Háttal a hajnalnak

BÍRÓ TÍMEA: A PUSZTÍTÁS REGGELEI

Bíró Tímea bemutatkozó, első verseskötetét, A pusztítás reggelei címmel, 2017-ben jelentette meg az újvidéki Fórum Könyvkiadó Intézet. A könyv anyaga egyébiránt díjnyertes munka: a kiadó által, a 35 év alatti szerzőknek kiírt kézirat-pályázatán nyert, még 2015-ben.

Nem tudom, Bíró Tímea örült-e, amikor először vette kezébe a kinyomtatott (amúgy nagyon szép kiállítású) könyvét – feltehetően igen, hisz ez csak természetes –, mert a benne található verseket olvasva, az a benyomásunk támad, mintha a fiatal költő semmiben sem találná az örömét – a kötet majd’ minden költeménye fájdalmat, nyomort, gyászt, pusztulást és halált lehel. Úgy félek, hogy ezt a homályos, ódon,/ vén bánatot egy éjjel elveszítem,/ és véle együtt életem s a szívem,/ a szívem is, és megvigasztalódom – írja Kosztolányi, és, úgy tűnik, mintha Bíró Tímea is valami hasonlótól tartana.

Persze, érik a költőt ennél jóval nagyobb csapások is. Főleg, ha szegény: „anyám szegénységet/ vásárolt a boltban”; „kitette az asztalra/ mi meg púposra/ szedtük a mélytányért/ elteltünk a nehéz levegővel” (Mindennapi nehezék/ Akció, 9.); ám a következő versben, mintegy feloldozásképp: „miután hazaért a szociális zsákmánnyal/ egy ujjnyival vastagabban/ kentük a margarint”; csakhogy: „isten közben nevetve/ dobálta a hógolyókat/ anyám nyári lábbelijére” (Mindennapi nehezék/ Félcipő, 10.).

Ezek  a  versek,  ezek  az  inkább  keserű,  mint  keserédes „ódák” a nyomorról, szenvedésről, mindamellett feltűnően gazdagok, mind képekben, mind pedig – egyfajta komor – játékosságban, úgyhogy nyugodtan nevezhetjük különlegesnek a kötetet. És abban is feltétlenül különleges, hogy, amint a költő az alámerülés bátorságában, úgy az emlékek kezelésében is kegyetlenül őszinte. Mondhatjuk nosztalgikusnak is akár, de – inkább negatív előjellel.

Ezzel ugyan nincs egyedül, de érzékeny alkotóként feloldhatja, sőt fel is oldja a szenvedést, az írás aktusa által. Kinek-kinek az érzékenysége a tehetsége – írja egy helyütt Baudelaire, és ha ez így van, akkor Bíró Tímea nem kis tehetségű költő. Ez amúgy, a következő részletekből is fölsejlik: „csak virrasztok/ a margarin fölött/ hogy kiolvadjon/ rákenhessem a kenyérre” (Eltört lovak/ Hidegút, 127.) A költő gyermekkorában, a margarin (és persze a kenyér), amilyen csoda-módra, ritkán fordultak is elő – mármint anyagi valóságukban –, a versekben annál gyakrabban vannak „megénekelve” – hogy margarin és kenyér áldásos megléte, valóságos paradicsomi idillt idéz fel. Bár, az is igaz, hogy, mint olvashatjuk a Küllők tánca című versben: „istennek háttal haladunk előre/ a paradicsomokkal” (Mindennapi nehezék/ 26.). Tehát, „istennek háttal…” – írja a költő. De egyébként is jellemzője a verseknek ez az istennek (vagy a hiányának?) hátat fordítás. Hol konkrét tagadásba megy át a versbeszéd: „összekulcsoljuk kezünket/ pedig tudjuk hogy nincs isten” (Mindennapi nehezék/ Kicsukott, 8. old.); hol meg, mondhatni konok közönnyel áll hozzá: „nem békülök ki istennel de nem is/kezdek el hányni minden feszület előtt” (Eltört lovak/ Rekonstrukció, 149.)

És mégis, mintha valamilyen – meghatározhatatlan, de valamelyest érzékelhető – hit nyilvánulna meg ezekben a versekben (minden látszat ellenére): „összekuporgatott higgadtságunkat/ add meg nekünk ma” (Eltört lovak/ Lupa, 111.); de aztán: „átharaptuk a torkát a megbocsátásnak” (Uo. 112.)

Az egész kötet mottója is lehetne akár, az alábbi versrészlet: „nincs mit enni/ nincs mit enni/ nincs mit enni” (Mindennapi nehezék/ Másodosztály, 14.) És e „mottó” attól is rémületes érzéseket generál, ha feltesszük: már nincs ezt kivel közölnie az embernek, mi több, nincs kihez kiáltania. „Atyát hívtál elesten,/ embert, ha nincsen isten./ S romlott kölkökre leltél/ pszichoanalízisben.” – elsőként és elsősorban József Attila versvilága jut eszembe, ha Bíró Tímea költészetére gondolok. Közös bennük az erőteljes anyaprincípium.

Bíró Tímea anya-versei – ha szabad így mondani: – rettenetesek (és persze nagyon szépek). A szónak abban az értelmében rettenetesek, ahogyan például a költő, magát sem kímélve – a megelevenített emlékezésben –, kendőzetlenül rögzít egy egyszerű, ám annál súlyosabb tényt: „az uzsonnaszünetben telefonáltak/ hogy meghalt anyám/ a só találkozott az édessel/ …/ első emeleti zokogás” (Mindennapi nehezék/ Sötétedés, 47.) És épp ettől az egyedi, – szinte – eszköztelen, nyers „ecsetkezeléstől” válnak olyan erőssé és ütőssé Bíró Tímea versei. Mert ezek a versek bizony: ütnek. Legfőképp: szíven.

Mindezzel együtt, őszintén reméljük, hogy a tehetséges Bíró Tímea, egyszer majd másféle hangokat is elő tud csalni a „lantján”. Boldogabbakat, vidámabbakat akár. Bár, ami azt illeti, egyet kell, hogy értsünk vele: valóban, az élet kegyetlen, iszonyú, és borzasztó. Is.

Jahoda Sándor

(Megjelent a Tiszatáj 2018/6. számában)

Fórum Könyvkiadó

Újvidék, 2017

158 oldal, 2365 Ft