Időszerű-e még Czesław Miłosz?

GONDOLATOK MIŁOSZ HALÁLÁNAK TIZEDIK ÉVFORDULÓJÁN

1.

Az elmúlt tíz év legfontosabb Miłosz-eseménye egészen biztosan Andrzej Franaszek Miłosz életrajza volt, ami a krakkói Znak kiadásában jelent meg 2011-ben. Ez az alapos és rendkívül hosszú életrajz  (csak maga a szöveg 755 oldalra rúg) nemcsak számos ismeretlen adatot szolgáltat a Litvániában született, de mindvégig lengyelül verselő költő életének hátteréhez, de egyes pontokon helyesbíti azt a képet, amit akár a Miłosz-tisztelő, többnyire liberális lengyel irodalmi közvélemény formált magának erről a Nobel-díjat emigrációban elért költőről, de ellentmond azoknak a Miłosz-kutatóknak is, akiket főleg az antikommunista, idősebb korában egyfajta „nyitott” katolicizmus felé hajló költő érdekelt. Franaszek sokfelé kutatott és bár számos archívumi anyaghoz hozzáfért (ezek közül alighanem a Yale egyetem Beinecke-könyvtárának anyaga a legfontosabb), siet biztosítani az olvasót arról, hogy műve nem az egyetlen lehetséges olvasata ennek az életrajznak, illetve a Miłosz-versekben megnyilvánuló véleményeknek és étosznak.

Franaszek könyve kis Miłosz-bibliográfiát is közöl, amiből kiderül, hogy az évtizedeken át a kaliforniai Berkeleyben tanító professzornak, akinek 1964-ben én is hallgattam előadásait (Gömöri: Tiszatáj, 2012/4) néggyel több esszé- és tanulmánykötete jelent meg, mint versgyűjteménye. Nem jelenti ez azt, hogy az esszéíró Miłosz eleve felértékelődik költészete rovására, de jelzi, milyen fontosságot tulajdonított Czesław Miłosz annak, hogy bizonyos, a lengyel történelmet és irodalmat illető ügyekről elmondja véleményét. És nem csak ezekről: a magyarra is lefordított „Szerelmem, Európa” (Rodzinna Europa)  a költő fiatalkoráról, a többi közt utazásairól és élményeiről is beszámol, amiből megtudjuk, hogy a harmincas évek franciaországi mélyszegénységének felismerése lökte Miłoszt a szélesebb értelemben vett baloldalra. Mivel Varsóban tartózkodott a német megszállás, illetve az 1944-es felkelés idején, jól ismerte  a „Művészet és Nemzet” csoport fiatal költőit, akik többnyire nacionalista téveszméket hirdettek és sorra estek el a független Lengyelország védelmében. Bár Miłosz túlélte Varsó pusztulását („Trója égését”), közvetlenül a háború után nem igazán volt választása: együtt kellett működnie a társadalom többségének bizalmát nem élvező kommunista rendszerrel, az első években annak diplomatájaként szolgált az Egyesült Államokban, miközben az 1945–49 közötti időszak talán legjobb lengyel verseit írta. Amikor pedig a sztalinista kulturális politika már rávetette árnyékát a lengyel írókra, Miłosz újra döntött – nem annyira „a” szabadságot, mint a saját művészi szabadságát választotta. „A rabulejtett értelem” (Zniewolony umysł) a maga idejében jelentős tett volt és aktualitása bizonyos értelemben máig megmaradt: azt írja le, hogyan alkalmazkodik különböző „ketmanok” alapján négy lengyel író és költő a marxizmus-leninizmus sajátos lengyelországi változatához. Mert a hatalomnak való írói behódolásnak egészen más formái voltak a kommunista és a fasiszta országokban – az előbbiekben mindig maradt egy-egy racionális motívum, amire fel lehetett építeni a saját alkalmazkodási elméletet. Még az osztályharc sem maradt abszolút, hiszen a szovjet irodalomnak is volt egy „társutas grófja”, Alekszej Tosztoj. A háború után kommunizált országokban rengeteg neves társutas közölhette írásait. Arról már nem beszélve, hogy mindegyik országban más típusú volt a hatalomátvétel és a központosított hatalom későbbi lebontása is.

Miłosz harmadik esszékötete, „Látomások a San Franciscó-i öböl fölött” (Widzenia nad Zatoką San Francisco) megint más szempontból fontos a költő eszmetörténeti fejlődésében. Itt a fő kérdés az ember és a természet viszonya – s a fiatal korában „természetimádó” Miłosz határozottan az utóbbi ellen foglal állást. Újra leírja azt a más gondolkodók által is hangoztatott véleményt, hogy mivel a természet közömbös az emberrel (és általában minden élőlénnyel) szemben, erkölcsi döntésekben a természet szépsége és „fensége” nem játszhat szerepet. Ezt igazán Amerikában ismeri fel, mert míg Európában az egyénnek lehet az az érzése, hogy „benne él” a természetben, Amerikában, annak hihetetlen természeti gazdagsága és változatossága miatt nincs igazán otthon az ember, kívülről nézi azt,mint látványt, vagy egyfajta színházat. De az, amit az amerikai civilizáció szembeszögez a természettel, nem ad megoldást, hiszen az is teljesen magán viseli az amerikai természet negatív jegyeit.

S ha nem a civilizáció a természet ellentéte, akkor micsoda? Biztosan nem (ahogy Marx véli) a Történelem, így, nagybetűvel. Miłosz élete nagyobbik részében tagadta a történelmi szükségszerűség tételét, ami, mint tudjuk a dialektikus materializmus velejárója. Ha tehát van gondolatainak valamilyen konklúziója, az kettős lehet: a természetet megszelídíthetjük, de nem szabad elpusztítanunk, a történelmet pedig értelmeznünk kell, de nem szabad alárendelnünk ideológiáknak. És mély igazsága van az „ember tervez – Isten végez” mondásnak, amiről csak teljesen elvakult politikusok feledkezhetnek meg, függetlenül attól, hogy technológiai (ateista), vagy „keresztény” világnézettel próbálnak megoldani bizonyos problémákat. Mint egy későbbi könyvéből kitűnik, Miłosz szerint a legjobban az érti a világ problémáit, aki már átesett egy marxista,vagy hegeliánus gondolkodási fázison és ebből jutott el egy zsidó-keresztény-humanista egyensúlyig.

2.

Érdekes megvilágításba helyezi Czesław Miłoszt a Witold Gombrowicz-csal való összehasonlítás. Jóllehet a Miłosz–Gombrowicz levelezés mindeddig nincs teljesen feldolgozva, kapcsolatukról már el lehet mondani néhány érvényes gondolatot. A lengyel emigráció kontextusában mindketten  magányos, jelentős alkotók, akik életművükkel túllépnek a nemzeti határokon és a huszadik század által megszabott kor-sablonokon. Mindketten Jerzy Giedroyc folyóiratának, a Franciaországban kiadott emigráns Kulturá-nak köszönhetik szélesebb körű ismertségüket, bár társadalmi és sok más szempontból meglehetősen különbözőek.  A kitűnő krakkói Miłosz-kutató Aleksander Fiut egyhelyütt  rámutat arra, hogy míg Gombrowicz nem csak családja nemesi hagyományai, de a lengyel (és európai) polgárság ellen is lázad, inkább dekonstruál, mint irányt mutat, Miłosz, aki többnyelvű környezetben nőtt fel és egy bizonytalan helyzetű polgári létben gyökereznek tapasztalatai, valamiféle rendet próbál magának konstruálni a huszadik század zűrzavarában. És míg Gombrowicz alapállása az egyén biológiai és szellemi szuverenitása, Miłosz mindig történelmi tapasztalathoz viszonyít, bár költészete állandóan ingadozik a „szép” és az „igaz” pólusai, a teljes alkotói szabadság és az elkötelezettség között.

Továbbá: Gombrowicz általában nem állhatja a költőket, különösen a lengyel költők „messianizmusa”, küldetéstudata ellen berzenkedik. Első vitája Miłosz-sal éppen 1951-ben kiadott „A költők ellen” című esszéjével kezdődik, amit Giedroyc Kultura c. folyóiratában tett közzé. Később, A rabulejtett értelem kapcsán Gombrowicz felismeri Miłosz jelentőségét, de a legjobban mégis az érdekli, hogyan elemzi a könyv szerzője saját lelkiismereti vívódásait, hogyan próbálja személyes ügyként kezelni a lengyel irodalom alárendelését a kommunista hatalom érdekeinek. Tudja, hogy saját magán kívül Miłosz az egyetlen a lengyel emigrációban, akinek művei európai értékeket hoztak létre, de nem kedveli a később Nobel-díjas költő historicizmusát. Franaszek idéz egy elgondolkodtató gombrowiczi mondatot egy Miłosznak írt levélből: „Semmiféle történelem nem helyettesítheti a személyes tudatot, érettséget, mélységet, semmi sem oldoz fel önmagadtól” (Franaszek 2011:545) Ebben a Ferdydurke szerzőjének bizonyára igaza van, s bár Miłosz csodálja Gombrowicz írói biztonságát (illetve azt, amit írói biztonságnak vél) és nagyvonalúságát, azért nem tud azonosulni a magát ős-strukturalistának vélő Gombrowicz arisztokratikus távolságtartásával a világ folyó ügyeitől és problémáitól. Kínlódva,vonakodva, mintegy belső kényszerből, de Miłosz mindig megszólal, amikor úgy érzi, egy politikai rendszer  végképp „elaljasítja” a nyelvhasználatot („Hűséges nyelvem” az 1968–69-es keményvonalas kampány idején), vagy amikor úgy gondolja, Európa nem figyel eléggé oda a rettenetes emlékeket idéző boszniai háborúra („Szarajevó”).

A két nagy emigráns író 1967-ban találkozik,amikor Miłosz feleségestől meglátogatja a már elég beteg Witold Gombrowiczot Vence-ban. Kronos című, nemrég kiadott bizalmas naplójában Gombrowicz úgy véli,  az Amerikából átránduló költővel folytatott vitákban a saját hangja és véleménye dominált (Gombrowicz 2013:362). Ezt a nézetet egyébként egy akkoriban készült fénykép is mintha erősítené. Ezen Miłosz nyitott szemmel, csípőre tett kézzel dacosan előre néz, Gombrowicz pedig félig behunyt szemmel áll mellette, balkezét vendége vállán nyugtatva. A kép olvasata akár ez is lehetne: – barátom, ne légy olyan harcias, ne harcolj egyszerre két világgal! Két évvel és pár hónappal később Gombrowicz már halott, Miłosz viszont hamarosan megkapja a rangos amerikai  Neustadt-díjat, s ezzel  elindul a Nobel-díj felé vezető úton. (Megjegyzendő: Gombrowicz kétszer is bekerült a Nobel döntőjébe, de mindkétszer alulmaradt, ezzel nem kis csalódást okozva az írónak).

Még valami, ami szerintem nem elhanyagolható tényező kettejük kapcsolatában: Gombrowicz éppen hét évvel öregebb Czesław Miłosznál. Az alkati és környezeti tényezőkön túl ez az életkor-különbség is számít – az idősebb,tapasztaltabb író mindig egy kis előnnyel indul a vitákban.  Más kérdés, hogy nietzscheánus Gombrowiczot az emberi test szerkezete és viselkedése minden politikai-történelmi kérdésnél jobban érdekli, s bár az „Operett”-ben remek szatírát tud összevágni a huszadik század egyik alapvető felismeréséből, hogy az emberek lába ugyanolyan, függetlenül attól, hogy milyen cipőt,vagy csizmát hordanak, mégis magát alapvetően outsider-ként definiálja. Gombrowiczot a kommunista Lengyelországban is kiadták, először 1957-ben, majd már a hetvenes években elkezdték játszani darabjait – erről, vagyis hazai kiadásról Miłosz esetében a Nobel-díj előtt szó sem lehetett. Az esetleg felmerülő kérdésre: melyik írói modell követendőbb, melyik alkalmasabb arra, hogy eleget tegyünk a huszonegyedik század kihívásainak , nem lehet kielégítő választ adni. Aki a valóságot másodrendűvé lefokozó írói szuverenitást tartja a legfontosabbnak, az a Gombrowicz-modellt fogja választani, aki a legfontosabb emberi értékek melletti kiállást és szenvedélyes tanúskodást, az Miłoszt. Alulírott egyértelműen Miłosz-párti.

Gömöri György

Felhasznált írások jegyzéke:

Gömöri György, Találkozások és levelezésem Miłoszsal, Tiszatáj,2012/4

Andrzej Franaszek, Czeslaw Milosz. Biografia, Znak, Kraków, 2011

Witold Gombrowicz, Kronos, Wydawnictwo Literackie, 2013