Haza, látogatás

Idén jelent meg Bakos András debütáló kötete Isteni testek címmel a Tiszatáj Könyvek kiadásában. Ez igen késeinek mondható, hiszen a szerző még 1990-ben, tizennyolc évesen jelentkezett első költeményeivel. Baka István kitörő lelkesedéssel mutatta be a fiatal költő verseit: „egy új klasszicizmus képviselőit látom bennük, egy olyan új klasszicizmusét, melynek jövetelére […] évek óta várok, s most nem titkolt elégtétellel fogadom.”[1] A kedvező fogadtatás ellenére a szerző letért az irodalmi pályáról: 1994-től 2019-ig a Délmagyarország munkatársa volt, jelenleg a Magyar Narancs és a semmiujsag.hu szerzőjeként publikál. Mint látni fogjuk, a szerző újságírói tevékenysége termékeny hatással volt lírai munkásságára.

A kötet csaknem felét kitevő első ciklust érdemes a múlt évtizedben megújulásnak induló közéleti költészet keretein belül (de legalább a határterületén) értelmezni. Bakos András versei nem foglalkoznak direkten (aktuál)politikával vagy „hazafias” témákkal. Ám a versek alaphelyzete, lírai beszélője, témája, hangütése és társadalomszemlélete olykor hírlapi tárcákra, ország(okat)járó élményleírásokra, szociografikus-irodalmi riportokra emlékeztethet. Mivel az Isteni testek – a nemzeti lírahagyományokkal szemben – a haza patetikus megszemélyesítése helyett töredékesebben, ugyanakkor valóságközelibben és hitelesebben, a hétköznapi és személyes realitás felől ábrázolja a társadalmi valóságot. Fennkölt metaforák és allegóriák helyett mikrotörténeteken, felvillantott életképeken keresztül tudósít kollektív állapotunkról, közérzetünkről. Gyakran nem is hazai vidékeken jár a lírai én: nem pontosan megjelölt szomszédos országok, Skócia, az Amerikai Egyesült Államok vagy az Arab Emírségek is (összevetésre) alkalmas terepek. Félreértés ne essék, a partikuláris helyzetképek nem állnak össze negatív, pesszimista tablóvá, egyszerűen csak bemutatják közösségi létünk mindennapos problémáit és perspektíváit. A kötetnyitó, beszédes című Hazalátogatás például bátran fest idilli képet egy rendkívül vegyes társaság több napos, meghitt együttlétéről: „boldog magyarok”-ról. (7) A kötet (például a címadó költemény is) összességében inkább a közösségért/közösséggel való cselekvés értelmét, valamint a halál utáni nyomot hagyás közösségi aspektusainak jelentőségét hangsúlyozza. E költemények erénye, hogy a nagy elbeszélésektől való távolodás nem jár túlzott szenvtelenséggel, elidegenítő kísérletezéssel (a szerző még egy Arany János-idézetet is megenged magának a Levél című versben). A költemények feszültségét éppen a „tudósítói” pozíció ellentmondásai teremtik meg: a lírai beszélő mindennapi vagy rendkívüli események mögött rejlő finom rezdüléseket, apró mozzanatokat is rögzíteni képes érzékenységét, kíváncsiságát az idegensége miatt elvárt tapintatossága, kívülállása, diszkréciója ellensúlyozza. A kötet elején olvasható, kiemelkedő színvonalú Vadidegenek című versben egy megnevezetlen külföldi országban füvet nyíró benzinkutasról olvashatunk, aki ahelyett, hogy felriasztana egy a gyepen alvó fiatalembert, körbenyírja, s egy üveg vizet tesz mellé. A magáról megfeledkező, tolakodó lírai beszélő akárhogy kérdezősködik, nem tud meg többet a különös és megindítóan emberséges élethelyzet hátteréről. E jelenet mintha az olvasónak is intelem, útmutató volna Bakos András költeményeihez: „Folytassuk: menjünk / még messzebb, beljebb. Később majd / biztos ráérzünk, miképp kellett / volna már itt is mozogni, beszélni, / nyilván valahogy finomabban.” (10–11)

A kötet második ciklusában a közösségi perspektíva személyesebbé szűkül. Az emlékezés, a múltidézés, a gyermek-és fiatalkor kerül középpontba: a kötelező katonai szolgálat emlékei, a későkamaszkor kényes titkai, egy szilveszteri éjjel és egy karácsonyeste, vagy akár az otthoni kocsmáros állhatatos gólyatenyésztése idéződik meg. A Távolodó télben és a Repce Szomolyában című versben az önfeledten játszó gyerekek, illetve egy repceföld látványa idézik meg az elmúlásra vigaszt kínáló ciklikusság állandóságát, az elmúlt idők újraélésének pillanatnyi illúzióját. A költemények emlékező jellegéből következően a jelen idejű társadalomábrázolás a múltat megelevenítő korrajz irányába mozdul el. A Svédek című költeményben például a rendszerváltás előtt felnövő generációk Nyugat-Európa-képe (avagy Kelet-Közép-Európa-„komplexusa”) örökítődik meg: „Kiültek oda, hogy lássuk, / beszélgetnek, és csak ilyenkor, / kirakatban. Érezték, róluk / hallgatunk. Rossz volt nézni. / (…) Bent nem / néztek egymásra, szó nélkül / dolgoztak, gyakran éjszakáig. / Akkor ilyennek képzeltem a svédeket.” (42)

A kötet harmadik ciklusa meglehetősen privát hangvételű. Számvetés, létösszegzés, a jelennel való szembenézés, s a megrettenés attól, hogy az emberélet útjának felén már a halál is látóközelbe kerül. A versek egy középkorú férfi átlagos problémáit jelenítik meg: a munka és a család összeegyeztetésének nehézségeit, egy elhunyt barát emlékét, az első súlyosabb betegséget, egy rendezetlenül hagyott nyugtalanító rokoni kapcsolatot vagy egy szigorú após kísértő emlékét. Sajnos a szimpatikus, tartózkodó, hiteles lírai hang és a feszesen megírt, szikár szerkezetek sem tudják ellensúlyozni, hogy a költemények kissé szokványos megoldásokkal, jól ismert motívumokkal (kertgondozás, tó, gyerekek, lakásfelújítás stb.) közelítenek az amúgy is hagyományos (más szempontból időtlen, örökérvényű) témákhoz. Kivételnek tekinthető a Fényes papíron és az Egy jobb év című költemény. Előbbi a lírai én egy ortodox atyával való karácsonyi ökölvívását ábrázolja: egyszerre komikus, meghitt és kissé melankolikus életkép, mely finoman érzékelteti egy élet(szakasz) visszafordíthatatlanságát, lezártságát. A bravúros perspektívavezetés miatt érdemes hosszabban idézni: „Nehezebben viseli, / mint én; szeme összeszűkül, / penge a szája, ha teheti, rögtön / keresztbever. Nem lettem soványabb, / mióta ide járok, de nem is híztam. / Ő sem lesz már légiesebb. / Csak a lószőr hullik az öreg / kesztyűkből. Messziről nézve / úgy haladunk, mintha táncolnánk. / Odaérünk a terem sarkához, ahol / most a mennyezetig érő fenyő áll. / Fényes papírba csomagolt dobozok, / vörös, ezüst, arany gömbök, és mi ott mozdulunk / rajtuk egyszerre, száz alakban.” (51–52)

Végül szót kell ejtenünk arról, hogy a szerző – Baka István által méltatott – klasszikus verselésre való hajlama nem tett jót a kötetnek, s nemcsak az olykor előforduló döcögő verselés (például az Átnézni egymás testét harmadik strófája és az azután megbicsakló rímképlet) vagy az esetlen rímek használata miatt. Az első verscsoportban a Levél és a Kenyeret tör szonettformái indokolatlanul mozdítják el a ciklus általam méltatott érzékeny, lágy prózaiságát egyfajta absztraháló, metaforikus irányba. Utóbbi költemény már egészen allegorikus, mely kifejezetten a körülötte elhelyezkedő szabadversek nyelvezete ellen hat. Az utolsó egység személyesebb költeményei között pedig a Két tó leharcolt félrímei meglehetősen negédes, affektált hatást keltenek, hiába villantja meg később a Tavaszi aggófű a szerző mesterségbeli tartalékait.

Bakos András kötete képes rendkívül eredeti hangon szólni. Úgy tűnik, ez akkor sikerül igazán, amikor a már bevett irodalmi formák, témák, motívumok mellett a szerző zsurnalisztikai tapasztalatait is kamatoztatja, hiszen az Isteni testek legsikerültebb versei a belletrisztika és az újságírás világának szerencsés találkozásából születtek.

Owaimer Oliver

JEGYZET

[1] Baka István, Bakos András versei elé, Délmagyarország, 1990. május 26., 6. elérhető: http://digit.bibl.u-szeged.hu/00000/00099/01990/00124/dm_1990_123_006.pdf (utolsó elérés: 2021. 08. 25.)

Tiszatáj Könyvek

Szeged, 2021

72 oldal, 2490 Ft