„Hinni akarok abban, hogy a kimondások meg a szembenézések mögött öröm tud fakadni”

– Költő, kritikus, blogger, irodalmár, közösségszervező vagy. Ezek a szakmai identitások hogyan viszonyulnak egymáshoz, milyen módon határozták meg a kötet írását?

– Azért nehéz így beszélni a könyvről, mert első kötetesként ezek azok a versek, amiket eddig írtam. Az évek során, persze, egy bizonyos koncepció kialakult a fejemben, mégis arról van szó, hogy ezek a versek olyan témákról beszélnek, amelyek baromira érdekelnek. A különböző irodalmi működések az első generációs kis értelmiségi helyzetemnek a realizációi, így egyrészt abszolút részei a kötetnek, másrészt azonban a versek nem ezekről, hanem sokkal hétköznapibb, mindenki által átélhető viszonyokról szólnak. Az irodalom abban segített, hogy felismerjem egy-egy mozzanat metaforikusságát, és hogy megértsem, milyen eszközökkel mondható el az üzenetem a lehető legpontosabban. A különböző szövegtípusok ezeken keresztül arra tanítanak, hogy a megfelelő médiumot válasszam a gondolataimnak, legyen szó blogbejegyzésről, recenzióról, versről vagy slam poetryről. Nagyon szeretek szövegeket írni és szövegekben gondolkodni, és lelkesít, hogy egy egyszerű Twitter-bejegyzésnek is egy tök komplex szabályrendszernek kell megfelelnie, ahogy egy versnek vagy egy kritikának is. Ezekben a műfajokban is a szabályrendszerek érdekelnek, és amúgy a versekben meg az életben is. A szabályrendszer keresése pedig megint olyan dolog, ami nagyon benne van a versekben.

– A kötet lírai énje hogyan definiálná magát egy mondatban?

– Azt mondaná, hogy kereső. És noha ezt a szót általában a vallással kapcsolatban, a hitkeresés értelmében szoktuk használni, aközben sokkal tágabb lehet az értelmezése. Nemcsak teológiai vagy világnézeti, hanem mindennek az igazságát, kérdéseit és valóságait keresi.

– Mit gondolsz Móricz Zsigmondról?

– Szerintem iszonyatosan vicces a pali. Azt hiszem, hogy a Kivilágos kivirradtignál nincsen drámaibb szövege a magyar irodalomnak. Arról beszél benne, hogy minden elveszik, és mindezt iszonyatosan plasztikusan és személyesen, és nagyon main, és közben viccesen, de szomorúan is. Alapvetően nekem a Kivilágos kivirradtig meg a talán túl korán olvasott Légy jó mindhalálig erősen meghatározza a Móricz-képemet, és ezt a humoros, a viszonyokat és motivációkat könnyen átlátó alakként festették fel előttem ezek a szövegek.

– Gondolom, nemcsak ezért vagy neki hálás, hanem a róla elnevezett ösztöndíjnak is. Egy, a várost tematizáló pályázatot adtál be, amelyet el is fogadtak, nyertél. Az elkészült versekben rengeteg kérdés megjelenik: költői identitás, költészet, a vidék és a város tapasztalata, a szülőkhöz való viszony, az első generációs vagy fiatal értelmiségi pozíciója, az otthonteremtés és -találás. Ezek hogyan kezdtek el szervesülni a kötetben, miként duzzadt a város téma ilyen szerteágazóvá?

– Volt egy órám az egyetemen, ahol sokat foglalkoztunk Baudelaire-rel, és az ő flâneur alakján keresztül sok mindent megértettem. Megláttam benne olyan, a városi ember működésével kapcsolatos dolgokat, amik engem is érdekeltek, csak addig nem voltak fogalmaim hozzá. A kószáló költő láttatja, hogy a város sokkal strukturáltabb és sokkal komplexebb, mint ahogy ezt elsőre látjuk. A városos verseimben mindig ugyanez a szabályrendszerűségre való figyelmem volt a meghatározó, de közben a szabálykeresésnek az igénye működtetni kezdte a többi szövegemet is. Azt hiszem, azért, mert a flâneur valójában nem egy kulturálisan és szociálisan teljesen elzárt utcákon bolyongó egyén, hanem olyan, aki mégiscsak jön valahonnan, tart valamerre, és az érzékenysége valaminek a hatására alakult ki benne. Ebben az értelemben folytonosnak látom a Móriczra leadott kötettervemet és az elkészült kötetet.

Valószínűleg nem minden ember figyel így a városban, nem mindenki ennyire elemző, nem feltétlenül veszik észre azokat a szociológiai, velünk élő valóságokat, amelyeket mondjuk egy kószáló igen. Én viszont úgy érzem, muszáj ezzel a tekintettel nézni a családunkra, muszáj így tekinteni a jövőnkre, és belesni a mosogató alá a szekrénybe, és a konyhapulton hagyott dolgokat is érdemes megfigyelni. Ez nem korlátozódhat le a városra, talán egy ilyen idea állhat a kötet kinyílása mellett.

– Három mottó szerepel az elején.

– És egyik sem Móricz.

– Miért éppen ezeket választottad?

– A kézirat három különböző állomását mutatja meg a három mottó. Az egyik Elizabeth Bishop A vesztés művészete című verséből származik, ami azért került be, mert a könyv címében is ezt a verset idézem meg. Ez a cím sokkal előbb volt meg, mint az egész kötet koncepciója vagy anyaga. Egyszerűen az érdekelt belőle, hogy milyen a viszonyunk helyekhez, ahol ránk öröm vár. Ez a gondolat valahogy megnyitotta számomra a költészetet, miközben maga a vers csak annyit mond ezekről a helyekről, hogy elveszíthetőek, nem beszél a lemondásnak a mélységéről. A Paul Auster idézetet A végső dolgok országában című regényből emeltem ki, amely arról gondolkodik, hogy minden megismerésünk korlátolt, és hogy minden anyag, amit találhatunk a világban, azt valahogy muszáj rendszereznünk. Ocean Vuong regénye, a Röpke pillanat csak földi ragyogásunk pedig az első generációs értelmiség magárahagyottságáról vall, hogy nem tudunk kapcsolódni a szüleinkhez vagy az általuk ismert mintákhoz. És miközben persze már a Puszták népe is bemutatja ezt a helyzetet, valahogy Vuong az identitásmarkerein keresztül radikálisan tudja megmutatni azokat a határokat, amelyek egyébként beláthatatlanok volnának.

Egyszerűen azzal, hogy beszél róluk, szerintem egy nagyon elképesztő dolgot tesz, és ez személyesen is inspirált arra, hogy megtörténjenek kimondások és szembenézések.

Megmutatta, hogy a megnevezés felszabadíthat és hatással tud lenni, miközben van egyfajta esztétikai minősége is. Az írás egyes fázisaiban mindegyik szövegről azt gondoltam, hogy alapjaiban forgatta ki a világomat.

– Az ecetmuslincák elmenekülnek a szén-dioxid elől című vers címéről még néhány éve azt beszéltük, hogy kötetcím lehetne. Bishop versének hatására kezdtél el más címben gondolkozni?

– Ez soha nem lett volna kötet cím, vagy csak viccből merülhetett fel. 2016-ban találtam meg A vesztés művészetét, akkor láttam a Ritka virágok című filmet, ami Bishop életével foglalkozik. Abban az életszakaszban mutatja a költőt, amikor tényleg hátrahagy mindent, és megtanul veszíteni. Azóta is intenzíven dolgozik bennem ez a cím. Az ecetmuslincák… meg a Leomlott reggelre azért fontos szövegek számomra, mert ez volt az a két versem pályakezdő költőként, amelyek hirtelen nagyon sok embert értek el, és elkezdték velem azonosítani ezeket a témákat és beszélőket. Ráadásul büszke vagyok ezeknek a verseknek a címére, emlékszem, amikor rájuk találtam. De 2017 óta, mióta megírtam őket, és mióta elérték ezeket az embereket, nagy szorongás van bennem azzal kapcsolatban, hogy még mindig ezekről a versekről ismernek, miközben mégis eltelt öt év, és ez alatt tudatosabb alkotó lettem, így végképp nehezen emeltem volna ki bármelyiket címadó versnek.

– A fülszöveg mesei narratívára épül, három mottó szerepel és három embernek köszönöd meg a kötetet. Hogyan határozták meg a gondolkodásodat, hogyan segítettek téged a kötet létrejöttében?

– Azért vicces ez a felvetés, mert mindhárman ilyen szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál típusú emberek az életemben, vagy legalábbis ilyen jellegű helyzetben találkoztam velük. Zilahi Anna a Független Mentorhálózatban volt a mentorom 2017-ben, és azt hiszem, a kötetet alapvetően határozza meg az, hogy ő a beat irodalom felé gondolt terelni, és emiatt hamar megismerkedtem az irodalom által felmutatható szociális érzékenységgel, szókimondással meg figyelemmel. Annával egy évig nagyon szorosan olvasva foglalkoztunk a verseimmel, és azóta is kifejezetten jó kapcsolat van köztünk, szakmai és baráti értelemben egyaránt. Szutorisz Szabolcs a Törzsasztal Műhely főszervezője és az egyik létrehozója. Öt éve működtet egy olyan közösséget, ami nélkül az irodalmi szocializációm egészen másként alakult volna. A Törzsasztal olyan közeg, ami képes arra, hogy rendszeres résztvevőket tényleg beavasson az intézményrendszer működésébe és jó mintákat mutasson. A harmadik személy pedig Orcsik Roland, ő a Tiszatáj szerkesztője, akivel a Móricz alatt dolgoztunk szorosan együtt. Megbeszéltük, hogy ő mit gondol erről az anyagról, milyen irányokat javasol, és a konkrét verseken is végigmentünk. Nagyon kellemes és építő vitáink voltak, és továbbra is figyel arra, mi van a költészetemmel, ami elképesztően kedves tőle. Ők hárman olyanok, akikkel szegediként és fiatal költőként evidensnek tűnik találkozni, de mégis mind személyes, mind szakmai értelemben hatással voltak egyrészt az anyagra, másrészt arra, hogy most debütkötetes költőként itt beszélgethetek veled.

– Picit még a hármasságoknál maradva: ahogy már felmerült, eredetileg város tematikát terveztél. Megneveznél három olyan helyet, ami meghatározó volt a kötet szempontjából?

– Az első talán a címadó vershez kötődik. A Széchenyi téren sétáltam Pécsen, és van ott egy Virág Cukrászda, ami mellett rengetegszer elmentem korábban, de addig nem tűnt fel, hogy ez a neve. Épp akkor nyitották újra Szegeden a Virág Cukrászdákat, én pedig elkezdtem a párhuzamosságokon gondolkodni Pécs és Szeged között, meg egyáltalán a városok lehetséges párhuzamosságán.

Valamiképpen erősen rá tudott mutatni arra, hogy újraíródnak rendek azzal, hogy egy új városba kerülsz.

A második a JAK-hoz kapcsolódik, ami nekem nem jelentett annyit, mint nagyon sokaknak, de mégis Szigligetet meg kell említeni. 2017-ben, amikor én a táborban voltam, rengetegen voltunk fiatalok, amit Gaborják Ádám is kiemelt akkor, és több nyitottabb, kíváncsibb beavató résztvevő is megerősítette ugyanezt. Az egy demokratikus közeg volt, ahol fiatal irodalmárként meghúzva magam hallgathattam, ahogy azon a bizonyos, azóta beomlott szigligeti teraszon ötven irodalmár hol baromi fura, hol egészen hétköznapi dolgokról gondolkodik. És közben az ő könyveiket nézegettem a könyvesboltban meg a könyvtárban, olvastam őket. Az, hogy az élő irodalom ott van, hozzászólhatsz bárkihez, megölelhetsz bárkit az utolsó napi diszkó után, az mindenképpen nagyon fontos élmény. És hát a Jazz Kocsmát emelném még ki, a Törzsasztal Műhely állandó helyét, mint egy elképesztően fontos közeget. Ott volt az első kötetbemutatóm, ami iszonyat megtisztelő, azóta már moderátor is voltam Moskát Anita novelláskötetének bemutatóján, ami szintén fantasztikus élmény volt, a Törzsasztal kritikaműhelyeit is ott tartjuk, amiben a kezdetektől részt veszek szervezőként is. Nyilván ezek elképesztően fontos megélések, és jó, hogy volt egy olyan kocsma, meg egy olyan kocsmáros, mint Tóth Péter Zoltán, aki úgy látta, hogy tud teret adni ennek a fiatal irodalomnak, és emiatt rengeteg hála van bennem felé, feléjük.

– „Megtörtént már veled, hogy hátulról figyeled magad, ahogy egyre távolabbra és mélyebbre mész abban a tájban, ahogy egyre távolabbra és mélyebbre távolodsz saját magadtól?” [A kötet Ocean Vuongtól származó mottója.]

– Igen. Azt hiszem, első generációs értelmiségiekként erre is vagyunk kényszerítve. Folyamatosan monitorozzuk magunkat, hogy jót mondunk-e, jó helyen vagyunk-e, nem zavarunk-e, nem vagyunk-e útban, miért csináljuk ezt, miért nem csinálunk mást, és hogy vajon mit is kellene tennünk most, hogy jók, szabályosak legyünk. Küzdök azért, hogy egy-egy pillanatot csak belülről élhessek meg.

– Helyek, ahol rám öröm vár. Egy kicsit úgy tűnik, mintha ez a kötet is egy örömtér lenne, és hogy ebben az értelemben talán beszélhetünk szövegtérről. A szöveg az a tér, ahol öröm vár? Ha igen, akkor hol vár legközelebb öröm?

– Nem tudom, hogy örömváró hely-e, de igyekeztem úgy dolgozni, hogy olyan biztonságos tér legyen, ahol tényleg kimondható egy csomó minden. Azt szerettem volna, hogy a kimondhatóság ne humorba vagy gúnyba forduljon, és ne bántó mondatokat teremtsen. Azt hiszem, ebben a kötetben sikerült ezt megvalósítanom, és ebben nagy munkája van a Törzsasztalnak és Péczely Dórának, a szerkesztőmnek is. Igyekeztünk, hogy ezek az iróniák reflektáltak legyenek, ne a problémát elleplezni vagy kinevetni igyekvő gesztusokból működjenek, hanem kimondásból.

A versekben pedig, amiken most dolgozom, a cigánytábor mellé kerülünk kísérőként. Bizonyos értelemben egy mindenkori tábor mellé, és közben mégis igyekszem nem mitikussá tenni azt. Inkább látható és átélhető, empatizálható helyzeteket szeretnék megírni. A Choli Daróczi József Alkotói Támogatás keretében szeptembertől egy évig dolgozom egy cigány mese alapú versesköteten, amiben a mesék szereplői szólalnak meg személyes monológokon keresztül. Úgy képzelem, hogy annyiban ezek is örömváró versek lesznek, hogy a szereplők nyíltan rákérdezhetnek a sorsukra: miért nem menthet meg a folyó szelleme senkit sem a haláltól? Hova tűnnek a családi történetek, amikor valaki mesemondóvá válik? Mit tehetsz, ha az egek anyja fecskévé változtatta az egyetlen fiadat? Nekem sok örömöm van abban, hogy figyelem ezeket a szereplőket, és jó velük felfedezni, milyen új szabályokat vár az anyaguk egy verstől.

Borbíró Aletta

(A cikk szerzője a szegedi Törzsasztal Műhely tagja.)

Prae Kiadó
Budapest, 2022
104 oldal, 2790 Ft