Inland art

LANCZKOR GÁBOR: MONOLIT

Mivé válik a kő? Nőhet rajta moha, készülhet belőle szobor – a természet és művészet, létrehozás és pusztítás feszültsége alapvető tapasztalat Lanczkor Gábor lírájában. Válogatott ver­sek esetében mindig izgalmas az új struktúra koncepciója a kötet és az életmű tekintetében, de vajon kell-e az előző kötetek, a megidézett pretextusok ismerete és nemismerete között különbséget tenni olvasáskor, vagy inkább úgy érdemes tekintenünk ezekre a válogatott versekre, mint a tájsebzett látképre, egy kibányászott vulkánra vagy a Colosseum falára telepedő mohára, ami a veszteség és az idő pusztítása ellenére is jelen van, annak köszönhetően folyamatosan változik, alakul?

A hét részből álló kötet 22 ciklusát a stílus, a nyelv és motívumok szintjén a teremtés és a rombolás konstruktív és destruktív működésmechanizmusai fogják össze. A művészet, az alkotás mint teremtés valamint a természet mint műalkotás és mint egyfajta ősi jelenlét kerülnek kapcsolatba, egymás leképezéseiként, hogy aztán egymás alternatívájává váljanak egy alvó vulkán kisajátított krátere vagy egy performansz képében. A Monolit az elpusztíthatatlanság kollázs­kísérlete, mely a nyelv, a művészet, az élet és a természet között feszülő dinamikából született. Az elképzelhetőség négy perspektívája organikusan rétegződik egymásra, a válogatás intenzív versélmény annak, aki egy geológiai kitérő alkalmával nem riad vissza a kulturális hordalékanyagtól.

Michael Heizer 1969-ben kivájja egy hegy két egymással szemközti oldalát a Moapa-völgyben, Gordon Matta Clark, az Anarchitecture keresztapja pedig lyukakat fúr New York lakatlan bérházaiba a hetvenes években. Dekonstruált műtárgyaikkal olyan folyamatokat modelleznek, melyek működéséhez hatalmas erők szükségesek, olyan nyomoknak állítanak örök emléket, melyek a természet organikus működésébe beavatkozó ember munkájának jelei. Akárcsak a roncsolt versformájú Triple Negative, melyben a Hegyestűn, a Ságon és a Badacsonyon ejtett ipari hegben „Fényesen fehérlik / A szél-tapasztotta tó” (289). Lanczkor azonban tovább megy annál, hogy a természet kizsákmányolásán túl az azzal való harmonikus együttélés igényét taglalja. A Performer ciklus verseiben a költészet általi nyelv és a természet egybeolvad, hogy később a szertartásosan elásott London-könyv alkotója a fák radikalizmusában találja meg önmagát (Anarchitecture).

Az ökopszichológia morális megközelítése szerint az ember egyenlő a természettel, ezért ökológiai veszteség során gyászolni kezd. Ökopszichológiai szorongás esetén tisztában vagyunk azzal, hogy a természet részeként élünk, de azzal is, hogy eközben kizsákmányoljuk azt. Ökoterápiára van szükségünk, hogy egy komplex, belső átalakulással, ritmusunk teljes lelassításával és a figyelem fókuszálásával újra átéljük az életbe való organikus beágyazottságot. A meditatív, szemlélődő erdő- és hegyversek a természeti elemek formálta átalakulást rögzítik, miközben valami visszavonhatatlan történik a lélekben: „Itt fenn van az, hogy elveszítlek, / egyetlen élőmet e tiszta havason.” (81) Hasonlóra törekszik Győrffy Ákos (Haza, A hegyi füzet) Sirokai Mátyás (A beat tanúinak könyve, A káprázatbeliekhez) vagy Szálinger Balázs (360°, 361°) ökolírája is.

A London-könyv tétje az ekphrasztikus szorongás leküzdése: képzőművészeti alkotások lényegének megragadása a nyelv segítségével. A víziók nyelvi formába öntésekor két médium átjárhatósága a tét hasonlóan ahhoz, amikor az ökoterápia részeként egy-egy erdőfürdő közben rálelünk az elveszett egység érzetére. A tanúhegyek képviselte állandóság és elpusztíthatatlanság valami felsőbb létezés, az érdek és elvárás nélküli lét puszta jelenvalósága, ami egy festményhez hasonlóan csak csodálattal vegyes félelemmel befogadható. Az ökopszicho­lógiai szorongás ugyanolyan érvényes, mint az ekphrasztikus, hiszen kudarcunk azt illetően, hogy a képekről beszéljünk ugyanolyan zavarbaejtő, mint a szembekerülés a körülöttünk lévő világgal. (A természet és a kövek is kapcsolódnak a festményekhez: olajfesték készítésekor a mai napig használnak pl. kobaltot, titánt.) Az ekphrasztikus verseket gyűjtő Vissza Londonba földbe ásásakor egy a képzőművészeti alkotásokat leképező nyelv egyesül a természettel, összekapcsolva olyan perspektívákat, melyek között csak az érzékek szintjén lehetséges az átjárás. A bizarro határait súroló Byron elégeti Shelley tetemét a tengerparton című versben az elhunyt barát testének elégetésekor tematizálódik a nyelv kudarca: „Megperzselt tollai, / Viselhetetlenül, fennen hirdetve / Soraink hiábavalóságát, – / Absztrakciók.” (267) Változatos nyelvi és szerkesztési megoldások jellemzik a Monolitot; megfér egymás mellett a nyelvi profanizmus (18), a keresztrímes örökségvers (49), a Ronsard-szonett (59) a „négysoros” jelenlétgyakorlat (Négysoros ciklus), az istenes vers (65) vagy a bazalt trip (36).

A Kopár hegyek drapériája című masszív látomásban a nyelv kiviláglik a természetből, a természet pedig a művészetből, hogy aztán önnön forrásához visszatérve találjon megnyugvást az ásványi-növényi lét közti szimbiózisban. „Kopár hegyek drapériája / Fölött szakadtam át az ég kárpitján” (256). „(…) múlt napfordulók tömör ásványi / Rétegződése, melynek vér-telérjeit, / Hűs vérhab-tufáit tapogatom, / Akár egy fügefacsemete a gyökerével” (258). A „Green serpentine” kígyóbőrből gyűrűje a kizsákmányolt, érvényét és célját vesztett természetet ugyanúgy jelöli, mint a műtárgyként megmunkált kígyóbőr jelentésének újraértelmezését: „Mert amit megtestesít, nem jelképezi azt.” (281)

Személyes élményeink politikai és természeti gyökerűek, Matta Clarkhoz hasonlóan Lanczkort is a rétegek érdeklik. Az Anarchitecture anarchia és építészet kombinációja, kreatív feszültség az apollóni és a dionüszoszi ellentét között. Ahogyan a kötet egészét, úgy az utolsó rész új verseit is áthatja ez a természeti-kulturális-politikai beágyazottság, vulkanikus ősapákkal sorsközösséget vállalni nehéz olyan időben, amikor a pacsirta-poéta nyelvét feláldozzák a kollektív emlékezet oltárán (255). Ugyan a Meditációk polgárháború idején című versben eldől, hogy a természet és az ember közül melyikre esik a választás, „Régóta nem követem a hivatalos híreket. (…) Ki kelt föl és ki ellen, / Az országban (…)” mégis szükségesnek tűnik az átok kioldása a meditáció végén: „Magyarország átkozott / Hosszú megszabadítása / a magyaroktól / a magyarok által: Befejeződött.” (333) A humanizmust elutasító záróversben a figyelem „A teremtésmítosz relikviáira” (334) irányul, A Föld Magmájával, az őstengerrel és Vulkánjaival azonosuló test képtelen érdeklődést mutatni bármi olyan iránt, ami emberi.

Roppant bazaltorgonák és kihűlő kőzetek fogják közre Lanczkor Gábor Monolit c. kötetének verseit, a föld- és kultúrtörténeti korszakok tanúhegyei máshogy érzékelik az időt és az entrópiát, ami mindent átalakít a bolygón. A Lanczkor-univerzumot átjárja a biofil életigény a vulkanikus kőzetektől Goya fekete képein át a fordított gyökerű fákig. Jelen van az egymásra rétegződő témákban, nyelvben, formában és abban a természet ihlette kíváncsiságban, melynek figyelme szakadatlan az élő felé fordul.

Lukács Barbara

(Megjelent a Tiszatáj 2019. áprilisi számában)

Jelenkor Kiadó

Budapest, 2018

344 oldal, 2999 Ft