Tiszatájonline | 2021. február 9.

„hoz édes tejkonzervet és megáld”

TÓBIÁS KRISZTIÁN:
A MIKULÁS RAKÉTÁJA
A mikulás rakétája a mindenkori háború, ez esetben tudhatóan a délszláv háború, a közép-európai térség közelmúltjának legvéresebb és leghosszabb fegyveres konfliktusa hátországbéli hétköznapjait járja körbe. Könnyű lenne, persze Tóbiás Krisztián költészetét ismerve ez lenne a meglepő, a kézenfekvő módon kínálkozó gyereknarratívát a közhelyek irányába tolni… – KOVÁCS KRISZTINA KRITIKÁJA

TÓBIÁS KRISZTIÁN:
A MIKULÁS RAKÉTÁJA

A címben idézett kép Bereményi Géza Gyerekdal című, az ötvenhatos eseményeket tematizáló slágerének emlékezetes pillanata. A Cseh–Bereményi-páros a rendszerváltás másnapos kiábrándultságait összegző albumának (Új dalok, 1990) itt szóba hozott darabjában az elnyomás utáni szabadságot hozó, Messiásként érkező ENSZ-katona tűnik fel a tejkonzervet átnyújtó megváltó szerepben. Pontosabban csak soha be nem teljesülő vágy, beváltatlan ígéret marad az évtizedes traumákat, háborúkat feloldó, elfelejttető, a kizökkent világot helyretoló kéksisakos. Tóbiás Krisztián A mikulás rakétája című új verseskötetében a falu önjelölt, hátán hordott, házilag fabrikált rakétája miatt is jellegzetes Télapója a gyerekelme fantáziái, a benne születő legendák és szóbeszédek alakja. A vágy tárgya az a Mikulás, aki a könyv elbeszélőjének álmaiban a folytonos éhezés, az élelmiszer fejadagokért való sorban állások, az övénél komolyabb rakéták robbanásának hangjaitól kísért szétesés közepette „alpesi gleccserekként” olvadó „svájci csokigolyót oszt” a rá váró gyerekeknek. E gesztusával persze nemcsak Bereményi ENSZ-katonájának párja. A táborban „felszabaduló” Köves Gyuri ahogy Tadeusz Borowski lágerlakó hősei is csak villanásokra, egykori, hétköznapi érzékelésük élményét újraélve képesek angyali üdvözletként látni a „szabadság” a remény álarcában érkező, olykor édesség formájában megváltást hozó hírnökét.

A mikulás rakétája a mindenkori háború, ez esetben tudhatóan a délszláv háború, a közép-európai térség közelmúltjának legvéresebb és leghosszabb fegyveres konfliktusa hátországbéli hétköznapjait járja körbe. Könnyű lenne, persze Tóbiás Krisztián költészetét ismerve ez lenne a meglepő, a kézenfekvő módon kínálkozó gyereknarratívát a közhelyek irányába tolni. A szabadvers elképesztően elszánt monológja és a forma töredezettsége már ellen tart ennek a traumákkal „házalni vágyó” elképzelésnek. Szó sincs itt a posztjugoszláv nosztalgia háborús élményét fillérekre váltó szándékról. A megvalósítás pedig jól illik egy e szempontból konzekvensen épülő lírai világba, hisz az előző kötetek, legutóbb és legerősebben talán A Wilkinson penge (zEtna, 2017) állította úgy középpontjába a valóban közvetlenül megtapasztalt katasztrófát, hogy abban sem az események átesztétizálása, sem a brutalitás vagy az animalitás csúcsra járatása nem volt igazán jelen.

A háború az háború, ez van és kész, ott van „természetesen” a kiürülő boltokban, a szétszedett gyárakban, a hiányuk miatt felértékelődő alapélelmiszerekben, az elvesző, csak Mikulások csodatételei által visszakapható ízekben. Főként pedig az örökös várakozásban, a felboruló majd egyszer csak nem létező menetrendekben, a kilátástalanság végtelen, unalmas egyformaságában.

A „vonat eddig még sohasem/érkezett időben.” állítja A Wilkinson penge Párhuzamos rendszerek-ciklusa. Valóban, a kilencvenes évek, a nem lassan szétrohadó, hanem egyszerre felrobbanó „testvériség, egység” elvesztésének élménye az órákra, napokra a pályaudvarokon rekedtek várakozásában testesült meg. Várni valami vagy valaki érkezésére, az egyre lehetetlenebbnek tűnő elindulásra, sufnituningos rakétákkal szálldosó Mikulásokra. Most épp nincs háború, de újra lesz, mert a hely logikája mindig is ez volt, sugall valami hasonlót Tóbiás előző kötete. De a tárgyakban, a most éppen más tétekkel használtakban is mindig ott van a nyoma és az előszele. Ahogy A Wilkinson penge hőse gerlére lövöldözése közben a légpuska megszokott és otthonos, ám más célpontot és lehetőségeket is tartogató kattanása hallatszik, úgy válnak természetessé és baljóssá A mikulás rakétája repülőeszközei: „halkan repültek a házak felett/repültek és robbantak/nem csilingeltek/robbantak”.

Mindeközben ez egy gazdagon illusztrált mese a helyi, kissé agyalágyult Télapóról, ha akarjuk gyerekkönyv, ám ezen azért nem érdemes hosszabban elidőzni, mert valljuk be, nem az első „megtévesztő” darabja a zsánernek. A lényeg, ahogy Kiss A. Kriszta Literán olvasható remek kritikája fel is hívja rá a figyelmet, a korhatár besorolás ellenére is az, hogy az alapproblémák megértésének itt nincs nyelvi vagy tapasztalatbeli akadálya.[1] A mikulás rakétája ugyanis több szinten kínálja fel a megértés variációit. A csodavárás, a félelem mindenfajta megérthetetlentől, a kiszolgáltatottság a felszíni struktúrák szintjén is érthető probléma. Mi más foglalkoztatna békében vagy háborúban egy gyereket? Arról nem is beszélve, hogy témája ellenére, a szöveg humora és érzékenysége okán még csak nem is olyan nyomasztó, mint egynémely szívszaggatóan tragikus klasszikus a gyermek- és ifjúsági irodalomból.

Turi Lilla elképesztően eredeti illusztrációi pedig valóban szimbiózisban élnek a történettel, ilyen formán igazi multimediális vállalkozássá válik a dolog. A bőséget és boldogságot szimbolizáló, monumentális fazékban úszó gigaméretű töltöttkáposztadarabok vagy a Gólemként dupla oldalt elfoglaló, 180 kilós cukrász nagybácsi, a szintén egész oldalas Gagarin-(vagy Gagarin barátjaJ)alak vizuális víziói erőteljesen húzzák alá az épp narrált eseménysort. Az illusztrációk kereten túlisága egyfelől a gyerekelbeszélő foszlányokból építkező emlékezetmunkáját, másrészt az addig kerek és harmonikus világ eltörését jelöli. Az alakok, formák, tárgyak átnyúlnak az oldalhatárokon, a kompozíció szimmetriájának megbontása miatt mindenből csak részletet látunk. A Volt egyszer egy Vadnyugatból magát ideharmonikázó Charles Bronson kalapját, a „bevetésre” induló vagy egy fárasztó nap után a szófán elnyúló Mikulás fejét kettévágják a lapszélek. A kifosztott gyárban élőhalottként ténfergő alakok és a kadáverként heverő, „beltartalmait” megtekintésre felkínáló Télapó szó szerint „húsba vágó” rajza is emlékezetes képek maradnak.

Az illusztrációkba váltott színvarinánsokkal hol belesimuló, hol azok körül lebegő, betűméretüket a fókusznak megfelelően váltó szövegdarabok működése pedig éppenséggel végképp szétfoszlatja a kép és szöveg közti hierarchia fennállásának illúzióját. A gesztus, a kötetéhez ilyen erős, egyenrangú vizualitást elgondoló költőé szintén nem lehet igazán nagy meglepetés, hiszen erős kapcsolatot tart nemcsak Tóbiás egész költészetének képiséghez való viszonyával, hanem a vajdasági magyar irodalom és folyóirat-kultúra korábbi emlékezetes vizuális vízióival. Közülük most először az Új Symposionban megjelent egyik leghíresebb közös projekt, Ladik Katalin Ufo party-jának Maurits Ferenc által újrafogalmazott változata jut eszembe. Nem kétséges, nagyon tudatosan elgondolt koncepciója ez a két művészeti ágnak: gyerekkönyv vagy sem, persze szándéka szerint azért inkább nem, A mikulás rakétája.

A formai magabiztosság, a vad tempót diktáló, monomániás és fáradhatatlan, a központozást nagyvonalúan kezelő, cezúrákban tobzódó és persze konokul kisbetűs monológ könnyen olvastatja magát, de azért időről időre nem árt megpihenni. Az apokalipszis kulisszái között úgy süllyed el egy „birodalom”, hogy pusztulásában az eltűnő ételekkel az elvesző korszak relikviái is mélybe zuhannak. Eközben a fenyegető romlás csak nagyjából sejthető időviszonyok közt lopakodik elő. A csernobili radioaktív eső a történet logikája szerint még évekkel később is Superman-né teszi a helyieket Mikulásostul, rakétástul. A Kádár- és a Tito-éra tömegmédiája emblematikus nyugati szériáinak (Hitchcock-sorozat, Alfred Hitchcock bemutatja stb.) képkockái pedig, folytonos ismétléseik révén, generációk számára a nyolcvanas-kilencvenes évek lassú agóniájának szürkeségében megbúvó ihletett pillanatok: „maradjunk benn/a meleg szobában/és nézzük tovább anyuval/a hitchcock-matinét.”

A végkifejletben a trágyadombról támadó, a kereteknek és oldalhatároknak fittyet hányó, a lakást és a töltött káposztás fazekat lassan megszálló „krampuszbogarak” jelzik először a totális szétesést. Ezt az utat a zárókép, a magát rakétájával véletlenül felrobbantó Mikulás, a vele repülő falu, az égbe egyedül szálló rakéta víziója zárja le: „ezer- meg milliófelé repült/minden/ami/az emlékeinkben maradt.” Lényegét tekintve hasonló, csak kevésbé szirupos, szikárabb, és persze más nézőpontú zárlat ez, mint Kusturica Underground című, méltán bírálható filmjének híres utolsó jelenete a leszakadó, a vízen tovaúszó földdarabbal: „Volt egyszer egy ország…”

Kovács Krisztina

[1] Kiss A. Kriszta, A poros paletta piros Mikulása, Litera.hu, 2020. 11. 11. https://litera.hu/magazin/kritika/a-poros-paletta-piros-mikulasa.html (Utolsó letöltés: 2021. 02. 06.)

FISZ, Hortus Conclusus

Budapest, 2020

88 oldal, 4000 Ft