Író-olvasó találkozó

– Mindenki ír, senki nem olvas – mondta egyik interjújában. Bár rövid, annál velősebb kijelentés ez. Miért csökken Ön szerint az olvasók, és nő az írók száma? Az írót itt úgy értem, hogy azoké, akik a gondolataikat valamilyen formában publikálják.

– Egészen pontosan úgy hangzott a mondat, hogy ma már többen írnak, mint amennyien olvasnak, s mikor ezt mondtam, Temesi Ferit idéztem. Azt viszont nem gondolom, hogy drasztikusan csökkent volna az olvasók száma. Attól tartok, inkább az olvasás korábbi népszerűségét becsüljük fölül, azaz idealizálunk, legalábbis ami a szépirodalom vagy ahogy nevezni szokták, a magas irodalom olvasóit illeti. Szerintem az igazi irodalom mindig is kevesek legbensőbb magánügye volt. És igazi irodalmon az egyszerűség kedvéért azt értem, amit Sík Sándor értett, vagyis „olyan nyelvi művek összességét, amelyekben esztétikum van”. Amit Paul Van Thiegem úgy fogalmaz meg, hogy szépirodalom „az a mű, amelyről esztétikai ítéletet lehet mondani”. Ugyanakkor, amikor olvasásról beszélek, már rögvest pontatlanul fogalmazok, mert minimum két típusú olvasás létezik: az információszerzési technológia és az, amit az olvasásszociológusok mélyolvasásnak neveznek, én ezt szívesebben hívom alkotó vagy teremtő olvasásnak. Ennek során ugyanis az olvasónak újra kell teremtenie a művet, ez nem passzív, hanem nagyon is aktív folyamat, energiát, koncentrációt, időt, szellemi munkát igényel. S mivel a szépirodalomhoz csakis ezzel az utóbbival, a teremtő olvasással lehet közelíteni, ez bizony nem kikapcsolódás, nem pihenés, ez sokkal-sokkal több, egyúttal nehezebb is… A nehézségeket pedig korunk embere igyekszik úgy kerülni, akár ördög a szentelt vizet…

– Az elmúlt egy-két évtized egyik hozadéka, hogy előzetes kritika nélkül is megjelennek szövegek. Köszönhetően a magánkiadóknak, ahol gyakran nincsen se szerkesztés, se korrektúra, illetőleg egyes online folyóiratoknak, ahol hasonló a helyzet. A valamikori kanonizációs modell első lépcsőfoka gyakran kimarad. Ön szerint milyen hatással van ez – ha van egyáltalán – a kortárs irodalom egészére?

– Én úgy látom, a kanonizációban Magyarországon mind a mai napig a folyóiratok az elsődleges szereplők. Létezik pár tucat szakmailag igényes, jó folyóirat a Kárpát-medencében, amelyekben megjelenni rang. És létezik több tucat, amelyekben publikálni nemhogy nem rangot, de inkább hátrányt jelent. A kiadókkal a helyzet hasonló. Ha egy tehetséges szerző olyan kiadónál jelenik meg, amilyet körülírt a kérdésében, hosszú évekig tarthat, míg elfeledteti ezt a ballépését. Ha egyáltalán sikerül. Mindezt persze lehet megcsontosodott szerkezetnek, vagy akár elitizmusnak is nevezni, szerintem azonban egyszerűen csak szakma. A művészetek még mindig a hajdani céhekhez hasonlóan működnek. Aki nem tud tagjává válni a céhnek, az minimum kívülálló marad, a kánonnak nehezen juthat a közelébe. Hogy ez jó vagy sem? Azt hiszem, kevesen kérdőjelezik meg, hogy az Orvosi Kamara hasznos és fontos szervezet. Nem árt, ha olyan doktor foglalkozik velünk, ha megbetegszünk, aki ért a gyógyításhoz. Hogy a művészet kamaráinak, ezeknek a bizonyos „céheknek” a létjogosultságát mégis sokan vitatják, annak sok oka van és nagyon messzire vezetne, ha ezekbe itt most belemennénk…

– Szintén új jelenség, hogy több jó nevű kiadó egyáltalán nem fogadja már leendő elsőkötetes szerzők kéziratait, hanem egyenesen magánkiadókhoz küldik őket. Ha ott bizonyítottak, jöhetnek. A tehetséges fiatalok – pénz hiányában – ezzel nehéz helyzetbe kerülnek. Mit javasolna nekik az irodalomba való „betörésre”, egyáltalán mi a véleménye erről a jelenségről?

– Én ezt nem így látom. Sőt. Azt tapasztalom, hogy számos jeles, igényes kiadó kimondottan nyitott a fiatalok felé. A magánkiadónál megjelent kötet pedig, ahogyan utaltam rá föntebb, sokkal inkább hátrány a szerző későbbi pályáján, mint előny. Napjainkban a tehetséggondozás reneszánszát éljük, sokkal több lehetősége van ma egy pályakezdőnek, mint amennyi, mondjuk, az én fiatalkoromban volt, számos műhely létezik, amelyek közül nem egy, nem kettő rendkívül hasznos azoknak a fiataloknak, akik a(z) (szép)irodalom útjára szeretnének lépni.

– Kifejtené ezt bővebben, pontosan milyen műhelyekről beszélünk?

– Nagyon fontos és hasznos például a Hajdúböszörményi Írótábor, ahonnan számos fiatal indult, s ahová nem ritkán azok is vissza-visszatérnek nyárról nyárra, akik tulajdonképpen már megtalálták a helyüket a kortárs irodalmi életben. Föltétlenül meg kell említeni a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nkft. Előretolt Helyőrség Íróakadémiáját, amely az indulásakor, s voltaképpen azóta is támadások kereszttüzében áll, de ha föllapozunk bármilyen irodalmi lapot, kötődjön akármelyik szekértáborhoz is, szinte biztosan találunk benne olyan szerzőt, aki a Előretolt Helyőrség Íróakadémia egykori vagy jelenlegi hallgatója. És ez, úgy hiszem, önmagáért beszél… Akad még tucatnyi műhely, egyike-másika valamelyik neves íróhoz kötődik, sokszor igen jelentős tandíjakkal, s nagyrészt ezek is hasznosak és jók. Van választék bőven. És akkor még nem beszéltem a legtöbb bölcsészkaron létező kreatív írás minor szakokról, amelyek között ugyancsak található komoly műhely, nem is egy…

– A könyvespolcok zsúfolásig vannak „címekkel”, az eladások ezzel párhuzamosan gyatrák. Mi számít ma sikeres könyvnek a szépirodalomban?

– Ezt nem tudom megmondani, hiszen a példányszámokat félig-meddig üzleti titokként kezelik a kiadók, s nem ritka a kozmetikázás sem – a marketing jegyében, természetesen. Annyit hallok kiadóknál dolgozó ismerőseimtől, hogy a kortárs szépirodalom leginkább eladható „terméke” a regény. A novellás- és a verseskötetekre igen szerény a kereslet.

– Ezt én is több helyen olvastam. Ön szerint, miért nem divat ma a vers?

– A versszerű formában közreadott képződmények nagyon is divatosak. A közösségi oldalak tele vannak a „szeressük egymást, gyerekek” szintű és üzenetű valamikkel, amelyeket tömegek lájkolnak, osztanak, vésnek esküvői meghívókra vers, versrészlet gyanánt. Ezek többnyire egydimenziós szövegek, az értelmezésük nem igényli a teremtő olvasás képességét, a valódi vershez nincs közük, ám sokan mégis költészetként élik meg – és itt szándékosan használom ezt a szót – a fogyasztásukat. Azt hiszem, ez sem új jelenség. Hogy mást ne mondjak, Szabolcska Mihály a maga korában népszerűbb volt, mint Ady. Egy valódi vers többrétegű. Sőt! Sok-sok-sokrétegű! Szimbolikus-mitologikus látásmód, absztrahálás és megannyi egyéb készség és adottság szükséges a rétegei fölfejtéséhez. Vagyis részben olyan képességek, amelyek egyfelől éppen a teremtő olvasás művelése révén alakulnak ki, másfelől és magától értetődőn energiabefektetést igényelnek. 1964-ben jelent meg Marcuse könyve, Az egydimenziós ember, amely a végletekig egyszerűsítve arról szól, miként lett egy bámulatos, izgalmas, szárnyaló fantáziájú sokdimenziós lényből unalmas, szűkkeblű egydimenziós ember. És ez az egydimenziós ember ugyan miként élvezhetne egy sokrétegű szöveget, amelyben a fekete nem föltétlenül fekete és így tovább? Nem szűnő borzongással figyelem például a „tudományos világkép”-re hivatkozva folytatott ateista kampányt a közösségi oldalakon, amelynek részeként előszeretettel gúnyolódnak a Biblián, ami a világ legegyszerűbb feladata, mindössze szó szerint kell értelmezni a szövegét. Márpedig szó szerint értelmezve a Genezis vagy a hegyi beszéd éppen olyan értelmetlenség, mint az, hogy a semmi ágán ül szívem. Csak hát aki ezeket szó szerint értelmezi, az már elveszített valami alapvetőt az emberi mivoltunkból…

– Ahhoz, hogy ma valaki sikeres író legyen jó marketing is kell. Aki azonban tehetséges szerző, nem feltétlenül tehetséges marketinges is. Ez az ellentmondás napjaink sajátja, vagy régen is meg kellett küzdeni ilyen formában a sikerért?

– Az nagy baj, ha az embernek saját magát kell eladnia. A kiadónak, illetve a menedzsmentnek, például ügynökségeknek kell jó marketingesnek lennie, nem a szerzőnek. A szerző feladata, hogy azokkal a lehetőségekkel, amelyeket a kiadó vagy az ügynökség fölkínál, éljen. 

– Hogyan lehet definiálni az írót egy olyan világban, ahol bárki megjelenhet?

– Egyre inkább úgy, ahogyan az angolszász kultúrában. Ott mindenki, aki írt egy könyvet, writer. Ha szakács- vagy barkácskönyv, netán életvezetési tanácsadó füzetke szerzője, akkor is. Mindazonáltal a magyar nyelvben van a megkülönböztetésre mód: a szépíró kifejezés. Ő az, aki szépirodalmat ír. A szépirodalom pedig az, amiben esztétikum van… 

– Gyakran a könyvkiadók legalább annyira fókuszálnak egy adott kézirat eladhatóságára, mint annak nyelvi megformáltságára. Mennyiben okozhat ez minőségi romlást a megjelenéseket illetően?

– Még nem tartunk ott, ahol például az amerikai könyvpiac, hogy a kiadó megszabja, hány szavas legyen a kiadandó regény, azaz meghatározza, a szerző mekkora szókincset használhat. És szerintem nem is fogunk, mert a magyar könyvpiac kicsike, határon innen és túl, minden magyar ajkú olvasót beleszámolva, nagyjából 14 millió potenciális olvasóval. Sőt, a szépirodalom vonatkozásában mindenképpen kevesebbel, hiszen a 6 éven aluli gyerekeket semmi esetre sem számíthatjuk bele a célközönségbe. A kortárs szépirodalom potenciális olvasói pedig még sokkal kevesebben vannak…. A legtöbben nem kívánnak energiát fektetni az olvasásba, nem szeretnének megküzdeni azért, hogy újrateremtsenek egy-egy szépirodalmi szöveget. Következésképpen a kortárs szépirodalom bajosan válhat piaci tényezővé. Temesi Ferit idéztem korábban, ebben a beszélgetésben is, de Szentmártoni Janit is szoktam, s most is megteszem: a korszellem nem katarzist, hanem extázist akar. Márpedig a katarzis nem jön olyan könnyen, mint az extázis. A katarzishoz alkotó-teremtő módon kell megragadni egy-egy művészeti alkotást, az extázishoz adott esetben elegendő némi kemikália is…

– Beszélhetünk ma úgy szépirodalomról, mint 100 évvel ezelőtt? 

– Magyar viszonylatban biztosan nem. Jókai a maga korában igazi rocksztár volt, s ez még a mai mainstream szerzőkről sem mondható el, s azokról sem, akik a lektűr és a szépirodalom határán egyensúlyoznak, de még a legmenőbb lektűr- és zsánerszerzőkre is csak hellyel-közzel…

– Nem fogom pontosan idézni, de Esterházy Péter egy helyütt úgy fogalmaz, hogy aki ma ír, az tudja, hogy nem az utókornak ír. Fontos kijelentés ez. Változtat ez az Ön írói hozzáállásán, feltéve persze, ha egyet ért vele.

– Minden tiszteletem mellett, én úgy gondolom, aki az emberiség kultúrtörténete során bárhol, bármikor szépirodalmat írt, az nem az utókornak írt. Persze, ettől még remélhette, remélheti, hogy az utókorban is akadnak majd, akik olvassák. 

– Fokozandó az előbbieket: olvasó nélkül, érdemes írni? 

– Bevallom, én mindezek után sem hiszem, hogy nincs olvasó. Belekezdhetnénk, persze, egy számháborúba, hogy mennyi a jó és mennyi a nem jó, mennyi a kevés, mennyi a sok, de szerintem ez sehová sem vezet. Dolgozni kell. Esetünkben írni. A többi elválik.

Szigeti Kovács Viktor