Időmérték és idegenségszatíra

Ebbe a konszenzusba köt bele Olty Péter, akinek Heteró közegben című verseskötete az antikos mértéktartás újragondolására invitál: a könyv komplett egészét időmértékes mintázatok szervezik. De nem a megszokott módon: a metrum (XXI. századi ízléssel mérve túl) erős líraiságára támaszkodva a versnyelv jogot formál arra, hogy – mintegy utóbbi ellensúlyaként – nemcsak hogy alulstilizálja, hanem antipoétikussá is torzítsa magát. Olyan hanggal van tehát dolgunk, melyet a kortárs lírai közbeszédben nem könnyű elhelyezni.

A kötetdesign a scolar live sorozattól megszokott minimalizmust követi: a feketekék címlapon a Mars vöröslik fel, mely mint istenség szimbolizálhatja a normatív maszkulinitás másságát, mint bolygó pedig a lakhatatlan világét, megnyitva ezáltal a kötetcím értelmezésének kétféle horizontját is. A hátoldalon Nádasdy Ádám fülszövege olvasható, amely egyebek mellett Olty költészetének „sűrű” minőségére hívja fel a figyelmet. A három ciklusba rendezett 40 vers címeit szemlézve valóban feltűnő a kulturális rétegzettség: többször idegennyelvű (Erbarme dich, Per la morte di Oriella Cazzanello), gyakran mitológiailag vagy vallásilag implikált titulusok (Szent György-ikon, Szent Teréz extázisa). A harmadik ciklus az epikusabb beszédmód és a kardalformák használata miatt műfajilag is elkülönül.

Több kritika vizsgálta a könyvet tematikai szempontból, a homoszexuális rétegirodalom felől keresve hozzá a kulcsot. Bár első látásra ez indokolt lehet, hiszen a szerelem témája, mint minden lírában, itt sem másodlagos inspiráció, a férfimúzsa jelenlétére való kizárólagos figyelem beszűkíteni látszik a verselemzés tereit. Talán emiatt is téveszti szem elől azt, ami egyébként a könyv legfeltűnőbb vonása: a metrum stílusképző szerepét. Igaz, az időmértékes megformáltság érzékelése a 21. században kevesek kiváltsága maradt. S ha úgy adódna, hogy az olvasónak mégis az, a verskép számára sem tesz engedményt: az egységesen bal margóra zárt sorok, az éles szó-, sor- és szakaszáthajlások, a cezúrák gyakori mellőzése és a klasszikus példatár alapján beazonosíthatatlan, ad hoc kreált ritmussémák – például a harmadik ciklus kardalaiban – mind azt a benyomást keltik, hogy a zeneiség vizuális takarása is cél.

Azonban se a technikai hozzáértés esetlegessége, se a metrum szubvizuális jellege nem ok arra, hogy az időmérték szerepe homályban maradjon. „A bonyolult klasszikus metrumokra felfeszített köznyelv”, mint Csehy Zoltán egyes korai versek kapcsán rámutat, „az Olty-versnyelv egyik markere” (Szodoma és környéke, 586). Ami pedig a korai darabokra érvényes, az a Heteró közegben verseire hatványozottan is az. Noha a Csehy által „köznyelvnek” nevezett költőietlen beszédmód itt a szaktudományos regiszter irányában is elmozdul – például készséggel sűríti anyagát a filozófiából, geológiából, kémiából kölcsönzött idegen szavakba, – a szándék mégis ugyanaz: a nyelv líraiságának tovább torzítása, s mint a kötetcímbe emelt heteró szó is tanúsítja, a barbarizmus határainak feszegetése. A stílusképzés fortélya tehát ezen a mélyebb szinten érhető tetten: a metrum felfokozott líraisága ellensúlyozni képes a költőietlen(ített) versbeszéd agresszióját; és mivel a mérleg nyelve sem egyik sem másik irányban nem tud kibillenni, az ellentétek közt vibráló feszültség poétikai eszközként hasznosulhat. Nézzük meg például, hogyan asszisztál mindehhez egy viszonylag könnyebben felismerhető sorfaj, a hexameter:

Ám nagyon elszigetelte a földműves miliő. Ez
úgy nyilvánult meg, hogy az órákon fenevaddá
vált. Például az öklét alkalmazta, mikor nem
értették a hazugparadoxont (Most hazudok.). De […]

A Levélrészlet című versből vett részlet Wittgenstein falusi tanítóéveit kommentálja; a szülők arra panaszkodnak, hogy üti a lassúbb felfogású gyerekeket. Erőszak, pszichés szorongás: a klasszicizmusra jellemző fennköltségnek ennek megfelelően hűlt helye, a nyelv inkább egy iskolai feleleté: a hivatalos/szaktudományos elemek mellé köznyelvi, leginkább gyermeki gondolkodáshoz kapcsolható elemeket rendel. Olyan harmóniát, melyhez a formai mértéktartás asszisztálhatna, hiába keresünk. Sőt a nyelv egyenesen a harmónia inverzióját mutatja, melynek devianciája nem támogatásra, hanem ellensúlyra szorul. Ezt a feladatot látja el a hexameter: a normatív ismétlődésalakzatra a versbeszéd önmagát (metaforikus értelemben is) „felfeszíti”. Nézzük meg ugyanezt a stílusfeszületet egy másik ritmus esetében a Fons juventutis című vers egyik strófájában; az ifjúság forrásába merítkező férfi a víztükörbe nézve ezt látja saját képmásán:

Egy nárcisztikusabb fiút lehet, hogy
szemmel verne. A kék fölé oroszlán-
szőke szál hajol. Oldalíve kajla,
ínhártyája alatt sugárvonalkás.
Mintha ez melegítené a járom-
csont gumója körül található pírt.

A lágyító szófűzés valójában egy agresszív antiklimaxot készít elő, melyet az utolsó sor egy szaktudományos diskurzusra jellemző beszédfordulattal ér el („található”). Párosul azonban mindez a tizenegy szótag catullusi mérték szerinti elrendezettségével (hendecasyllabus), olyan arányérzetet tartva fenn, hogy az összbenyomás ismét a fentiekben említett stílusfeszület: egy agóniával töltött egyensúly. A nyelvi és a metanyelvi közti intenzitás így válthatja ki azt a szorongató hatást, amit az értelmi közlés, egy arc elérhetetlen szépsége jelen esetben megkíván: az erotikus vágy és a távolságtartás szimultán jelenlétének szükségszerűsége és (vallási értelemben vett) „keresztje” így képződik meg az érzékek számára is.

„Alkalom nyílott, hogy kézenfogva haladjunk, de mi inkább megsimogattunk egy sündisznót”, rögzíti például a Tengerészkaland. Első látásra ez kétségkívül köthető ahhoz a szexuális kisebbségi léthelyzethez, aminek szubkulturális vonatkozásait már több kritika is taglalta. Legérdekesebbek, ebből a szempontból, azok a darabok, amik mindezt groteszk felnagyításokkal, tragikomikus javaslatokkal, mintegy (ön)szatirikus hangvételben dolgozzák fel: az Altató, a Pantheon-erózió, az Óda a Grálhoz vagy az imént idézett Fons juventutis című költemények. Végül is az otthontalanságra is van megoldás: iglut lehet építeni a sarkvidéken, el lehet költözni a Marsra, inni lehet a szent Grálból, hideg vízbe lehet mártódzni, hogy „megtöppedjen” „lent”. Az ilyen és ehhez hasonló abszurd túlzások a költői én önmagától való eltávolításának bizarr eszközévé is válnak. Az alteritásélmény azonban nem korlátozódik a „heteroszexuális” közegként tapasztalt alteritás jelenlétére. A kontextusok variálódnak, kapcsolódva a különbség univerzálisabb sémáihoz. A Féregének, a Biliárdgolyók, a Stigma, a Gügész gyűrűje például filozófiai problémákból indul ki: a karteziánus kétkedés dinamikája, az empirista okságelmélet, az ontológiai Istenérv, a szemlélődés platonikus definíciója. Ezzel szemben a Fiktív napló és a Pantheon-erózió természettudományos, a Pán sípja, a Bukephalosz nem szelidült meg, a Jonathán emlékezése pedig mitológiai és vallási narratívákhoz nyúl. Gyakori, hogy egyazon versben több ilyen diszkurzív horizont fuzionál, például a Kardalban, ahol az ovidiusi átváltozásmítosz egy ismeretelméleti probléma kontextusába ágyazódik. A heteró szó „önállósult prefixum”, jegyzi meg a szerző egy online interjúban. Hogy a kötet nehezen nyílik meg az identitáspolitikai olvasatok közelítései előtt talán ennek az önállósult, egyetemesebb másságtapasztalatnak is betudható.

Igaz, a metrum nemcsak a stílus nyelvi elemeivel lép kölcsönhatásba, hanem ezzel párhuzamosan, közvetlenül a tartalommal is, s így időnként konvencionálisabb feladatokat is ellát; leképezi például a versben tematizált lovaglás, testnevelésóra vagy műkorcsolya-kűr mozgásmintáit (Bukephalosz nem szeli­dült meg; Egy öltöző falára; Döntő kűr), imitálja Mars isten harciasságát (Pantheon-erózió), a pindaroszi formák esetében pedig az eredetileg hangszerrel kísért kardal műfaji sajátosságait hangsúlyozza (Kardal; Óda a Grálhoz). Ezek azonban alkalmi funkciók a versnyelv viszonylatában betöltött állandó ellensúlyszerephez képest: a kötet elsősorban úgy eleveníti meg a klasszicista mértéktartást, hogy utóbbit egyben új, a formatív hagyományban nem megszokott szerepbe is helyezi. „Hagyd a tanult műgondot. Csak hízlalja a verset” összegzi az Erbarme dich szentenciája; és valóban: Olty műgondja nem habozik túllépni a tanultakon.

Hogy ez a túllépés a fülszöveg szavával élve „fontos” költészetet hoz-e létre, erre csak bizonytalan válasz adható. Az óvatosság a versek morális dimenziója tekintetében indokolt. Ha a témavilágot vesszük alapul (szenzualitás, másság, veszteség stb.), mely egyszerre többféle kortünet kollázsa, a könyv velejéig a jelenkorról szól – még ha annak szatirikus tálalása is. De nem feltétlenül a jelenkornak. Az az örömtelen attitűd, ami az értékrelativizmussal szembeni dacból, az alkalmazkodás kategorikus elutasításából és a különféle másvilág-szimulációkba való menekülésből táplálkozik, többször oly mértékig merevnek, „konzervatívnak” hat, hogy befogadhatósága, „szerethetősége” egyáltalán nem garantált. Persze ne legyünk naivak: nem ünnepelni azt a világot, „közeget”, amelyben élünk, adott esetben költői igazmondás kérdése is; lehet, hogy egy olvasói szegmens pontosan ezt az üzenetet érzi hitelesnek; és lehet, hogy a hiteles megszólaláshoz egyre inkább nélkülözhetetlennek bizonyul valami olyan értékbeli kapaszkodó is, mint jelen esetben a klasszicizmus. A Heteró közegben megítélésére-besorolására tehát még biztosan várni kell. Addig is be kell érje a „kísérleti költészet” címké­jével és egy szűkebb körnek, különösen a deákos költészetben is rutinosan mozgó olvasóknak tett ajánlással.

Novák G. Richárd

(Megjelent a Tiszatáj 2021. márciusi számában)

Scolar Kiadó

Budapest, 2019

64 oldal, 1495 Ft