Hegyi István hat újabb dedikációja

1. Hegyi Istvánnak (1896–1951) mindössze három kötete jelent meg, Szegeden, kis példányszámban, a harmadik (Fecskék a porban) ráadásul szerzői kiadásban. Reklámot nemigen kaptak, a kritika alig foglalkozott velük. Talán ezért is, hogy Hegyi István munkássága nem került be az irodalomtörténet-írásba, de ritkán felbukkanó, akár bibliofil kiadású vagy éppen dedikált kötetei iránt sem mutatkozott eddig túl nagy érdeklődés.

Ez magyarázhatja, hogy a Hegyi által írt ajánlásokból eddig mindössze hatot közöltek, Apró Ferenc négyet (Apró 1993., illetve Apró 1997), illetve jelen sorok szerzője kettőt (BBT). Hegyinek szóló dedikációt még kevesebbet, kettőt: József Attiláét (Péter) és Nagyfalusi Jenőét (Apró 1997).

A Fecskék a porban előjegyzési ívét közreadó dolgozatot követően egy szegedi magángyűjtő könyvtárából hat újabb Hegyi-dedikáció került elő. (Tehát önmagukban annyi, amennyit eddig ismertünk.) Ezek közül most ötöt teszek közzé (a hatodikhoz tartozó kapcsolattörténeti vázlat szétfeszítené e dolgozat kereteit), illetve mellettük egy közgyűjteményben újabban fellelt dedikációt. Az ajánlások túl azon, hogy mindegyik Szeged művelődéstörténetéből ismert címzettnek szól, tehát Hegyi irodalmi kapcsolathálózatáról is árulkodik, nem egyszer beszédes portrét fest a címzettről, sőt: Hegyi utolsóként megjelent kötetének most felbukkant újabb dedikált példánya ismét igazolja, hogy a Fecskék a porban 1932 szilveszterére jött ki a nyomdából, ahogy azt korábban – bár kevesebb adat alapján – valószínűsíteni lehetett.

2. Dedikáció Cs. Sebestyén Károlynak

A Somogyi-könyvtár őrzi a Vándor falu Cs. Sebestyén Károly részére dedikált példányát (jelzete: B41767). Az ajánlás így szól:

Régi jó tanáromnak Sebestyén Károlynak / szeretettel: / Hegyi István. / Szegeden,
1923. VI. 3.

Ugyancsak a Somogyi-könyvtárban található a Fecskék a porban azon példánya, amit Hegyi szintén Cs. Sebestyénnek dedikált, mégpedig „Dr Sebestyén Károly tanár úrnak / a régi kis diák tiszteletével” (közli: BBT), jól megfogható tehát a kettejük közti viszony: a dedikáció címzettje egykor tanára volt a későbbi írónak.

Cs. Sebestyén Károly (1876–1956) etnográfus, tanár, múzeumigazgató 1894-től a budapesti Mintarajztanodában tanult – közben Schulek Frigyes építészi irodájában vállalt rajzolói állást –, 1898-ban szerzett polgári iskolai rajztanári oklevelet. Ezt követően rövid ideig (két hónapig) Pancsován tanított, majd Szegedre került, a polgári fiúiskola megüresedett rajztanári helyére. „Rajztanárként a szabadkézi rajzot szorgalmazta, melyhez a magyar népművészet motívumaiból vett példatárat” (Juhász Antal). Közben néprajzi kutatásokba kezdett. 1920-ban került a Városi Múzeumhoz, ahol a néprajzi osztály őre lett. 1926-ban avatták bölcsészdoktorrá, 1931-ben a magyar tárgyi néprajz témakörből egyetemi magántanárrá habilitálták. Móra halála után két évig, 1934–1936-ban a Városi Múzeum igazgatója volt. 1938-ban vonult nyugdíjba, egy évvel később Budapestre költöztek.

Hogy Hegyi és Cs. Sebestyén élettörténete mikor találkozott, pontosan meghatározható. Hegyi családja 1910-ben költözött Szegedre, ősztől járt a Szegedi III. kerületi Polgári Fiúiskola III. a. osztályába (R. Nagy 1999). A negyedik évet is itt végezte, Cs. Sebestyén tehát két évig, 1910–1912 között volt rajztanára. Erre emlékszik vissza később Hegyi mindkét fönnmaradt dedikációjában. (Hegyi valószínűleg adott egykori tanárának a Szegénységből is.) Sőt: Hegyi írói indulásának idején, 1914–15-ben Cs. Sebestyén is rendszeresen publikált abban a Szegedi Naplóban, ahol majd Hegyi első írásai megjelennek, éppen ekkor, 1915-ben. Kettejük jó viszonyát ismerve nem lehetetlen, hogy az egykori tanár is buzdította egykori diákját a publikálásra.

3. Dedikációk Sz. Szigethy Vilmosnak

Sz. Szigethy Vilmos (1877–1956) jól ismert alakja a szegedi művelődéstörténetnek, több kötet írója, de valójában újságíróként és szerkesztőként volt jelentős. „Mint annyi társa, ő is költőnek indult, s versei, regényei, tárcanovellái, drámái később is nagy számban jelentek meg vidéki s fővárosi lapokban, folyóiratokban, sőt önálló kötetekben is. Számos írónkhoz meleg és tartós barátság fűzte; Tömörkény Istvánnal, Juhász Gyulával, de különösen Móra Ferenccel nagyon jó viszonyban volt” – írja róla Lengyel András. „Igazi jelentőségére azonban mégis mint újságíró tett szert: különféle szerkesztőségekben közel fél évszázadot töltött  el. Egyike volt azoknak, akik a század elején megújították a szegedi újságírást, s a vidéki zsurnalizmus első vonalában tartották azt. A típus, amelyet megtestesített, az író-újságíró típusa a legjobb helyi hagyományt képviselte” (Lengyel 1999). Juhász Gyula, József Attila, Balázs Béla fölfedezésében meghatározó szerepe volt.

1900-ban került Szegedre, a Szegedi Naplóhoz hívták (!) – huszonhárom évesen – munkatársnak. Több periódusban is dolgozott itt. Amikor Hegyi István első írásai megjelentek, éppen a Szegedi Naplóban, akkor is. Nem véletlen, hogy Hegyi első kötetét, a Vándor falut így dedikálta neki:

Sz. Szigethy Vilmosnak. / Szeretettel és hálám jeléül küldöm az első / könyvemet. / Hegyi István. / Szeged, 1923 VI. 3.

Sőt: a másik most előkerült ajánlás, amit Hegyi a Fecskék a porban egyik példányába írt bele, konkrétan meg is nevezi azt, hogy Sz. Szigethy volt az ő felfedezője is:

Szigethy Vilmosnak, azért a sok / jó biztató szóért és támogatásért, / amiben eddig részesitett. / Hisz’ néki / is része van abban, hogy a Fecskék / eljutottak a porba. Tán ő volt az / aki régi feleresztette az első Fecskét. / Szeged. 932. Szilveszter nap. / Hegyi Ist.

Azt pedig, hogy Sz. Szigethy – akit barátai Bobnak neveztek – miképp is „eresztette fel” az első Fecskét, azaz hogyan jelentette meg Hegyi első írását s indította őt útnak az írói pályán, pontosan tudjuk. Móra Ferenc emlékezett vissza rá a Hegyi Szegénység című kötetéről írott tárcájában (Móra).

A cikk – Mórára publicisztikáira nagyon jellemzően – valójában több funkciót lát el. Konkrétan kritika, mert benne a Szegényégről mondja el véleményét. Másrészt Hegyiről írva a fiatal novellistára magára is felhívja a figyelmet. Harmadrészt pedig saját emlékeinek felidézésével egyféle vallomásos visszaemlékezés is. Első felében saját kezdő újságírói indulásáról szól, munkába állásáról a Szegedi Naplónál, Sz. Szigethy baráti istápolásáról-irányításáról. Aztán a háborús évek – amikor Móra már főszerkesztő volt a lapnál – felidézésénél elmesél két történetet: elsőként azt, hogy kapott egy nagyon rossz verset, amit nem lehetett közölni, de írt helyette egy „nem annyira rosszat”, ezért maradt meg emlékezetében. „A másik kéziratra azért emlékszem, mert jó volt” – vezeti át Hegyi Istvánra a szót. –  „Nem az irás, mert az nagyon egyéni volt, – hanem amikor elolvastam, odaadtam Bobnak:

– Nem tudom, ki ez, de akárki, ez valaki. Érdemes elolvasni.

Bob elolvasta és azt mondta, hogy ebből még Tömörkény is lehet.

– Közöljük, ugy-e?

– Persze hogy közöljük. Hir kapitelnek. Ugyan irj alá valami nevet.

– Rozmaring jó lesz? Van valami piros vadvirág szaga.

Igy aztán Rozmaring név alatt jelent meg a kis rajz. Ugy emlékszem, valami röszkei hadi vázlat volt.

Másnap azt kérdezi tőlem Tömörkény, ki az a Rozmaring? Nagy dolog volt, ha az ő szemét megfogja valami. Nem igen olvasott szépirodalmat és kegyetlen kritikus volt.

Gondolom, Bob nyomozta aztán ki, hogy Rozmaring barátunkat Hegyi Istvánnak hivják. Azt hittük, tanyai tanitó lehet, az én poéta-bátyám meg a Gárdonyi Géza tipusából és becitáltuk a szerkesztőségbe. Akkor derült ki, hogy Hegyi István nem tanitó, hanem félig-meddig még deák, olyan félbe-deák, rettentő szegény gyerek, valami vasutasnak a fia a szeged-horgosi vonalon, aki tán meleget se eszik mindennap.

Nem szeretek lovat adni a fiatalok alá, mert tudom, hogy könnyen leveti őket a pányvázatlan ló, de a sápadt, sovány, szomorú mosolygású kis Hegyinek megmondtam szemébe, hogy nagyon sokra tartom a tehetségét és nagyon sokat várok tőle.”

Móra egyébként pontosan emlékezett mindenre: Hegyi István apja valóban a horgosi vonalon volt MÁV felvigyázó, Hegyi első írása pedig tényleg „valami röszkei hadi vázlat” volt, Möggyüttek Röszkére a muszkák… címmel jelent meg a Szegedi Napló 1915 július 14-i számában.

Sz. Szigethy később, már pályája vége felé is Hegyi mellett állt. Amikor Hegyi, immár a második világháború után szinte nincstelenségben élt, ismét az újságírói pályán akart elhelyezkedni: 1949-ben levelet írt a Nemzeti Parasztpárt Sajtóbizottságának, hogy állást kapjon a Szegedi Friss Újságnál. Indoklásul azt hozta fel, hogy „1916-tól 1924-ig Móra Ferenc és Szigethy Vilmos szerkesztők keze alatt” dolgozott a Szegedi Naplónál, tizenöt évig pedig a Szegedi Friss Újság munkatársa volt, mindkét  lap szerkesztőjétől csatolja az igazolást; a Szegedi Napló részéről Sz. Szigethy Vilmosét (R. Nagy 1997). Sajnos, ezt az igazolást jelenleg nem ismerjük.

Hegyi vélhetően mindhárom kötetéből adott Sz. Szigethy Vilmosnak, ezt valószínűsíti kapcsolattörténetük és az, hogy most Hegyi első és harmadik kötete került elő. Talán idővel a középső kötet (a Szegénység) Sz. Szigethynek dedikált példánya is felbukkan.

4. Dedikációk Dinnyés Ferencnek

Dinnyés Ferenc (1886–1958) festőművész Budapesten született, az Iparművészeti Iskola és a Magyar Képzőművészeti Főiskola elvégzése, majd párizsi tanulmányútja után 1910-ben telepedett le Szegeden. Az első világháborúban megsebesült, hadirokkantként trafikjogot kapott (Apró 2010). 1919-ben mutatkozott be csoportos kiállításon, ezt követően rendszeresen jelentkezett önálló tárlatokkal, Szegeden és Budapesten.

Hegyi István első kötetét, a Vándor falut így dedikálta neki:

Dinnyés Ferencnek: / … az én alakjaim. Vidéki kisparasztok, úgy / amint megláttam őket a nagy háború vérzivatarában; / amikor kinyílt a szemem. Szürke szinek, de talán / valami érték mégis van bennük, mert emlékbe küldöm. / Szeretném, ha a festő előtt is úgy öltenének formát, / mint én előttem, ki a lelkemből öntöttem át egy ke- / veset midannyiójukba. / meleg kézszoritással: / Szegeden, 1923. VI. 3. / Hegyi István.

A Dinnyés Ferenc ex librisével ellátott kötetben fennmaradt ajánlás vallomásnak is beillik: Hegyi saját, a parasztsághoz fűződő viszonyát is megszövegezi benne, illetve saját írásmódszeréről is elárul valamit: érzéseiben minden hőse részben rá hasonlít.

Hegyi a következő évben cikket közölt Dinnyésről a Színház és Társaság című lapban (Hegyi). A három bekezdésnyi kis írást érdemes teljes terjedelmében idézni: „Megpróbálok valamit írni az emberről.

A művészt mindenki ismeri a városban. Még az uccagyerekek is. Müértőként bujnak meg mögötte a kis nebulók mint az uccarészleteket festi. Szerelmese az uccának, mely szint, hangulatot teremt, ódon szegedi házaknak, mely még valami mást is éreztet, s néha vásznon az elmúló Szegedről… Talán senki sem tudott a szegediek közül annyira szegedi lenni, mint a Budapestről ideszakadt Dinnyés Ferenc.

Még legénykorában, ezerkilencszáztizben telepedett meg Szegeden, mikor Párisból hazajött. Azóta itt él. Pacsirta-uccai etalairja az a kis boldog sziget, hova munka után pihenésre szokott megtérni a családjához, (dolgozni nem igen dolgozik benne,) mert Dinnyés Ferencet napfölkelttől naplementig nem láthatni másutt, mint kint az ég alatt. Egész nap a napot nézi. Valóságos napimádó lett. És ez a természetrajongás olyan csudálatos ezerszint váltott ki belőle, hogy megbámulják Pesten, mint legutóbb a Nemzeti Szalonban kiállitott. Szeretnék is maguk közé a pestiek már régebb idő óta. Katona Nándor meg Szeles Fülöp most nagyon a szivére találtak beszélni fönt a kiállitásán. Lehet, hogy itt is hágy bennünket.

A felesége vallja meg helyette, hogy Pestre mennek, ahol egy előkelő etalairt kinálnak megvételre az urának. De Dinnyés Ferenc hamiskásan mosolyog ezen. A kezével legyint hozzá, ami annyit jelent: »vagy mék, vagy nem mék.« Már tán ez a negyedik nekibuzdulás a pesti útra, de mindig itt maradt. Különben sem olyan sürgős az a menés. Először külföldre akar menni. Berlinbe. Talán Párisba is elnéz. S ha visszajön, majd csak azután… addig meg még sok víz lefoly a Tiszán… még egy rég nóta is azt mondja: »aki egyszer a Tisza vizét itta, vágyik oda mindig vissza«… És aki annyira szereti Juhász Gyula uccáját, az öreg Mátyás templomot, meg az ujszegedi parkot is, arról nem nehéz ilyesmit elhinni.”

Ennek a cikknek mondatai – Hegyi gondolatai – köszönnek vissza a következő dedikációban, melyet az író a Szegénységbe írt:

Dinnyés Ferenc napimádónak és jóbarátomnak / a szegedi utcák, virágok, füvek és fák szeretöjének / ajándékozom ezt a könyvemet, mely a legáldottabb / virágos kertjébe termett az Istennek. / Szegeden, ezerkilencszázhuszonötödik esztendöben mindenszentek napján. / Hegyi István.

A keltezéssel azonban nem árt vigyázni: a jóhiszemű dedikációkutató evidensnek tekinthetné, hogy a Hegyi által Dinnyés könyvébe kézzel írt ajánlás 1925. november 1-jén (Mindenszentek napján) született. Viszont a kötet nyomtatott ajánlása így szól: „Édes anyám, nagyon szeretném, ha ezt a könyvet, mit a városból küldök haza a Lándor partjára, amikor először kinyissa a kötőjébe fektetné s hinné, hogy ott ülök mellette a szoknyája szélén, mint kis gyerek s ketten betűzzük Majzikot, ki elsikkadt a magyar közönyben, meg Bolond Balajtit is, aki elszaladt a földtől, de nem lelt helyet a világba és visszazuhant a sárba. / Szegeden, ezerkilencszázhuszonötödik esztendőben, mindenszentek napján.” Az pedig nyilván lehetetlenség, hogy valaki aznap dedikálja kézzel kötetét, amelyben nyomtatásban – tehát még jóval a nyomtatás folyamatának megkezdése előtt kerülve oda – az előszó alatt szerepel az adott dátum. Valószínűnek tűnik, hogy Hegyi nem a nyomtatott ajánlást keltezte előre, hanem a kötetbe utóbb kézzel beírt dedikációt datálta vissza. Ezt valószínűsíti, hogy a kötetről született első írás – Móra Ferencé – 1925. december elején látott napvilágot (Móra), a Hegyihez szintén közel álló Juhász Gyula pedig, másodikként, „csak” 1926 januárjában írt róla (Juhász Gyula). Sőt, az az egyik könyvajánló konkrétan meg is nevezi, hogy Hegyi új könyvével „a szegedi karácsonyi könyvpiacon” jelentkezik (HRÚ).

Jelenleg ezt a két, Dinnyésnek írt ajánlást ismerjük. Meglehet, hogy Hegyi a Fecskékből is adott neki, bár annak megjelenése idején Dinnyés éppen nagy bajban volt: kommunista szervezkedéssel gyanúsították, a per végén – másodrendű vádlottként – egy hónapnyi fegyházbüntetést kapott (lásd: Apró 1976).

5. Dedikáció Heiner Lajosnak

A Szegénység című kötet három változatban készült: a kiadott 500 számozott példányból huszonöt a szerző aláírásával jelent meg, továbbá készültek olyan egyedi darabok, melyek „névre szóló nyomtatott tulajdonjelzéssel és a szerző ajánlásával vannak ellátva. Ezek a példányok számot nem kaptak. Pl. Sz. SZIGETHY Vilmosné” (Péter-Reguli). Ilyen változatot még nem láttam, maga a leírás magyarázatot adhat arra, hogy Cs. Sebestyén Károly és Sz. Szigethy Vilmos könyvtárából miért nem ismerünk jelenleg a Szegénységnek részükre dedikált példányát: meglehet, hogy ilyen névre szóló kötetet kaptak – pl. éppen Sz. Szigethy Vilmosné. (Bár az elméleten némileg ront az, hogy az idézett könyvészeti leírás tartalmazza azt is, hogy „Az ajánlás kelte: 1925. XI. 1. Az előszó kelte: 1925. mindenszentek [nov. 1.] napján”, azaz a kötet valóban tartalmazott szerzői dedikációt is.)

A most előkerült dedikált kötetek egyike a második változat, a 25. számozott és aláírt bibliofil darabok közül való, a 12. számú, a gépi számozás alatt Hegyi autográf aláírásával. A belé írt szerzői ajánlás így szól:

Dr. Heiner Lajos professzor úrnak meleg kézszo- / ritással; / Hegyi István.

Érezhetően más jellegű ajánlásról van itt szó, mint az eddigiekben. Ez inkább a szokványos, sablonszerű dedikációk közé tartozik, nem valószínű, hogy a címzett közeli kapcsolatban, barátságban állt Hegyivel.

Heiner Lajos (1889–1943) ugyanis bőrgyógyász, venerológus volt. 1914-ben szerzett orvosi oklevelet Kolozsvárott, ezt követően a kolozsvári, majd 1921-től a szegedi egyetem bőr- és nemibeteg-klinikájának munkatársa, 1921–23-ban megbízott vezetője. 1926-ban magántanárrá habilitálták. Fő kutatási területei a nemi betegségek kórtana, ill. a szerológia voltak, hazai és külföldi szaklapokban számos tanulmánya megjelent.

Azt nem tudni, hogy az írót vajon kezelte-e – Hegyinek gyermekparalízis miatt fél oldala, így arca is béna volt –, vagy „csak” esetleges előfizetője volt a drágább kivitelű, bibliofil könyvnek (mert bizonyosan előfizetőket kellett erre is gyűjteni, akárcsak József Attilának a Nem én kiáltok megjelenéséhez: lásd: JA I:505–506.). Heiner professzor úr így is, úgy is segített Hegyinek.

6. A Fecskék a porban Hegyi utolsó kötete. Írója harminchat éves volt akkor. Pár írása elszórtan megjelent még, továbbá pár elkészült ugyan, de kéziratban maradt (lásd: R. Nagy 1999). Hegyi írói elhallgatásának oka lehet egyrészt öccse halála miatt érzett lelkiismeret-furdalás – öccse tőle kapta el a tífuszt –, másrészt az általa művelt magyar parasztnovella irodalmi kiüresedése; ahogy Lengyel András írja: „a nála nagyobb tehetségű Móricz és Kodolányi írói váltására s megújulására ő már nem volt képes” (Lengyel 1986). Mindehhez még talán azt a prózaibb magyarázatot is hozzá lehet tenni, hogy talán íróilag szintén csalódott: míg második kötetéről, a Szegénységről valóban elég sokan és kedvezően írtak, a Fecskékről már korántsem (bár ez részben magyarázható éppen a Hegyi-féle parasztnovella-forma kiüresedésével, az az iránti olvasói-kritikai érdektelenséggel.). Éppen egy dedikációjából derül ki: íróilag-emberileg valóban csalódott volt: „Vidéki élet, foszlott álmok! / De, ha előre tudtuk volna, tán nem / indultunk volna. Én azt hiszem a Fecs- / kék a porban-ért kár volt 35 esztendős fejjel” – írta Terescsényi Györgynek; és a kötetből még évek múlva is volt példánya, amit dedikálhatott (lásd Apró 1997).

Bíró-Balogh Tamás

Felhasznált irodalom:

Apró 1976: Dinnyés Ferenc és a Horthy-bíróságok. Délmagyarország, 1976. máj. 16. –– Apró 1993: (szegedi) [Apró Ferenc]: Hegyi István dedikációja Tápai Antalnak. Reggeli Délvilág, 1993. jan. 20. 7. –– Apró 1997: Apró Ferenc: Hegyi István négy dedikációja. In: Irodalom és művészettörténeti tanulmányok 1. Szerk.: Lengyel András. Szeged, 1997. 185–187.  –– Apró 2010: Szócikkek a leendő Szegedi Életrajzi Lexikonba. In: Irodalom és művészettörténeti tanulmányok 5. Szerk.: Lengyel András. Szeged, 2010. 181–186. –– Hegyi: Hegyi István: Dinnyés Ferenc. Színház és Társaság, 1924. okt. 6. –– HRU: Hegyi István új könyve. Hétfői Rendkivüli Ujság, 1925. dec. 21. 6. ––  JA: József Attila összes versei. 1. 1916–1927. Kritikai kiadás. Sajtó alá rend.: Stoll Béla. Bp., 1984. – Juhász Antal: Juhász Antal: Cs. Sebestyén Károly munkássága. In: A hagyomány szolgálatában. Történeti ismertető Szegeden és Csongrád megye múzeumairól. Szerk.: Lengyel András. Szeged, 2002. 82–78. –– Juhász Gyula: Juhász Gyula: Szegénység. Hegyi István novelláskönyve. Koroknay-kiadás, Szeged. Hétfői Rendkívüli Újság, 1926. jan. 4. 5. Újraközölve: Juhász Gyula összes művei 7. Prózai írások 1923–1926. Sajt alá rend.: Ilia Mihály. Bp., 1969. 233–234. –– Lengyel 1986: Lengyel András: Egy elfelejtett szegedi író: Hegyi István. In: Múzeumi kutatások Csongrád megyében 1986. Szerk.: Juhász Antal. Szeged, 1988. 224–229. –– Lengyel 1999: Lengyel András: Sz. Szigethy Vilmos. In: Uő.: „Közkatonái a tollnak…” Vázlatok Szeged sajtótörténetéhez. Szeged, 1999. 113–122. –– Móra: Móra Ferenc: Szegénység. Hegyi István novellás kötete. Délmagyarország, 1925. dec. 6. 2–3. –– Péter–Reguli: Péter László–Reguli Ernő: A szegedi Koroknay-nyomda kiadói tevékenysége. Magyar Könyvszemle, 1957. 3. sz. 275–281. Függelékként közölve: A Koroknay-nyomda kiadványai, 280–281. (Az idézet a 280. lapról.) –– R. Nagy 1997: R. Nagy András: Adalékok Hegyi István életrajzához. In: Irodalom és művészettörténeti tanulmányok 1., 188–191. –– R. Nagy 1999: R. Nagy András: Hegyi István műveinek bibliográfiája és életpályájának vázlatos áttekintése. In: Irodalom és művészettörténeti tanulmányok 2. Szerk.: Lengyel András. Szeged, 1999. 191–198.

A képek forrása:

A dedikációk másolata saját tulajdonban. – Cs. Sebestyén Károly portréja: http://szegedma.hu/hir/szeged/2011/10/somogyi-nap-a-kettos-evfordulo-eveben-fotok.html – Sz. Szigethy Vilmos portréja: A hagyomány szolgálatában. Történeti ismertető Szegeden és Csongrád megye múzeumairól. Szerk.: Lengyel András. Szeged, 2002. 82. – Dinnyés Ferenc portréja: http://www.terminartors.com/artistprofile/Dinnyes_Ferenc