tiszatáj | 2022. július 31.

Ingyen fény

JUHÁSZ ZSUZSANNA

Tudom én, kislányom, így lenne kerek a világ. Te odakint lennél szocmunkás, én meg idehaza. De szép is lenne!

Te ingyen tanulhatnál, fizetné az állam a közüzemet, tán még a lakásbérleti díjba is beszállna. Ha nem a tiedbe, akkor a férjedébe. Mert megkérdezik tőle ott, ahol dolgozik, hogy csak magát tartja-e el, vagy van-e már valakije. S ha van, ismertetik a jogait, azaz a lehetséges pluszpénzt, bármilyen támogatást, hogy éljen vele szabadon. S ha közben gyereked lesz, az se baj. Még gyümölcsjegyet is kaphatsz, utalványt ingyen, vitaminokra a gyereknek. És persze magadnak is. Hisz’ aki a gyereket eteti, az anyát is eteti. S az anya reményét is, bizalmát, hogy lesz mindig hol lakniuk. Mert így kerek a világ.

Én meg az utcán lennék sokat, de nem bánnám, mert tudod, én elhagytam a szülővárosomat, s tán ezért vagy másért őslakos, lakásába, várába húzódó őslakos már soha, sehol se tudnék lenni. Jó volt nekem mindig, jó lenne az utca. Bár a keresetem jó részét elvinné az utazás, teljes mellbedobással csinálhatnám azt, amit szeretek. S az utcán lakók gyerekei lehetnének az unokáim, az unokáim helyett.

S míg te odaát büszkén mondanád, mesélnéd társaságban, hogy ki vagy, én is büszkén, bár csak félbüszkén, az arcokat kutatva. A nemtetszés jeleit keresve az arcokon, hisz tudod te is, van, ahol a szocmunkás a teljes társadalom óvásának, megtagadásának a jelképe. A bizonyosság, hogy itt mindig mindenkivel törődnek, s van, ahol előítélet vetül rá. A hajléktalanok hajléktalanná válásának előítélete. Pedig csak pénz kérdése ez is. S míg terád felnéznek majd, hogy harcolsz a szegregáció ellen, vagyis nap mint nap félanalfabéta, a közös nyelvet csak nehezen beszélő családokhoz jársz, velem megeshet, hogy búza leszek a mások szemében, ocsú közé keveredett búzaszem. Kezdetben csak tán sajnálni való diplomás, de később lesajnálni való, gyanús elem, akitől jobb inkább távol tartani magunkat.

S mivel itt pályázat kell az utcaszolgálathoz, a pénz meg, mint olyan, eleve eltűnőben van, megeshet, hogy olykor hetekig, hónapokig bér5 nélkül fogok dolgozni. Bár elveimmel ellentétben az öcsédnek már-már mindenért fizetek, minden munkáért, amit itthon csinál, minden apróságért, amit a családjáért tesz. Hogy ne, ne szokja meg, hogy ingyen dolgozik, remélve, hogy mire a saját lábára áll, visszatér ide a pénz is. Mert tudom, csak és kizárólag az önkéntességre, a jóérzésre nem lehet társadalmat építeni. Ahhoz munka kell a felnövekvő nemzedéknek, és szigorú adóellenőrzés a már dolgozó felnőtteknek. Hát fizetek és reménykedem. Fizetek, úgy látszik, mégis elvből. A jövőből idehozott, vagy inkább a jövőt szolgáló elvből. Hisz ingyen Krisztus koporsóját se őrizték, mondta párszor az anyám.

S akkor megeshet, hogy egy este te jólesően megsimogatod egy afroangol kisgyerek fejét, hogy no, ebből már lesz valaki, mert értelmes, mert tudásra vágyik és szorgalmas is, és meg se sértődik, ha javítod, kijavítod az angolját. Míg én egy csökönyös kliens mellől, aki folyton azt hajtogatja, hogy menjenek a picsába, én hazaküldöm a munkatársaimat az utcaszolgálatos kocsival. Aminek úgyis kezd lemerülni az aksija, mert állva világít nekünk. Bele a szemünkbe, a mi szemünkbe és a kliensébe is. A férfiébe vagy nőébe, aki az istennek se akar szállóra menni a közelgő mínuszok elől.

De ha már megvendégelt, megosztotta velem a papundeklijét, ha már a fenekem alá tolta a felét, hogy meg ne fázzak, illetlenség volna gyorsan távozni. Hát maradok majd jelneveltségből vagy azért, mert a munkaidőmnek úgyis vége már. Mert akarok egy percet még, amikor nekem se Isten, se ember nem parancsol, ki tudja? De maradok, kislányom, maradok, mert ezt a percet már úgyse fizetik, s aztán eszembe jut, hogy az előzőeket se, vagy majd egyszer, talán.

És akkor innék a borából vagy a pálinkájából talán, hogy azért mégse vegyen meg engem se az Isten hidege. De amilyen hülye vagyok, vagy amilyen ikonra-szimbólumra éhezett leszek, eszembe fog jutni, hogy ez itt, ez a rossz lőre, pálinkacsinálmány tulajdonképpen a Jézus vére is lehetne, és összeköthetne bennünket, mindannyiunkat itt, most, össze gazdagot és szegényt, meleg lakásban tévézőt és hajléktalant, akinek a szemébe csak a szolgálati kocsi ködlámpája világít bele olykor.

És akkor már biztosan maradnék, szívem. Bár az meg már a hűlő betonfal tövében az Isten kísértése lenne. Az Atya megkérdőjelezése, az Atya faggatása szemben a fiú hallgató vérével. Csak per, kicsi anyám, egy ócska, földi per. Családi perpatvar csak, amit nem szabad csinálni, nekünk főleg nem, kislányom.

Ugye megértesz, szentecském? És nem látsz nagyon is embernek. Önzőnek és megalkuvónak. Túlzottan is.

Mert mintha nekünk kellene látnunk is egymást főleg, és csak színről színre, soha máshogyan. És élesen, tisztán, nem homályosan, és nem is elvakítottan. A ködlámpák fényétől.