Heller Ágnes: Az én Adym

Négy éves korom óta éltem költészeten. Mindenekelőtt magyar költészeten. Apám nagy versmondó volt, hol az ágyam mellett, elalvás előtt, hol a majdnem hideg kályhának támaszkodva szavalt és szavalt. S én is az apám szerette verseket szerettem legjobban, azokat citáltam könyv nélkül (ahogy akkoriban mondták: „kívülről”). Berzsenyit, Vörösmartyt, Csokonait, Kölcseyt. Hozzájuk csatlakozott első iskolai éveim alatt Petőfi, majd Kosztolányi. Furcsa módon Arany sosem tartozott kedvenceim közé. Úgy jártam vele, mint Petőfi a Kárpátokkal. A Toldit, bár csodáltam, nem szerettem. A Zsidó Gimnázium harmadik-negyedik osztályában tanító remek magyartanárnőm (Erzsi néni) fontosnak tartotta a történelmi sorrendet. Mindent tudtam Balassi Bálintról, akinek verseit lelkesen szavaltam, ahogy a Marssal társalkodó Murányi Vénuszról és a Zrínyiászról is. 1944-et írunk.

A sárga csillagos házban

Két másik családdal költöztettek össze egy sárga csillagos házba. Az őslakónak megvoltak Ady összes versei. Egy nap a három elkeseredett asszony egyike (mindhármuk férje meghalt, de ők ezt nem tudták) azzal vigasztalta társait, hogy felolvasta a kötetből Adynak a zsidókról szóló, hozzájuk írt versét (A bélyeges sereg). A vers megdöbbentett. Nemcsak azért, mert úgy éreztem, hogy nekünk szól, hanem azért, ahogy hangzott, a szavaiért, a lendületéért, a szenvedélyéért. Azonnal kezembe vettem a kötetet

Úgy kezdtem el olvasni, mint egy regényt. Teljesen a legelejéről. Ha jól emlékszem, kezdetben efféle sorokat olvastam „Milyen az ősz maguknál, édes?” Ez még nem hasonlított a „Bélyegesekre”, bár jól rímelt. Aztán jött az Új versek. Milyen újak voltak nekem ezek a versek! Mindegyiket sorra, olvastam. Egyszer, többször, hússzor, amíg, bár nem volt szándékomban, nem kellett már a könyv sem. Magamban mondtam a verseket, a gettóban, az óvóhelyen, mindenütt, ahol olvasni nem lehetett.

Mi volt az, ami engem akkor Ady örök hívévé avatott? Mitől lett ő mindmáig legkedveltebb költőm? Attól, hogy minden „nagy” volt benne, mindennapok fölötti, kivételes, lényeges. És a dac persze és a nyelv, mindig a nyelv.

Nagy Biblia olvasó voltam, s így Ady nyelve ismerős volt számomra, de mégis idegen. Sok mindent nem értettem. Így nem tudtam mi a „héjanász az avaron” s azt sem, hogy hol van Dévény. De a vers attól szebb és jelentősebb, hogy titokzatos, hogy valamit nem értünk belőle. Hiszen így voltam annakidején Berzsenyivel is. Ki volt az a zokogó „Melpomeném”?

Ekkor nem jutottam tovább az Új verseknél. Mindmáig erre a könyvre emlékszem legjobban.

Az egyetemen

Az akkor még Pázmány Péterről, később Eötvös Józsefről elnevezett egyetemen filozófia-magyar szakra jelentkeztem.

A magyar órák nagy részét hallatlanul untam. Minek nekem a finn nyelv, amit úgysem tanulok meg? És a Gombócz-féle módszertan? A régi magyar irodalmat ismertem már Erzsi néni óráiról is, a Waldapfel által „leadott” Petőfi-órákat pedig primitívnek éreztem. Magolni egy Petőfit? Felsorolni szerelmeit? Minek? Waldapfelnél (aki utált) a Caraffa-töredékből vizsgáztam, mert meg akart buktatni. Nem tudott megbuktatni, mert erre is tudtam felelni. De minek?

Volt azonban mégis egy fényforrás, egy fénypont az egyetemi magyar órák között is. Király István Ady-előadásai.

Király szerelemmel szerette Adyt, s ez érződött előadásain is. (Később megjelent Ady-könyvét már én [is] recenzeáltam.) Az az Ady, akit Király tanár úr óráin megismertem, nem pontosan ugyanaz az Ady volt, akire olyan jól emlékeztem. Az is, de nem csak az. „Márciusi nap, nagy a Te hatalmad”, „Mag hó alatt”,” „Krisztus, prófétám, szent alak, eladtalak” – ma is cseng a fülemben. (Nincs most nálam Ady-kötet, nem tudom a sorokat ellenőrizni.) Ekkor hallottam, olvastam először a világirodalom talán legkegyetlenebb versét, az Elbocsájtó szép üzenetet is. A vers remek, de mégsem szerettem.

Király számára, a református papfiú és kommunista irodalmár számára egyaránt fontosak voltak a „forradalmi” versek és az „istenes” versek. S azok is, melyek sem nem forradalmiak, sem nem istenesek, de nagyon magyarok, „Négy-öt magyar összehajol, miért is, miért is, miért is?”.

A költészet nagy ereje abban áll, hogy egy vers olvasásakor azt is mélyen érezzük, átérezzük, amit különben nem éreztünk. Ahogy a verset olvassuk, azt kezdjük érezni, amit a vers, valóban úgy érzünk, ahogy a vers érez, azt gondoljuk, amit ha nem is a költő, de a költemény gondol. S miután letesszük a könyvet, felhangolódunk, vagy legalábbis felhangolódhatunk a versből tanult érzésre. Ady esetében ez nem volt nehéz, legalábbis az én számomra nem, aki Berzsenyin nevelkedtem, s akitől sosem állt távol sem a dac, sem a pátosz. Nekem Babits mindig hideg és míves volt, sosem éreztem benne – talán az egy Jónás könyve kivételével – a szenvedélyt, a dacot, a mindennapokon túli igazságot, ahogy Adyban attól kezdve, hogy verseit kezembe vettem.

Az iskolában

Miután fegyelmivel eltávolítottak az egyetemről, 1958-tól öt éven keresztül tanítottam magyar irodalmat a Kossuth Zsuzsanna Gimnáziumban. Magyar irodalmat és nem „magyart”, mert a nyelvtan órákat mindig elsikkasztottam az irodalom javára. Mikor az ember tanít, mindent, ami tárgyához tartozik, tanítania kell. Így hát nem tehet kivételt. De azért annyit megtanultam még a gimnáziumban Erzsi nénitől, hogy a hangsúlyt arra fektetem, amire akarom. Így hát a világirodalom mellett a magyar költészet volt számomra a tanításban a legfontosabb. (És persze Erdélyi János, aki nem volt a tantervben, de akiről a szakdolgozatomat írtam.) Versmondásért járt a diáknak a jeles, nem azért, hogy pontosan felsorolta József Attila szerelmeit.

A lányok főleg Ady-verseket és József Attila-verseket szavaltak. Ahogy persze én is. A magyartanárnak megvan az a privilégiuma, hogy játszhatja a színészt. Felállhat a katedrára, hogy verseket szavaljon. Ahányszor csak akar, annyit, amennyit akar. Én persze igen élveztem saját versmondásomat. Ha magunk mondunk egy verset, az mindig szebb, mint akár a legjobb színész szavalata. Adyt számomra Latinovits szavalt a legszebben. Persze én utánam.

Miközben ezt írom, kezdem megbánni, hogy már vagy harminc éve nem olvasok „régi verseket”. Már Adyt sem. Abból élek, amire emlékezem. Bizony, újra kezembe kellene venni a polcomon álló érintetlen kötetet. Nem kötelességből, nem nosztalgiából, hanem örömteli kíváncsisággal.

Megjelent a Tiszatáj 2012/12. számában