Tiszatájonline | 2018. december 31.

Horribile dictu!

NÁDASDY ÁDÁM: NYÍRJ A HAJAMBA
Van egy 1971-es film, a Harold és Maude, amely egy huszonéves fiú és egy nyolcvanéves nő szerelmét beszéli el. Egy alkalommal rendőrrel a nyomukban száguldanak egy lopott fát elültetni, ami két-három méterrel az autó fölé magasodva remeg a stílusos hátteret biztosító Atlanti-óceán hűvösében. A háborítatlan erdőjelenetben a földet lapogatva Maude egyszer csak azt mondja: „A föld a testem, a fejem a csillagokban”… – HAJNAL ZSOLT KRITIKÁJA

NÁDASDY ÁDÁM:
NYÍRJ A HAJAMBA

Van egy 1971-es film, a Harold és Maude, amely egy huszonéves fiú és egy nyolcvanéves nő szerelmét beszéli el. Egy alkalommal rendőrrel a nyomukban száguldanak egy lopott fát elültetni, ami két-három méterrel az autó fölé magasodva remeg a stílusos hátteret biztosító Atlanti-óceán hűvösében. A háborítatlan erdőjelenetben a földet lapogatva Maude egyszer csak azt mondja: „A föld a testem, a fejem a csillagokban”. Harold akkor még nem sejti, hogy Maude-dal az élet szimbolikus fáját ültették el, hogy az elválás szertartását előkészítve később megérthesse, idős útitársa miért is mondta neki még megismerkedésük kezdetén, hogy „minden nélkül jövünk a világra, és minden nélkül távozunk”.

Bár elsőre talán túlságosan is szabad asszociációs ugrásnak tűnhet a jelen kritika tárgyától, mindezt csak azért írtam le, mert a Nyírj a hajamba című kötetben a lírai énnek mintha ez utóbbi aforizmaszerű bölcseletet esne nehezére feldolgozni, mi több a fentebb említett „lírai” mozzanatok is vissza-visszaköszönnek Nádasdy Ádám új kötetének lapjairól. Néha kifejezetten az a benyomásunk támadhat, mintha Harold irodalmi alteregójának monológjai artikulálódnának előttünk, aki a test és lélek dialektikájáról, a szerelemről szerzett tapasztalatait összegezné – immáron idősen.

A ciklusokat nélkülöző, de mégis koherens kötet legelején láthatóvá válik a vékonyka könyv testessége. Már a kötetindító írásban a Másik teste lényegül át egy mediterrán szigetté, amelyen a vallomásos hangon megszólaló szubjektum saját (majdani) számkivetettségére eszmél rá, s a szerelem természetének föld- és vízrajzát felfedezve e bukolikus(nak tűnő) territórium határaihoz ér el: „Volt, hogy határtalannak néztelek, / fölötted pásztáztam, elégedetten, / mert nem látszott se kezdeted, se véged.” Az otthonosság képei közé egy hirtelen közbeékelést követően („És senki.”) másféle helyekről készített dokumentumszerű látleletek vegyülnek, nevezetesen a kórházi folyosó és termek ábrázolása, a betegszoba enteriőrjének részletesebb leírása a koszos ablakokkal és kirángatott konnektorral. Az élet ([…] partodon / finom szemcséjű, teknős-lábnyomos / lapos homok”) és az elmúlás („A tengert kellett volna nézni, én bolond.”) filmkockaszerű, éles váltakozásaiban egy robinzonád vetítődik elénk, melyben a szeretett személy teste a halál beálltát követően lakatlan szigetté válik.

Később a szerelem tere kozmikussá tágul, s a költői én egy űrhajóban körözve tekint rá a szeretett „égi test”-re, amely amennyire lenyűgöző jelenség az éjszakát átvilágító fényessége miatt, legalább annyira látszólagos is – napilapok hasábjain olvasható horoszkópok szemfényvesztőjévé silányul szerepe. A rímtelen szonettformába szedett Mint a bolygók arról a kozmikus magányról és sötétségről szól, amit a (csillag)halál hagy maga után, s a megszűnt teljesség állapotában az Én a horror vacuival szembesülve rászedve érzi magát.

A szerelmes versek tematikus csoportjából kiemelendő a Hogy mi a tálalás című, amely a kötetben felsorakoztatott darabok legtöbbjével ellentétben nem egy konkrét viszonyba enged bepillantást, hanem a szerelem különböző formáinak legitimitását vizsgálja. Az esztétikai érzékelés kulcsfontosságú ingerforrása a forma, az alak, ugyanakkor nem mindegy, hogy e receptív folyamatban mennyire meghatározók azok a szocializációval létrejött prekoncepciók, amelyek alapján értékítéletet hozunk létre az egyes jelenségekről. Nádasdy a következő kijelentéssel kezdi versét: „A szerelmesség íze nyelvemen: / leginkább marcipán.” Majd a várt gejl folytatás helyett a cukrászdai miliő közéleti platformmá válik, s elkezdi sorolni, hogy a bizonyos marcipánfigurák, legyen az éppen Hófehérke, egy alpesi templom vagy malac, színüktől és formájuktól függetlenül ugyanazt az ízt hagyják a szájban, mindannak ellenére, hogy a „formák győzködnek, hogy ők a lényeg, / más életük van, mint az anyagnak; / nagyon is számít, mi a tálalás, / igenis malacízű a malac, / és a templomnak is templomíze van”. A kötet modalitása itt lép be egyfajta nyílt kritikai attitűdbe, s mutat rá a retrográd mozgást végző mai közvélemény-alakulásból eredő konvergens gondolkodás sematikus mintázataira.

Nádasdy hitvesi lírájának variábilis érzésvilága mellett aztán az ötvennégy oldalnyi vaktérképen határozott vonalakkal rajzolódik ki a mai Magyarország területe is, s külön csoportot alkotnak azok a versek, amelyek a hazához fűződő személyes viszonyról, a jelenlegi állapotok feletti ítéletekről szólnak. A hazafiúi hűségről című versben a szülő-gyerek viszony metaforáját felhasználva beszél a hazaszeretet kényszerűnek érzett kötelességéről, s az állampolgár és a haza közötti (vér)szerződésesnek tűnő kapcsolatról, amelynek megszegése nem ritkán a leszármazás elárulásának aktusává minősül a közbeszédben. Erre a gondolati koncepcióra erősít rá Nádasdy azzal, hogy az anyaföld lexémáját, a magyar haza anyametaforáját használja fel a nemzethez fűződő ambivalens kapcsolatok és érzések projekciójához, s ha ebben a formában elsőre talán mizogin irányultságúnak is tűnik a vers, a tradicionális értelmezés szerinti védelmező és tápláló anyai testnél nehéz lett volna alkalmasabb képet találni, amely ironikusan oppozícióba állítható a lírai én által tapasztalt hazai körülményekkel.

Szorosan kapcsolódik a vershez a Gondolatok a színházban, melynek 2013. június 30-i keltezéséről sejthetővé válik a tematikai fókusz: ezen a napon történt ugyanis Alföldi Róbert búcsúztatása a Nemzeti Színházból. Igazgatása alatt az intézmény „nem tolt nagy eszméket maga előtt / se szentelt vizeket, se mű-ködöt”. Nem csak az egyes darabok kortárs átértelmezésének jogosultsága mellett teszi le a voksát, hanem a meleg karakterek és azonos nemű kapcsolatok reprezentálhatósága mellett is fölemeli hangját a heteroszexualitáson kívül eső kategóriákat patologizáló diskurzusokkal szemben: „De ilyen színház csak mesébe’ van, / ahol a kurta farkú malac túr. / Tessék fölébredni! Álmodni tetszett, / hogy Kulka volt a Lear, s Blaskó az Úr, // hogy János vitéz színét és fonákját / előadták egyazon színpadon, / vízbe ugráltak Bánk címén a srácok, / s meleg angyal jött puha szárnyakon…” Ezekkel a sorokkal ezen a versszöveten is átfűzi a kötet egyik leglényegesebb tematikus szálát, s felvillantja az autobiografikusban az örökérvényűt. Sajnálatos, hogy a mizogin attitűd feltételezése a Gondolatok a színházban esetében már jogosnak tűnik. Az Alföldi igazgatósága alatt eltelt időszakot Nádasdy a következőképpen összegzi: „És bár kesergünk kárról, veszteségről, / ha el is tűnik, mi itt honolt, / egy régi kollégám üzeni nektek: / ez jó mulatság, férfimunka volt!” Tehát a jól végzett és eredményes munka a férfiasságból következik. Figyelembe véve nem csak a szóban forgó vers, hanem a kötet egészének politikai elkötelezettségét, a közhelyszerű szófordulat használata egyértelműen csorbít valamelyest az emancipációt támogató retorikai stratégiák hitelességén. Még ha csak a minduntalan feminizált melegkép dekonstrukcióját is volt hivatott elősegíteni a kifejezés, az egyfajta hegemón maszkulinitás fetisizálásának vádjára ad okot.

A kötetben kitüntetett szerep jut az orális inkorporációnak. Néhol maga az ember degradálódik az állatok szintjére („Rágcsálnak, szimatolnak, mint a pockok” – Emberek, karcsú társaim), másutt maga az élet válik „desszerté” („Az élet legyen lassú és finom” – Majd csak nagyon sokára), vagy éppen a versek elbeszélője könyörög kedvesének, hogy „Sétálj velem, vigyél és támogass, / francia mustárba mártogass, / ingerelj wasabival, sushival, / parázslok, mint a szorgalmas szivar.” (Én jó leszek). Az apetitus és az egyes szám első személyű animális identifikáció az Étvágyban keresztezi egymást, s ez az első vers, ami a saját halál tematikáját bevezeti a kötetben. Az ember közelében folyton jelen levő, közelségével pedig szüntelenül fenyegető halált leleményesen egyfajta Tom és Jerry viszonyrendszerben reprezentálja a költő, ugyanakkor objektív optikájának köszönhetően arra is egyértelműen rámutat, hogy a hajsza és a megmenekülés tétje mindkét fél részéről ugyanaz: egy archaikus vágy kielégítése. A halált megtestesítő, egeret kergető macska képében összegződik mindaz a felhalmozott kulturális tudás, ami a halált a bekebelezéssel összeköti, vagyis hogy az idő felemészti a testet, Szaturnusz (maga az idő) pedig felemészti fiát, vagyis minket. Az öregkori Énként antropomorfizált egér éppen ezért nem hajlandó elhagyni rejtekhelyét, pedig szükségletei erre ösztönöznék: „A spejzig ha csak át tudnék szaladni, / már följebb sorolhatnám magamat. / Egy kirándulás, egy sajtízű randi, / Mert az étvágyam a régi maradt.”

Az életutat és annak viszonylagos végét rezignáltan szemlélő Újra itthon egy teljesen más önarckép-módozatot mutat be, ugyanakkor a legjobb példáját szolgáltatja, hogy ciklusok nélkül is egyben maradhat egy könyv a tematikai és képi átfedések által: „Amikor fölnéztem, jó messzire, / győzködtem magamat, hogy majd oda, / oda fog ívelni a röppálya, a drága: / de földet túrtam inkább, mint finom / szaglású disznó, erdei avart, / puha humuszt, szarvasgombát keresve. / Túrtam gusztustalan, energikus, / sertési ösztönnel, alkalmazott / szimatolással. Inkább föl se néztem.” Az animális identifikációkat illetően fontos megjegyezni, hogy egy alkalommal sem esik szó domesztikált állatokról, amelyek esetében szükséges volna szót ejteni rendeltetésük legfőbbjéről, vagyis a táplálékszolgáltatásról. A fentebb említett állatok egyikét sem ölik le programszerűen a háztartásban, leginkább a vad minőségében lépnek elénk. Az Újra itthon erdei sertésében mint önarckép-projekciós lehetőségben kulminálódnak a kötet olyan máshol olvasható rezisztens és rebellis sorai, amelyek az egyént ontológiai alapjaiban megkérdőjelező, de alázatosan „végighallgatott, sőt helyeselt faszságokért” (A rám erőltetett) cserébe replika gyanánt íródtak meg.

Néhány sorral följebb idéztem a röppályáról: A négy nyúlánk című verset El Kazovszkij egyik Ex Librise ihlette, a képre ráíródó Nádasdy-szöveg pedig a kötet egyik „családi címereként” funkcionál. A „modern heraldika” segítségével jobban megérthetjük, hogy Nádasdy választása mögött körültekintően átgondolt koncepció rejlik, ez pedig nem más, mint a kanonizációs feltételekkel szembeszegülve és az irodalmi apaság hagyományait megszegve tudatosan bekapcsolódni egy transzszexuális passió-oeuvre-be. A vers nem csak az Újra itthon tematikai mintázatát követi, de a létösszegző verseskötet hangulati végkicsengését és legfontosabb gondolatait fogalmazza meg: „Hiába törtök kétségbeesetten / föl, föl az égre, / az árnyékok mind egyfelé mutatnak: / az lesz a vége.” Kazovszkij egész életében szeretett volna hívővé válni, hogy a hit transzcendenciája valamelyest enyhíthessen az élet végességének radikalitásán: ezért vet minden alak – a szubjektumtól kezdve az objektumon át egészen a megdőlt fákig –, megnyúlt, sötét árnyékot képein, ami mindaddig látható, amíg a test maga meg nem szűnik létezni. Ennek kifejezésében talált rokonságra Nádasdy, s kanonizált író lévén egy olyan irodalmi vérvonalat hozott létre kép-szöveg relációjával, ami a Segantinire vagy éppen Réz Pálra való hivatkozás mellett egy egészen másfajta regiszterbe is beemeli a kötetet.

Bár fontosnak tartották kiemelni a fülszövegen, hogy a kiadó a „Nyírj a hajamba című könyvvel a hetvenéves szerzőt köszönti”, pusztán a versek hangvételéből is könnyűszerrel kiolvashatóvá válik, hogy az anyag nagyobb hányada egy idős ember létösszegzését dokumentálja. A Milyen kertem lesz explicit módon szól a saját test és az idő múlásának végeredményéhez való személyes viszonyulásról, pontosabban az azt követő stáció lehetséges formáin való kontemplációról: „Én nem hiszem, hogy halálom után / majd nézem valahonnan mások életét – / de akkor mit csinálok? / Hol lesz időm elgondolkodni mélyen, / hogy hogyan éltem, s miért volt érdekes / épp ez a néhány év, pár évtized?” A kert mint toposz egyrészt behívja a leggyakoribb szentírásbeli asszociációkat, a teremtés és kiűzetés kérdéskörét, ugyanakkor az élet folyamán felépített, domesztikált mikrokozmoszban elhelyezve annak egy kortárs interpretációja rajzolódik ki, vagyis a terekkel és helyekkel körbehatárolt földi életből való örök száműzetés, mi több fraktálszerű ismétlődést leképezve az emberi test mint privát „biológiai kert” elhagyása is. A szemérmet megszüntető és a kényszerű kiszolgáltatottságot indukáló testi hanyatlás elleni védekezés jegyében jelenik meg a fügefalevél képe, amellyel a bűnbeesést követően igyekezte meztelenségét leplezni az első emberpár. „(…) egyáltalán miféle kertem lesz, / és mit növesztek benne? Fügefát, / hogy eltakarjam magam, amikor / majd jön és azt kérdezi: hol vagyok?” – a halál megszemélyesül, közeledésével pedig a korporealitás észlelése, annak tudatosítása is fokozódik.

A kritikák szokásos dramaturgiáját megfordítva utolsóként részletezném a cím és a címadó vers központi jelenőségét. Nádasdy a nőiesség egyik attribútumaként számon tartott hajat helyezi középpontba, kibillentve ezzel azt általános szemantikai mezejéből. Elég Sofi Oksanen 2016-ban megjelent Norma című regényére gondolnunk, amelyben a Rapunzel posztmodern és feminista adaptációjával, azon belül is a haj kultúrtörténetéről szerzett ismereteit felhasználva beszéli el a női lét mai viszontagságait. Nádasdy elégikus versében a haj egy azonos neműek közti szerelmi kapcsolat hétköznapjaiból felsejlő általános, első pillantásra talán túlzottan is mellékes fenoménként jelenik meg, amely viszont szövegbeli kontextusában már a Másikkal való szimbiotikus viszony és az egyén individualitásának egyik fundamentumává válik: „nyírj a hajamba, majd ha visszajöttél, / átlósan széles sávot, hogy ne tudjak / feltűnés nélkül újra elvegyülni. / Légy mellettem, hogy botránykő legyek, / hogy levakarhassam a tetveket.”

Kijelenthető, hogy a Nyírj a hajamba minden feltételnek megfelel, amit ma egy kortárs irodalmi vállalkozástól elvárhatunk: a különböző hagyományokkal számot vetve és diskurzust teremtve párbeszédbe lép azzal a magyarországi jelennel, amelyben a politikai stratégiák következtében egyre ritkábban eshet szó bizonyos dolgokról, a „nem illik…”, „nem szabad…” és „azt beszélik, hogy…” kezdetű provinciális beidegződések dacára nyit rést azon a kognitív elszigeteltségen, amely egyes jelenségeket körülvesz. A kötet összes verse, ha több vagy kevesebb sikerrel is, de azt próbálja artikulálni, amit éppen aktualitása miatt vagy sem, de még kimondani is szörnyű. Legyen az a szerelem egyik formája, a Másik elvesztése, vagy éppen a majdan bekövetkező saját halál. És mindehhez Nádasdynak nem volt szüksége egyébre, mint a marcipánra, egy egérre, na meg a hajra. A haj meg a halál után amúgy is tovább nő. Legalábbis azt beszélik.

Hajnal Zsolt

(Megjelent a Tiszatáj 2018/3. számában)

Magvető Kiadó

Budapest, 2017

54 oldal, 2490 Ft