Juhász Tamás, 1988. Az ELTE-n tanult történelem és kommunikáció szakon, majd a Kőbányai Zenei Stúdióban gitár szakon. A Juhász Tomi – Vaklárma zenekar dalszerzője. Novelláit többek között az Élet és Irodalom, az Irodalmi jelen, a Helikon és a Látó közölte.
Gyakran kellett kimondania: zsidó. A hangja ilyenkor elhalkult, szemét szégyenlősen a cipőjére sütötte. Ami egy hagyományőrző zsidó ifjúsági táborban elég feltűnő. Itt az ön- és a meghatározás ugyanaz. Zsidó vagyok. Persze, mert zsidó vagy. Véletlenül nem zsidó? (véletlenül…!) Összetartunk, hiszen zsidók vagyunk. Nem vagytok igazi zsidók. Akik nem zsidók…
A vallási, és történelmi foglalkozásokat vezető huszonévesek a viselkedést az első táborozók szemérmességének vélték. Láttak ők már ilyet! Táborozóként, táboroztatóként. Általában a nagyszülők, szülők elhallgatással kezelt holokauszt traumája okozza.
Mi, a csoporttársai viszont türelmetlenek voltunk. Egyek voltunk a szóval, és a szó egy volt velünk. Ha szégyelli, nem tartozhat közénk. A neve sem mindig jutott az eszünkbe. Lehet, hogy nem is zsidó? Persze… nem baj… Előfordul az ilyen. Lelkes táborozók által idecsábított barátnők. Ők miután hazamennek, addig rázzák a családfájukat, amíg egy zsidó ős le nem pottyan. Ha meg nem pottyan, tiszteletbeli zsidók lesznek. Nem tehetnek róla. Az őseik házasodtak rosszul. Csak bírja a viccelődést… A kiGOJózást.
A két hétből már három nap eltelt. A cipőre sütő lány még mindig nem oldódott. Este volt, szabadfoglalkozás. Egy négy személyes bungalóban voltunk… tízen. Ilyenekben laktunk. Négy ágy, köztük kitárulkozó bőröndök. Mint a lányok a Playboyban. Körülöttük ruhák, cipők. Ablak nincs, az üvegajtón a kifakult csipkefüggöny lyukaiba befért az ujjam. Nevetés. Ötlábú csipke-rovar. Nem is, bólogató csipkeszoknyás babák. A bordázott fából felhúzott falak hősugárzók. Napközben teleszívják magukat napsütéssel. Ha valaki panaszkodott, ironizáltunk. Auschwitz-ban rosszabb volt.
Vitatkoztunk. Megint ugyanarról. Nem lehetsz zsidó. Ateista vagy. A többi ortodox bólogatott. A neológok vállat vontak. Ha az anyja zsidó, miért ne? A reformok és az ateisták tüzesen érveltek. Bántotta őket, hogy nem kötődhetünk ugyanúgy a szóhoz. A zsidóság népcsoport, és vallás. Minden vallásos zsidó, de nem minden zsidó vallásos. Nézzük meg Izraelt. Ott is így van…
A cipőre sütő lány is bekapcsolódott. Eltökélten, de tartva a válaszoktól.
– Hadd vallja magát mindenki annak, aminek akarja. Például… – nagyot nyelt, halkabban folytatta. – Például zsidónak.
Máté nem bírta tovább. Szerette meghallgatni mások baját. Segíteni, tanácsot adni. Most is ezt akart. Miért ilyen szégyenlős a lány?
Akadozva kezdte, a katolikus iskolával, ahova jár. Az anyja ragaszkodott ehhez. Arról az oldalról az egész család megjárta Auschwitz-ot, Buchenwald-ot. Csak a nagyszülei jöttek haza. Az anyja szerint jobb, ha katolikus nevelést kap. Ha ne adj, isten megismétlődne, kiadhatja magát kereszténynek. Hibátlanul fel tudja mondani a katekizmust, a férfi, női szerepek, Isten, haza, család fontosságát. Kuncogtunk. Egzotikus, idomított állatnak tűnt. Idézzen valamit. Zavarban van, nem akar. Végül kihúzunk belőle egy levélrészletet Pál apostoltól. Tapsolunk. A tigris átugrott a karikán.
De tovább is van. Mondja még! Az apja buddhista. Döbbent mivanok. Nem, nem zavarja, hogy ő katolikus suliba jár. Magyarországon nincs buddhista iskola. Amúgy is, Jézus minden elvét Buddhától lopta. Poénkodunk. Akkor mégis csak van buddhista iskola. Szép… Egy zsidó rabbi buddhista elvekkel. Ezek után, hogy került ide? Anyja egyik barátnője mesélt róla. A gyereke sokáig járt ide. Ki az? Fejrázások, bólogatások. Néhányan ismerik. Hát persze. Kicsi a világ. Nem, a gettó nagy.
Kíváncsi lett. Nem, az anyja nem akarta elengedni. Sokat veszekedtek. Az anyja barátnője végül meggyőzte. Ennyitől nem lesz baja a gyereknek. Különben is, már más világot élünk. Megsajnáltuk. Így nem könnyű zsidónak lenni. Ha már egyszer az akar. Mi másért jött volna. Mind azért jövünk évről-évre. Az ide- és összetartozásért. Máté felállt. Ő tudja a megoldást. Kiterelt mindenkit a bungaló elé. Az éjszaka felhőtlen. Az égen a félhold egy kíváncsian felhúzott szemöldök. Most mi lesz?
– Mondd ki, hogy zsidó vagyok. Nem, nem így. Nézz fel az égre, és hangosan. Segítsünk neki!
A cipőre sütő lány zavarban volt. Egy kicsit mi is. Nevetgéltünk. Máté nem. Tényleg segíteni akart. Felemelte a fejét, és mutálástól elcsukló tizennégy éves hangján kiáltott. Aztán minket bíztatott. Kiáltozni kezdtünk. Különböző hangerővel. Kiben mennyi volt a szereplési vágy. Várakozva néztünk a cipőre sütő lányra. Heherészett. Mintha vetkőzésre kérnénk.
– Kiáltsunk együtt! – Máté karmesterként vezényelt.
A kórus felkiáltott. Egy bungalóból kiüvöltöttek.
– Mi meg álmos zsidók, úgyhogy kussoljatok!
Nagy röhögés. De már elragadott minket Máté lelkesedése, a közös kiáltás gondolat részeg ereje. Intés, kórus…
A cipőre sütő lány velünk tátogta. Büszkén vigyorogtunk. Menni fog. Ne parázzon. Mondja ki! Többször nekifutott. Felemelte a fejét, mély levegőt vett… Aztán kifújta. Erősködtünk. Megint kórusban kiáltottunk. Vicces volt a nyilvánvalót kiordítani. Eszünkbe se jutott a cipőre sütő lány küzdelme. Mennyi erő kell egy hegy megmászásához? És egy hegységnyi gátláshoz? Segíteni akartunk. Egy vérből valók vagyunk. Mondja ki. Bosszantott minket a kudarc. Miért? Hisz itt vagyunk. Segítünk. Mondja már ki! Csak két nyomorult szó. Nézzen fel és kiáltson. A cipőre sütő lány kétségbeesetten nézett. Ránk, az égre. Teste megfeszült, kis melle hullámzott a mély levegőktől. Az ereje fogyott el? Vagy keresztül mászott a hegységen? Egy nekikeseredett mozdulattal lerántotta lelkéről a ragtapaszt, és felordított.
– Elég! Én ÉN vagyok! – majd sírva elrohant.
Tanácstalanul álltunk. Ez meg mi a fene volt? Nem értettük. Mi az, hogy ő? Ő nem mi? Mi más akarna lenni?
