Hazudtam nektek, fogjatok rajt’

JULIJANA MATANOVIĆ:
MIÉRT HAZUDTAM NEKTEK

Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak, intette a poétákat bő másfélszáz éve Arany János. Arról nem beszélt, intelme vajon a prózaírókra is vonatkozik-e, de ha igen, akkor a jótanács érvényességét az ezredfordulóra már alaposan kiverhette a rozsda. Legalábbis erre enged következtetni Julijana Matanović Miért hazudtam nektek című prózakötetének sikertörténete. Matanović könyvét 1997-es megjelenését követően az ítészek és a „laikus” olvasók egyetértésben emelték a kortárs horvát irodalom Akropoliszának legszédítőbb magaslataiba. Első pillantásra akár meglepőnek is tűnhet ez a siker, főképp a könyv magyar kiadásának kissé félrevezető fülszövegét olvasva, amely par excellence önéletrajzi műként ajánlja az olvasók figyelmébe a kötetet. Ez ugyanis önmagában aligha indokolná a kitüntetett szakmai és olvasói figyelmet mostanság, amikor Dunát, Szávát és Drinát lehetne rekeszteni az önéletrajzi ihletésű, keserédes Jugónosztalgia-irodalommal. Julijana Matanović műve valójában éppen attól érdekes, amiben eltér a trendtől.

A kezdeti figyelem felkeltésében persze a kötetcímnek is kitüntetett szerepe lehetett. Azzal ugyanis, hogy a Miért hazudtam nektek címet adta egy látszólag önéletrajzi műnek, Julijana Matanović olyan ügyesen feladta a magas labdát az olvasóközönségnek, hogy már közel két évtizede újabb és újabb kiadások bizonyítják: azóta is folyamatosan ő nyeri a szettet. Fogalmam sincs, mi a könyvben szerepeltetett jelenetek hitelesítésének módszertana (családfakutatással ötvözött mélyinterjúk, magánnyomozás, vagy netán utódállam-határokon átnyúló levéltárazás), arról meg végképp nem, hogy ez miként befolyásolhatná a Matanović-kötet esztétikai értékét, mindenesetre tény: a könyv körül kialakult diskurzus egyik jellegzetes eleme volt annak latolgatása, mennyire valósághű és vajon ténylegesen önéletrajzi-e a mű.

El kell azonban ismernünk azt is, hogy az „önéletrajzi vagy sem” vita nem teljesen légből kapott, elvégre maga a szöveg is bőséggel biztosít muníciót hozzá. Matanović már tüstént az előszóban ébresztgetni kezdi az olvasói kételyeket – „…eljátszogattam azokkal az eseményekkel, melyek valóban megtörténtek velem, és azokkal, melyekre csak vágytam, hogy megtörténjenek…” –, és az emlékiratok abszolút tárgyszerűségének lehetetlen voltára sem mulasztja el rendszeresen felhívni a figyelmet, például amikor dokumentarista pontossággal idézi fel egy álom legapróbb részleteit is, miközben kijelenti, hogy fogalma sincs, melyik évben álmodhatta. Egyáltalán, az emlékezés elmejátékában a valóság és a képzelet határvonalai is szertefoszlanak: „Ahogy múlnak az évek, egyre kevésbé tudom bizton állítani, hogy mi történt meg velem valójában az életben, és miről álmodtam csak, fejemet mélyen befúrva a tollpárna alá, melynek slingelt párnahuzatára nevem első betűje volt ráhímezve”. A logikus rendre törekvő emberi elme elkerülhetetlenül kiszínezi az évtizedek során megfakult foltokat, és összekapcsolja azokat az elemeket, amelyek a valóságban nem feltétlenül tartoztak össze. Az emlékezés által létrehozott kompozícióban úgy kerülnek egymás mellé a valóságelemek, mint a narrátor lakásának falán a két, azonos időben, de különböző helyszínen készült fényképfelvétel: az osztálykép, amelyen a gyermek narrátor nem szerepel, mert készültekor éppen nagyanyjánál tartózkodott szüleinek tervezett emigrációja miatt, ahol azonban készült róla egy foghíjasan mosolygós fotográfia a nagymama almafája alatt. A két felvétel lehetséges összemontírozásáról való elmélkedés a Matanović-kötet kulcsává teszi a Fénykép című kisprózát: „Mind a két képkeret színe összhangban van zágrábi lakásom falainak és bútorának a színével, mely bútort még a nagybácsim vette az esküvőmre, s melyet én hamarosan átfestettem, meggyszínre változtatva az eredeti tölgyfa színét. A fényképekről rendszeresen letörlöm a port, s közben minden alkalommal elmerengek a nagymamám almafája alatt kimerevített mosolyomon, bosszankodva a felső fogaim közötti nagy rés miatt. Azokról az emberekről, akikkel a természet úgy elbánt, mint velem, egyesek azt állítják, hogy hajlamosak kitalálni a legkülönfélébb történeteket. Most már világos, miért örülök annak, hogy megőriztem a bizonyítékot, melynek segítségével elemezgethetem az élet és az irodalom közötti bonyolult kapcsolatot. Azon kapom magam néha, hogy jó volna rámásolni egyik képet a másikra úgy, hogy a mosolyomat és a testemet a családiról átviszem az osztályfotóra. Egyre gyakrabban gondolok arra, hogy szeretném magamat három barátom mellett látni a fényképen, akikről biztosan tudom, hogy őszintén örültek nekem, amikor megpillantottak a kerítésnél az udvaron.” Mintha az írónő afféle társasjátékra invitálná az olvasót: „Hazudtam nektek, fogjatok rajt’!”

Az önéletrajzi hitelesség szándékos gyanúba keverésén túl azonban egy másik, alkalmasint jóval izgalmasabb játéklehetőséget is kínál a Matanović-kötet az olvasó számára. A Miért hazudtam nektek emlékképeit ugyanis nem a kronológia, sőt, nem is a több ex-Jugoszláv tagköztársaságon átívelő helyszínek, hanem a reáliák, az emlékezés apropójául szolgáló tárgyak szervezik kötetté, olyannyira, hogy a fejezetek élén is többnyire egy-egy hétköznapi tárgy neve áll címként. Így lelhet új funkcióra a milánói rokonlátogatás során megpillantott Orkánkabát az életminőségbeli különbségekkel való gyermekkori szembesülés jelképeként, így válhat a Csillár vezérmotívummá a szeretett nagynéni élettörténetének felidézésében, s így teremthet az egyik volt osztálytárs által egy osztálytalálkozón viselt Pulóver alkalmat arra, hogy összeálljanak egy tíz évvel korábbi magánéleti dráma mozaikkockái. Mindeközben az olvasó akarva-akaratlanul maga is elmorfondírozik gyermekkori emlékein, és elkészíti saját szimbolikus tárgyainak leltárát. A Matanović-féle írásmód, amely egy-egy önmagán túlmutató tárgy köré szervezi a kötet fejezeteit, egyúttal arra is alkalmat teremt, hogy a könyvet újraolvasva újabb és újabb ösvényt jelöljünk ki önmagunk számára a motívumok szövedékében, s akár egy-egy szereplőre, életszakaszra, vagy helyszínre koncentrálva tallózzuk a kötet darabjainak választott szempontunknak megfelelő passzusait, újabb és újabb lehetséges Matanović-novellákká ollózva össze a kötetegészben elhintett történetfoszlányokat.

Ezt a koncepciót és kimódolt szerkezetet tölti meg Julijana Matanović hús-vér szereplőkkel és hol szomorú, hol pedig mulatságos történetekkel, örömmel, gyásszal, sikerekkel és csalódásokkal, vágyakkal és féltékenységgel, nosztalgiával és szerelemmel, egyszóval mindazzal, ami a narrációs játékokra és emlékezettechnikai megfigyelésekre fogékony „vájt szemű” olvasók mellett azok körében is szavatolta a Miért hazudtam nektek sikerét, akik a könyv fedele mögött „csak” egy izgalmas, életes, átélhető önéletrajzot kerestek, amely akár az övéké is lehetne.

Haklik Norbert

Julijana Matanović: Miért hazudtam nektek
Fordította: Radnics Manda

Napkút Kiadó
Budapest, 2014
158 oldal, 1790 Ft