiket élve kell megennem, hogy egyértelműbb legyen a kapcsolat
szükség és pusztítás között.
De nekem nagyobb örömet okoz a hatalom,
hogy életeket, pontosabban működő testeket menthetek,
sokszor minden különösebb ok és érzelem nélkül,
közben pedig hagyom,
hogy az égből lecsapó madarak halálra sebezzék
legszebb halaim.
Téged is így mentett meg, hogy aztán hagyjon elveszni,
és végignézhessük mindannyian halálodat.
Azóta nem zavar az értelmetlen pusztulás,
csak azt csinálom, amit ő tett velem.
Nem etetem az állataimat,
ne higgyenek többé abban, hogy léteznek emberek.
A hit fokozatai
Nem tudok beszélni az érkezésről.
Képzeljetek el egy saját partszakaszt,
lefelé fordított poharakat, tengerre néző ablakot.
Mindennap kijön a vízből valaki, akit a világ bizonyos pontján
láttak meghalni,
itt meg csak fél lábra áll, oldalra billenti a fejét,
hagyja, hogy kifolyjon füléből, testüregeiből a víz,
de nem nevezik feltámadásnak a szemmozgást,
a vesék összehúzódását, a beinduló keringést.
Ki tudja, téged a világnak mely pontján foglak megtalálni,
ott leszek-e akkor, amikor kilépsz a vízből.
És nem fogsz-e haragudni, hogy nem szólítalak a neveden,
hanem hagyom, hogy sétálj, leülj, kifáradj, megéhezz,
megszokd a test kívánságait, azt, hogy újra élsz,
aztán eléd állok, és felkínálom, amit idáig hoztam,
és aminek a súlya felsebezte a karom.
Napok óta nem mozdulok innen.
Nézem a kikötőt, a hajók úgy ringanak, mint
süllyedő, emelkedő mellkasodon az ajándékba kapott medál.
A parti emberek egy darabig érdeklődve néztek,
most már furcsán méregetnek,
nem értik, miért nem gyönyörködtet a tengeri népek legendája,
miért akarok hinni benne, miért áltatom magam,
mintha házi kedvencként nevelgetnék egy olyan állatot,
amit mások csak a húsáért tartanak.
Méhkirálynő
A gyerekszobában esett össze.
Csak azt érezte, hogy nem mozog benne.
A kórházból már másnap hazaküldték, kellett a hely egy másik betegnek.
A harmadik után
a szabadban akart szülni,
hogy állatok nyalogassák a sebét.
A férje szerint az a legrosszabb az egészben, hogy mindig új nevet kell kitalálni,
a régiek pedig foglalják a helyet,
mint háborúkat átélt öregasszonyok polcait
az üres befőttesüvegek.
Napok óta nem jött ki a házból.
Nem tudta hordani a jegygyűrűjét, mert túl nagy volt rá,
mint minden meghatározás.
Már senki nem mert ígérni neki semmit,
csak a kezébe nyomták
az aktuális horoszkópokat.
Közben még többet foglalkozott a háztartással,
hogy valamivel eltöltse az idejét
úgy tartotta a barackokat a vízben,
mint fürdetéskor a csecsemő fejét.
Szkafander
Párnáján ott maradt a mélyedés,
gyümölcshúsban a kiszedett mag helye.
Leverte a vázát,
csak a látszat kedvéért, sokkal később szidtuk le érte,
a gyerekek közben úgy számoltak,
mint máskor villámlás és égdörgés között.
Az orvosok megmutatták
a röntgenfelvételen,
hol fedezték fel az ismeretlen bolygót.
és megnyugtattak minket, a gyerekek nem félnek,
de apa azt mondta, attól kezdve nem aludt el,
hanem feszülten végighallgatott minden mesét,
mi pedig közben nyugtatni próbáltuk:
a halál nem olyan, mint
az a sötét kamra,
ahova a múltkor játék közben bezártuk.
Az istennek nevezett
Az istennek nevezetthez közel álló nő
– emberi fogalmaink szerint talán a
a lányának mondanám –
féltékeny lett a húgom szépségére.
Mivel sokszor lefestettem, nem nyugtatta meg,
hogy halandó.
Ugyan gyerekes, vagyis az ő fogalmaik szerint
inkább emberi túlzásnak tartja azt szót, hogy „megörökítettem”,
mégis hosszú időre láthatóvá tettem,
és mivel mindez testvéri kapcsolatunkból eredően
minden érzékiségtől mentesen történt,
sokkal őszintébben sikerült láttatnom,
mennyire szép,
hiszen nem fűződött hozzá semmi érdekem.
Valami ilyesmit magyarázott nekem az,
akit egészen addig istennek neveztem,
aztán arra kért, válasszak, hogyan akarom elfelejteni.
Vagy megbetegíti valamivel, ami mi mértékeink szerint lassan,
ám isteni léptékkel mérve azonnal öl,
hogy aztán napról napra, évről évre kopjanak ki belőlem a vonásai,
vagy pedig engem vakít meg,
hogy soha többé ne láthassam, és ne legyek képes
lefesteni.
De mielőtt választhatnék, mindig véget ér az álom,
felébredek, még éjszaka van, körülöttem minden koromsötét,
néhány pillanatra azt képzelem,
hogy én megvakultam, és te élsz.
Az ébredő
Koránkelőnek hívjuk,
mert tíz hét vegetatív kóma után
ma reggel hajnali fél négykor ébredt, és fellármázta a folyosót.
Frissebb volt, mint valaha,
ágya mellett a látogatók elszáradt virágai láttán
nem volt nehéz elképzelni egy olyan világot,
ahol a halál ártalmatlan növényevő.
Utólag derült ki, hogy betegség,
mint valami megzavart tolvaj,
nagy rendetlenséget hagyott a testében maga után.
Például egyik érzékszerve, a látás, mint valami beomlott kijárat,
többé nem jut rajta ki.
Ezt kihasználva különböző ízeket kóstoltattunk vele,
nagy összegű fogadásokat kötöttünk, eltalálja-e, mi az, amit éppen eszik,
mert a csoda nem volt elég tőle,
mindenki a saját szerencséjét követelte,
azokban a napokban,
amikor tudni még nem mertünk,
de hinni már nem volt erőnk.