Horváth Péter: Slam Poetry

A Maros-parti Vásárhely szívemnek kedves városában búcsúztattuk ottani drámaíró tanítványaimmal a részünkről befejezett egyetemi évet. Söröskorsó emelgetése közben megjegyzi egyikük, hogy este nagy esemény lesz a város közkedvelt, mondhatni irodalmi korcsmájában, a Gében.

− Eljön, tanár úr?

Mivel kedvelem azt az ifjúsági törzshelyet, ahol havonta tart ilyen-olyan közösségi, irodalom-népszerűsítő rendezvényeket a Látó folyóirat, rákérdeztem a nevezetes esemény mibenlétére.

− Az Erdélyi Slam Poetry verseny utolsó fordulója kezdődik este kilenckor! − érkezett a válasz. − Tanár úr is indulhatna rajta…

Kedvelnek a tanítványaim, amiként én is őket, nem csak az egyetemi előadóban szoktunk együtt időzni, sorra bevezettek már a város fájin kis helyeinek rejtelmeibe, bizalommal érdeklődtem hát a Slam Poetry mibenléte felől, mivel soha nem halottam még róla. Kissé zavaros magyarázatot kaptam. A Slam Poetry önjelölt, jórészt ismeretlen flaszter-költők versenye, ahol a mű előadása legalább olyan fontos, mint maga vers, ami nem is igazán vers, inkább a rap-hez hasonlít, sok benne a belső rím, szófacsarás, elferdített idézet; marhajó játék, mindenképpen menjek el, meglátom.

Szeretem kockára tenni a jó híremet, szeretek játszani, versengeni olyankor is, ha tudom, hogy nincs esélyem győzelemre. Mivel a buzdítást kitüntetésnek vettem, összeütöttem egy kis ritmikusnak szánt szöveget, és beneveztem az általam ismeretlen szabályokkal működő, nem pontosan körülhatárolt tárgyú, baráti viadalra.

A Gé tömve volt.

Az előző napi irodalmi rendezvényen úgy harmincan lehettünk, most legalább háromszáz, izgatott, jókedvű „gyerek” (20-30 éves fiatal) zsúfolódott össze a korcsma termeiben. Az egyikben ácsolt színpadocska várta a fellépőket, a másikba video-kivetítő közvetítette a fellépés helyszínének képét. Kezdésre a kerthelyiségben időzők is benyomultak a belső helyiségekbe. Ahogy mondani szokás, egy tűt nem lehetett volna ott leejteni.

Nagy este volt.

Én, mint kezdő, és a magam 62 évével meglehetősen öregecskének számító slammer, elsőként estem át a tűzkeresztségen. Utánam még tizenvalahányan léptek a dobogóra, és időnként a közönség ütemes tapsától, buzdító közbekiáltásaitól buzdítva olvasták fel, vagy mondták fejből, SZABADON, a kifejezetten ez alkalomra készült versenyművüket.

Nem mondhatom, hogy akár az én klapanciám, akár a többiek alkotásai komoly irodalmi értéket képviseltek volna (nem is ez a cél), de a sistergő közlésvágy, és a közönség MOHÓ ÉRDEKLŐDÉSE az úgynevezett irodalmi értéknél bizonnyal többet ér.

Olyan érzésem támadt, mintha megint tizenhat éves volnék.

A hatvanas évek második felében minden valamirevaló ifjú beatzenekart alapított, saját számokat írt, noha sem a dalszövegről nem volt igazi fogalmunk, se a zenéhez nem értettünk igazán. Egy tucatnyi akkorddal játszottunk minden számot, Beatlest, Rollingot, Kingst, mindent. És persze, elsősorban a saját szerzeményeinket. És értettük egymást! Meg akartuk osztani kortársainkkal az életről, létről, jövőről, jelenről való benyomásainkat, érzéseinket − mindenképpen szembe rohanva a „felnőtt világgal”, s annak minden vélt vagy valós hazugságával, álságosságával, gyávaságával. Úgy éreztük, végre mi jövünk, tizenévesek! Nagy tévedés volt. (Jöttünk, az igaz, de már sorkatonaként: „megszállni” Csehszlovákiát.)

Felnőtt gyerekeim a nyolcvanas, kilencvenes években voltak fiatalok. Nem állítom, hogy apaként minden titkuk és tapasztalatuk ismerője voltam, de azt igenis mondhatom, hogy az ő generációjuk közösségi megnyilvánulásai során soha nem éreztem azt a mi, hajdani „lázadásunkhoz” hasonló, elsöprően erős közösségi vágyat, egymás iránti szolidaritást és érdeklődést, dühöt, örömöt és erőt, mint most, Marosvásárhelyen, a Slam Poetry versenyen, a Gében.

Az elhangzott művek jelentős többségéről olyasmi kritikát tudnék megfogalmazni, mint amilyet az én akkori „verseimről” a Tiszatáj folyóirat hajdani, mitikus hírű, bölcs szerkesztője, Ilia Mihály írt nekem:

„… nem versek ezek, hanem erős érzelmi kitörések, versszerű sorokba tördelve. Valami vadság azonban mégis megcsap, amikor olvassuk őket, vad őszinteség, fiatalos zavarosság. Olvasson sokat, ez talán hasznára lesz a Maga szertelenségeinek. Üdvözli Vid Illés, a szerkesztő”

Megjegyzem azért, hogy a marosvásárhelyi slammerek többsége többet tud versről, magas irodalomról, mint én tudtam a magam idején, de ugyanúgy tesznek a hivatalosságra, beérkezettségre, ahogyan én vélekedtem ezekről a dolgokról. (Persze azért sorra küldözgettem „forradalmi verseimet” az általam nem olvasott folyóiratok mindegyikébe.) A slammerek és közönségük itt, most, azonnal, jelen időben akarják közölni életérzésüket, véleményüket a világról, saját magukról, vágynak a rögtöni visszajelzésre, meg is kapják részint a hallgatóság spontán reakciója által, részint a hallgatóság soraiból verbuvált zsűri pontszámai által. A versenynek vannak győztesei, de minden résztvevő „nyer”, itt valóban a részvétel a fontos, az együttes, közös jelenlét.

Hogy érzékeltessem a versenyművek színvonalát, itt közlöm tehetséges drámaíró tanítványom, az egyébként remek prózaíró Szabó Róbert Csaba elhangzott slam-jét (amellyel egyébként az első öt helyezett közé juttatta őt a zsűri, a közönség egyöntetű tetszésnyilvánításától kísérve).

EGÓ-SZLEM

Láttam a boldogságot, az ÉN volt az,

Néha örvendek máskor meg elborzaszt,

Ha este apáddal elborozgatsz,

Ivott a jó öreg, nem csak most az egyszer,

Ha azt mondom, sokszor, mindig, az isten kinek,

Honnan, minek,

Bassza meg,

Ezt csak azért, mert sokan azt hiszik,

A slam a baszásról, bár nem tudom, mi másról,

Ha kell, hát szóljon, tekerd fel a hangerőt, Há, há… Hajnóczy,

Mert megírta a závadapeti,

IS

Troli, villamos, vonat Zoltán,

Kisbalázs, KAF, Weöres,

Az Én – nélküled mint formaegyes ha kétkörös,

És nem jön soha a széftikár,

Ki ment meg kit, Senna, kár,

Hogy az élet nem mindig Balkán, nyár,

Akarom mondani balkanyar,

Szebbjövő, nácik, erdély, auto, nó mia’?

Miafaszom van már megint,

Aki igazán magyar két karral legyint

Egyszerre, az EGÓ leint, stoppol,

Az autosztrádán, az a negyven kilométer szorozva húsz évvel,

Megint rím kéne kettőspont: húzzáel!

Az Audiban Traian, Victor és Béla, kékfény, nemtéma,

Előzni Tilos

Rádióóó,

Erdélyefem, magyar adás huszonnégy, Kolozsvár, Vássárhely,

Hosszuhúllám kilenc négy, autóban hallgatja soksok… Én?!

Kunnilungus, a Szilágyságban nagyanyám záródó diftongus,

Óra helyett aúra,

Pampák királya van meg Izaura,

Kétezer négy óuta Vássárhelyen élek,

A novihétben lakom este, nem, félek,

Hogy túl nagyra nő az egó

Álljunk össze, mint két kicsi, najóvanbazdmeg: legó,

Hogy túl nagy pofával hirdetjük:

A jófejeket külföldre kergetjük,

Ragrím, persze, de azért igaz,

Én vagyok én, de ki az a TE,

Aki nem nyal léptennyomon, DE

Zsigerből tudja, mi az hogy jólélni,

Nem pénz, zseton, hanem itt belül

A szív hangja neonégőn kijelzi,

Képzavar, de azért rólam szól,

Ez a szanaszétt baszott rokendroll.

Végül csak írtam egy verset,

Most elmondom,

Nincs benne rím, nade bazdmeg a tartalom:

ott álltunk a

víz tükrén

a jégen

a tükör kifejezés

alapján arra

lehet következtetni

hogy tulajdonképpen

a víz alatt

van az igazi élet.

Kelt Szegeden, 2013 június 18-án