Itt maga a kép a szöveg

BESZÉLGETÉS
MÁRAY MARIANNAL

Máray Mariann elismert illusztrátor, több kiadónál jelentek már meg illusztrációi. Két éve több képét is beválogatták a Bolognai Gyerekkönyvvásár kiállítási anyagába, idén pedig a Silent Book Contest döntősei között találkozhatunk nevével. Az újabb nemzetközi siker miatt kerestük meg, beszélgetünk vele a pályázatról, az arra leadott könyvtervéről, és arról, miért is izgalmas a szöveg nélküli képeskönyv műfaja.

– Az Utazz bálnabusszal! nagy nemzetközi sikert aratott. Beavatnád az olvasókat, hogy mik voltak ezek? Milyen a hazai visszhang?

– Mielőtt Magyarországon nyomdába ment volna, az illusztrációk közül ötöt beküldtem a bolognai illusztrációs pályázatra, ahol beválogatták a kiállított munkák közé, és így bekerült a 2017-es katalógusba is. A kiállítás aztán – ahogy minden évben – körbejár a világon, Európa után volt Amerikában, Japánban és Kínában is.

Múlt nyáron meg is hívtak Pekingbe, workshopot tartani gyerekeknek és fiatal illusztrátoroknak a múzeumban, ahol kiállították.

Közben a kollekcióba válogatták a The elephant’s dream című illusztrációsorozatomat  a CCBF Chen Bochui Award pályázatán is, ez Sanghajban volt, tavaly ősszel.

Itthon örömmel fogadták a külföldi sikereket, de semmilyen díjat nem kapott, elég rosszul fogy, és a második részt pedig ki sem adják.

– Itt egy újabb siker, beválogattak az idei Silent Book Contest shortlistjébe! Aki még sosem hallott erről a pályázatról, mit érdemes tudnia róla?

– Az azóta már elhunyt olasz illusztrátor, Gianni de Conno alapította a díjat az IBBY-vel, a BCBF-el és a MiBACT-al közösen. Ez egy nemzetközi pályázat, amire szöveg nélküli könyvvel lehet pályázni, olyannal, aminek az oldalszáma és a mérete is kötött. Ez valószínűsíti, hogy a pályázó anyagok direkt erre az eseményre készülnek. A shortlist 8-10 könyvet tart benn, akik közül májusban dől el, hogy ki a nyertes, és Bolognában a nemzetközi könyvvásáron kiállítják a beválogatott könyvek illusztrációs anyagát.
A shortlistre bekerült rajzolókat meghívják Bolognába, a kiállítás megnyitójára. A fődíjat májusban adják át, ez egy pénzdíj, egy évre megveszik a szerzőtől a könyv jogait, és ki is adják.

– Mi inspirálta a pályázatra leadott anyagot, és miről szól a történet?

– Nagyon szerettem volna indulni, de kicsúsztam az időből, és már le is tettem róla, hogy kész leszek, amikor meghosszabbították 10 nappal a határidőt. Viszont addig egy vonalat sem húztam. Így 18 nap alatt csináltam meg a könyvet, aminek az alapötletét még nyáron gondoltam ki, amikor délutánonként a másfél éves Minkát próbáltam elaltatni. Arról meséltem, hogy alszanak az állatok, soroltam neki, hogy alszik a medve, a tigris, az elefánt, a róka, a kutya, a zebra és így tovább, egy idő után szépen ő is elaludt. Látván ezt, egy egyszerű lapozóban gondolkodtam, ahol az egész napra leosztva persze lesznek olyan állatok is, akik nappal alszanak, és olyanok, akik éjjel. Ez az alapötlet, ezt járja körbe a silent bookom is. Tizennégy órán át, miközben először lemegy a nap, majd újra feljön, végigkövetjük két barát, egy nappali és egy éjszakai állat kalandjait. A barátságuk azért különleges, mert igazából csak teázni szoktak együtt, amikor váltásban fekszenek és kelnek, de a köztes időben vigyáznak a másikra, hogy ne váljanak a vadállatok prédájává. Rajtuk kívül persze egy egész sereg állat van mindkét csoportból még a könyvben, akik szépen, beszabályozott ritmusban fekszenek és kelnek. A könyv olyan részletes, hogy böngészőként is működik, nyomon lehet követni az oldalakon a szereplőket.

– Általában a szülők elhatárolódnak a szöveg nélküli képeskönyvektől, nem igazán tudják, hogy hogyan kellene használni. Mire és miért jó egy silent book?

– Ez egy nagyon érdekes műfaj, én viszonylag kevés ilyet láttam előtte, kölcsön is kellett néhányat kérnem, hogy megismerkedjek velük. Másfajta élményt ad, mint a felolvasható könyv, mert itt a néző a saját interpretációját teremti meg a történetből, a saját szókincsével, és esetleg a fókuszpontok is máshová tolódhatnak, mert a szöveg nem nyújt ebben támpontot. Nyilván erősebb figyelmet is kíván a felolvasó szülőtől, igazi közös szórakozás (nem mintha a felolvasás nem lenne az!). Ez nagyon érdekessé teszi, ráadásul tényleg attól függően, hogy a gyerek milyen korú, lehet egyszerűbben vagy bonyolultabban mesélni. Egész nagy irodalma van a szöveg és kép kapcsolatának a szövegértelmezésben, annak is, hogy vajon az illusztráció mennyire kell, hogy hűen kövesse a szöveget. Hát itt nem a kép szolgálja a szöveget, hanem maga a kép a szöveg is.

– Hogyan ragadható meg a különbség a két munkafolyamat között, amikor szöveghez készítesz illusztrációt, illetve amikor csak képi narratíva van?

– Azt gondolhatnánk, hogy egy illusztrátornak maga a paradicsom egy silent book elkészítése, de amennyivel szabadabb és könnyebb, annyi nehézséget is hoz magával. A szöveghez készített képeknél figyelni kell arra, hogy mit írt a szerző, és lehetőleg úgy hűnek lenni hozzá, hogy azért a saját világ és az elképzeléseim is érvényesüljenek. Ebből szokott is néha probléma lenni. Itt viszont nem segít a szöveg, mindent oda kell rajzolni, aminek jelentősége lehet, hiszen az olvasó/néző csak a képek alapján értelmez. Nagyon pontosan felfűzött narratíva kell, egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy érthető lett a könyvem a végére, pedig alaposan átgondoltam. Nem tudom, észreveszik-e a nézők, hogy egy gepárd végig ott van a lapokon elbújva, mielőtt színre lépne. Több ismerősömmel megnézettem leadás előtt, ők értették az egészet. De nagyon kíváncsi leszek a gyerekekre.

– Amikor valamilyen szöveghez készítesz illusztrációt, mennyire szoktál plusz olvasatot adni a történethez vizuálisan?

– Attól függ; ha hagyják, akkor annyit, amennyit csak lehet. Az illusztrátornak szerintem ez az egyik legszórakoztatóbb dolog, és a legnagyobb kihívás is, ha úgy követheti a történetvezetést, hogy közben saját ötleteket is elhelyezhet benne, persze anélkül, hogy a narráció sérülne. Nem mindig van erre lehetőség, egy könyv sok emberen megy keresztül, főleg ha kiadói megrendelésre készül.

– Említetted, hogy ha valaki figyelmes, észreveszi, hogy a gepárd minden oldalon felbukkan. Van még olyan részlet, ami csak nehezebben, többszöri átnézésre fedezhető fel?

– Eredetileg sokkal több szereplőt terveztem, és mindegyiknek külön története lett volna, de nem akartam túlzsúfolttá tenni a könyvet, azt szerettem volna, ha van dinamikája, és vannak szellősebb oldalak is. De a két főszereplőt, a zebrát és a véznaujjú makit érdemes figyelgetni, ők elég viccesek végig. Ha a végére ért a könyvnek a néző, visszalapozva sok jóbarátot megtalál, akire azelőtt ügyet sem vetett esetleg.

– Végezetül ajánlanál pár, illusztráció szempontjából izgalmas kötetet az érdeklődőknek?

– Rengeteg gyönyörű könyvet láttam mostanában, nehéz választani! Nagyon kedvelem Isabelle Arsenault képeit, nemrég átlapozhattam a Jane, the fox and me-t. Izgalmasnak tartom még Owen Davey gyönyörű könyvét, a Mad about monkeys-t, vagy Laurent Moreau Les beaux instants kötetét.

Kelemen Réka