Iancu Laura versei

Valahol vár

Valahol vár még a tavalyi tél.

Biztos menhely, tűzfallal zárt liget,

Ahol a vonatfüttytől már nem fél

Ki itt most mozdulatlan integet.

Valahol vár még, ki útra indult,

Asztalt terít, beveti az ágyat,

Látja, amint a makacs ég feldúlt:

Összehajtogatja imáimat.

Ölembe hull a biztos félelem:

Szürke szemem örökké jönni lát,

Leszakadt égdarab a kenyerem,

Váróteremből rendezek hazát.

Pár(huzam)

Tudom, hogy árnyékomba’ jársz.

Követsz, megállok és megállsz.

–    –    –    –   –    –    –   –

+   +   +   +   +   +   +   +

Sínek közé ejtett esély,

Nézem s te is nézed velem.

Csupasz vállamra hull az éj,

Ádám, sötétebbik felem.

Felfüggesztett menetirány,

Tüllszívekbe szorult vonzás,

Hibás űrlap, kocka hiány,

Nem adta össze a számlás.

Az ács

A fák magánya áthasít,

ködre száll jajom. Még hozzá

sem értél s már kihűlt ujjad

nyoma szederfa ajkamon.

Várni csak várni – ez a bér,

szorít az ezüst nászruha,

kitapogat az ács, megmér,

szüzek, lámpások kapuba’.

Ballada

ne aludj mert félek (F. I.)

foltosodik az ég

ne aludj mert félek

kezemben gyertya ég

ne aludj mert félek

szíveden kinőtt fa

ne aludj mert félek

halálmadár rajta

ne aludj mert félek

sebesült vad szelek

aludj csak ím visznek 

Megjelent a 2010/7. számában