Tiszatájonline | 2019. szeptember 6.

Horváth Péter: Tűzliliom az éjszakában

Papírkosaram jóval ritkábban telik meg mostanában, mint negyven évvel ezelőtt, amikor írni kezdtem. Tizenötévesen költő akartam lenni. A szabadságról és a szerelemről írtam szabadverseket. A kötött versformák javát nem ismertem, a „négypluszkettes” ipari szakközépiskolában, ahol kéziszedő nyomdászként érettségiztem, a Balassi strófán meg a szonett-formán kívül nem igen tanultunk másféle versformai kötöttségről. Van a hangsúlyos, magyar verselés és van az időmértékes, amiben a verslábak a jambus, trocheus, anapesztus. Ennyi. Lejárt, régi formák […]

Papírkosaram jóval ritkábban telik meg mostanában, mint negyven évvel ezelőtt, amikor írni kezdtem. Tizenöt évesen költő akartam lenni. A szabadságról és a szerelemről írtam szabadverseket. A kötött versformák javát nem ismertem, a „négypluszkettes” ipari szakközépiskolában, ahol kéziszedő nyomdászként érettségiztem, a Balassi strófán meg a szonett-formán kívül nem igen tanultunk másféle versformai kötöttségről. Van a hangsúlyos, magyar verselés és van az időmértékes, amiben a verslábak a jambus, trocheus, anapesztus. Ennyi. Lejárt, régi formák. Mindent gyűlöltem, a mi „régi” – anélkül persze, hogy alaposan ismertem volna. A szavalókörbe, ahová a lányok miatt jártam, beat-költőket szavaltunk, Allen Ginsberg-öt, Gregory Corso-t és a lázadónak tartott „oroszokat”, Voznyeszenszkijt és Rozsgyesztvenszkijt. Én Juhász Ferenc verseiért rajongtam. Gyönyörű poémáját fejből megtanultam.

„Tűzliliom az éjszakában,
én nem hiszek a csalogány szavában,
én nem hiszek a bölcs emberi rosszban
én nem hiszek az emberi gonoszban,
valami téboly van ebben a vad nyárban
tűzliliom az éjszakában… ()”

Ő is szabadverset írt, így hát én is ilyesmivel próbálkoztam.

Néhány lázadó költeményem megjelent az Iskolánk Hangjában. Hamar népszerű fiú lettem. Még néhány év, gondoltam, és világhírű költő leszek.

Az újságárusnál kinéztem az irodalmi folyóiratok szerkesztőségi címét, bombáztam őket a költeményeimmel. Egyik se válaszolt. Elkeseredésemben vad levelet írtam a Tiszatály-nak. Így, el-ypszilonnal.

„Tisztelt Szerkesztő Úr, vagy Mittudoménki kapja a kezébe ezt a levelet, ne dobja olvasatlanul a papírkosarába, ahogyan a kollégái teszik.” Így kezdtem a levelet, amely mellé néhány általam remeknek ítélt költeményemet tettem a borítékba.

Csodák csodája, két hét múlva megérkezett a válasz.

„Kedves Horváth Péter!

Régen kaptunk ilyen meghökkentő levelet, mint az Öné, ez kedves, hogy minket tisztelt meg vele. Ami a műveket illeti, jobb volna nem szólni róluk, de mivel kéri, megtesszük. Nem versek ezek, hanem erős érzelmi kitörések, vers-szerű sorokba tördelve. Valami vadság mégis megcsap, amikor olvassuk őket, fiatalos őszinteség és zavarosság. Olvasson sokat, ez talán hasznára válik a maga szertelenségeinek. Üdvözli: Vid Illés, a szerkesztő.”

Megvolt a véleményem Vid Illésről. Beszari vén fasz ez is, akár a többi szerkesztő. Nem tudtam, persze, hogy a nagytekintélyű Ilia Mihály méltatott válaszra. Ezen a néven írta barátságosan elutasító válaszait az íráskényszerben szenvedő dilettánsoknak. Haragudtam rá, amiért nem ismerte fel a bennem lakozó költőzsenit, de azért megfogadtam a tanácsát, egyre többet olvastam. De jó pár évbe telt, amíg beláttam, nem lesz belőlem világhírű poéta.

Pedig húsz éves koromra néhány költeményem már megjelent az Ifjúsági Magazinban és a Magyar Ifjúságban. Az IM-et sokan olvasták, a Magyar Ifjúságot kevesebben. Kitépett oldalaikkal a zsebemben hívtam meg boldog-boldogtalant egy sörre, hogy megmutathassam nekik magamat, nyomtatásban. Hanem a versekért keveset fizettek, nem futotta elég sörre. Úgy gondoltam, a prózának magasabb lehet az árfolyama, hiszen egy novella jóval több helyet foglal el egy versnél a lapban. Egy novellából több sörre futja. Nem is tévedtem. Pár novellám megjelent az Élet és Irodalomban és az Alföldben, többszáz forintos honoráriumot fizettek értük, ami a hetvenes évek első éveiben jó pénznek számított.

Sok sör lefolyt a torkokon, én meg fiatal író lettem.

Egy szép napon Gáll István, az Új Írás prózarovatának szerkesztője magához rendelt. Igen barátságosan fogadott. Hát te vagy az a Horváth Péter, aki novellákat ír. Igen, mosolyogtam megnyerőn, álszerényen, pedig a büszkeség majd szétfeszített. Tehetséges vagy, közölte. Szívesen közölném a beküldött írásodat, hanem a neveddel baj van. Hogy-hogy baj?, kérdeztem rémülten. Apám részt vett az akkor még ellenforradalomnak nevezett ötvenhatos felkelésben. Hatvanhatban ki akartak csapni a kollégiumból, az okok között apám múltja is szerepelt. Lehet, hogy miatta kerültem valami feketelistára? Rettegve vártam Gáll István válaszát. Van még valaki, aki ezen a néven igencsak harmatgyönge verseket közöl itt-ott, lapaljon,  mondta. Nem volna szerencsés, ha téged összetévesztenének vele. Azt hiszem, a fülem tövéig elvörösödtem, hiszen az a másik Horváth Péter is én voltam. Hallgattam, mint a főtt csuka. Hogy hívják anyádat?, kérdezte. Szentirmay Évának. Nagyon jól. Legyél te Szentirmay Péter. Jobban cseng, mint a Horváth, amiből tizenkettő egy tucat.  Egy jól hangzó név sokat számít az indulásnál. Téged mégis Gállnak hívnak, mondtam, nagy bátran visszategezve a majdnem apám-korú írót. Na, igen, mélázott. Azért csak gondolkodj el a dolgon.

Elgondolkodtam.

Apámért rajongtam, édesanyámat annak idején kevésbé szerettem. Nem akartam az ő nevét viselni. Nem tudtam, mit tegyek. Írjak Szentirmayként novellákat, Horváthként verseket? A skizofrénia egyébként nem volt idegen sem tőlem, sem a magyarok többségétől. Magánemberként igen sokan „szidták a rendszert”, míg hivatalos minőségükben híven szolgálták azt. Én húsz évesen mégis könnyes-bús, kétségbeesett levelet írtam Kopasz Mártának, kedvenc középiskolai tanárnőmnek. „Drága Márta néni, bennem két ember lakik! Az egyik hűséges, a másik csapodár. Az egyik Istent keresi, a másik kikacagja. Az egyik szorgalmas, a másik lusta és link, ráadásul pálinkát iszik.” „Kedves Fiam – válaszolta –, ne zaklasson engem ilyen piszlicsáré ügyekkel, az ilyesmire nekem nincs időm. Akkor keressen legközelebb, ha már legalább tizenhárman lesznek. Addig dolgozzon keményen, és hagyjon engem is dolgozni.”

Róla is meglett a véleményem.

Érzéketlen öreg maca.

Az Élet és Irodalomnál Lengyel Péter volt a prózaszerkesztő. Ő csak tízegynéhány évvel volt idősebb nálam, ráadásul komolyan pártfogolt. Éppen első, általa közlésre elfogadott novellámról beszéltünk, amikor berontott hozzá Lázár Ervin, aki akkor már beérkezett írónak számított. Remek kis írást hoztam neked, mondta Lengyel Péternek, Kék ló a címe. Sajnálom, öregem, felelte Péter, előbb a fiatalember novelláját hozzuk, annak Sárga ló a címe. Így is lett. Néhány hét múlva egy olvasói levél szóvá tette, nem lesz-e sok a színes lovakból az Élet és Irodalomban. Pár hónappal később Lengyel Péter is említette nekem azt a másik Horváth Pétert, akinek igencsak gyönge versei vannak. Mit tehettem volna? Fájó szívvel ugyan, de lemondtam a költői babérokról, az a „másik” Horváth Péter nem jelentetett meg több költeményt. Márta néni pedig jósnak bizonyult, egyre több egymásnak ellentmondó hang zsolozsmázott a fejemben. A prózaírás viszont jó terápiának tűnt. A hangokat „kiírtam magamból”.

Kis piros írógépen írtam a novelláimat. Lengyel Péter egy ideig türelmesen javítgatta őket, hemzsegtek a helyesírási és egyéb hibáktól. Valamirevaló szerző nem ad le hibás kéziratot, mondta végül. Nagyra becsültem az ő tanácsait. Attól fogva, ha az oldal közepén félregépeltem egy szót, kihúztam a lapot a gépből, és újrakezdtem az egészet. Papírkosaram hamar megtelt a rontott oldalakkal. Zöld-sárga háncsból font, térdemig érő, termetes kosár volt, mégis háromnaponként kellett ürítenem. Nagyjából ennyi időbe telt, amíg egy-egy hang a fülembe diktálta a szöveget, amiből megírtam egy-egy rövid novellát. De nem csak a félregépelés okán elrontott oldalakat gyűrtem gombóccá. Fölösnek ítélt bekezdések, ügyetlenül fogalmazott leírások, folytathatatlan gondolatmenetek fogalmazványai mind-mind a kosárba kerültek. Azokat a novelláimat is kidobtam, amiket egyetlen szerkesztőség sem tartott közlésre méltónak. Voltak köztük valóban gyenge dolgok, de akadt olyan is, amiket a szerkesztőségek más okból tartottak közölhetetlennek. Nem sok ilyen volt, hajlamos voltam az öncenzúrára. Akadtak bátrabb pályatársaim, akik az akkoriban induló szamizdatban közölték a dolgaikat. Én hivatalos elismerésre vágyva a sorok közé rejtettem, amit nem volt szabad szavakkal leírni. Mégis egy egész kötetre való írásomat dobta vissza a Magvető Kiadó. Az a kézirat az elfuserált lapok közt landolt.

Azt hiszem, ekkoriban kezdhetett álmodni a papírkosaram.

Évtizedek óta komputeren írok. Így elég egy mozdulat, és a hibásnak vélt bekezdés örökre eltűnik a gép felderíthetetlen bugyraiban vagy a „befejezetlen dolgok” egyre bővülő mappájában landol. Persze, a gépnek is van „papírkosara”, a végképp sikerületlen dolgozatok oda kerülnek. Fél évenként szoktam üríteni ezt kosarat, de mielőtt a végzetes gombot lenyomnám, átnézem a hónapok óta ott pihenő kéziratokat. Néha találok köztük olyat, amire nem emlékszem. Mintha nem is én írtam volna őket, hanem talán az a másik Horváth Péter, akit jó negyven éve elhallgattattam. Jobbára lírai dolgok, „erős érzelmi kitörések, versszerű sorokba tördelve, valami vadság mégis megcsap, amikor olvasom őket, fiatalos őszinteség és zavarosság”. Nem akarok fiatalosan őszinte lenni. Az őszinteség nem esztétikai kategória. Kit érdekel, hogy Homérosz őszinte volt-e? Persze, nem a halhatatlan Horác torzóban maradt művei ezek, bár akad köztük olyan írás is, amit kedvtelve, és kicsit irigyen olvasok. Ki tudja, melyik elfeledett énem diktálta őket?

Vagy a szemétkosár álmodja ezeket?

(A Szentlélek nem lehet. Abban nem hiszek.)